Csend telepedett rájuk. A tűzhelyen halkan zúgott a vízforraló.

Réka nem bírta tovább. Odalépett, és átölelte Márk vállát.

– Jaj, fiam… miért nem mondtad ezt hamarabb?

Márk a homlokát a nő vállának támasztotta.

– A büszkeségem nem engedte.

Eltelt egy hónap.

És Márk valóban más emberként élt tovább. Eladta a kocsiját, egy apró albérletbe költözött ugyanabban a környékben, ahol Lilla szülei laktak. Reggelente gyakran átment: elkísérte Rékát a piacra, Gábort orvosi vizsgálatra vitte. Hétvégén megszerelte a csöpögő csapot, polcokat szerelt fel, vagy kivitte az apósát a telekre. Nem kérkedett, nem magyarázkodott – egyszerűen tette a dolgát.

A munkahelyén is megváltozott. Már nem ő volt a vezér, csak egy a sok közül. Kávét főzött a kollégáknak, ha kellett, túlórázott, és senki nem hallott tőle lekezelő megjegyzést.

Lilla figyelte. Eleinte távolról. Később már ott ült a vacsoraasztalnál, amikor Márk átjött. Hallgatta, ahogy az apjával beszélget a projektekről – és észrevette, hogy eltűnt a mondatokból az „én”. Csak „mi” maradt.