Vasárnaponként gyakran összegyűlt a család Rékáéknál. Teát ittak, társasoztak, nevetgéltek. Márk időnként maga főzte a levest Réka receptje alapján, és mosolyogva tűrte, amikor Gábor tréfásan megjegyezte:

– Na, vejúr, most már látod, hogy a nyugdíjas élet sem a világ vége?

Lilla ilyenkor a férjére nézett, és tudta: ez az igazi gazdagság. Nem a rang, nem a bankszámla. Hanem az a kéz, amely akkor is megfogja az övét, amikor már minden más elveszni látszik.

Esténként, amikor összebújva feküdtek, Márk gyakran suttogta a hajába:

– Köszönöm, hogy kivártál.

Lilla pedig mindig ugyanazt felelte:

– Köszönöm, hogy hazataláltál.

És attól a naptól kezdve az ő otthonukban nem létezett többé olyan szó, hogy „szegény rokon”. Csak család volt. És szeretet. Ennél nagyobb kincs pedig nem is kell az életben.

❦

— Képzeld el, az édesanyád az imént közölte velem, hogy adjam át neki a MI lakásunk kulcsait! — Réka szinte berobbant a hálószobába, ahol Márk hanyatt fekve, teljes nyugalomban a telefonját görgette.

A férfi felpillantott, majd közömbösen megvonta a vállát, mintha csupán egy jelentéktelen apróságról lenne szó.

— És ebben mi a különös? Anya csak szeretne egy pótkulcsot, ha netán szükség lenne rá.

Réka megdermedt az ajtóban. Alig fél éve vették meg ezt a lakást hitelre.