Egy havas estén, amikor sűrű pelyhekben hullott a hó, és a lakásban Réka süteményének illata terjengett, Lilla kilépett utána a lépcsőházba.

– Márk.

A férfi megfordult a kopott kabátjában, amelyet régen gúnyosan ósdinak nevezett.

– Igen?

Lilla odalépett hozzá, és megfogta a kezét. A tenyere hideg volt és érdes – valóságos.

– Hazajössz velem?

Márk szinte levegőt sem kapott.

– Haza… hozzánk?

– Hozzánk – bólintott. – Nem volt könnyű. De megbocsátottam.

Óvatosan ölelte magához, mintha attól félne, hogy egy rossz mozdulattal elveszíti.

– Nem érdemlem meg.

– De igen – felelte Lilla. – Az lettél, akiért annak idején hozzámentem. Sőt… talán még több is.

Gábor később visszaadta nekik a vállalkozást. Nem csinált belőle nagy ügyet.

– Most már közös felelősség – mondta csupán. – És sose feledjétek: a pénz jön-megy. Az számít, ki marad mellettetek, amikor nincs.

Nem a régi, rideg lakásba költöztek vissza, ahol egykor elváltak az útjaik. Egy kisebb, barátságos otthont választottak, kilátással a régi udvarra. A falon Lilla szüleinek fényképei kaptak helyet, jól láthatóan.