Márk kapkodva futotta át a papírt. Pecsétek, aláírások, dátumok – minden hitelesnek tűnt.

– Ez… ez lehetetlen. Honnan volt erre pénze?

Lilla apja hosszasan nézett rá, mintha most mérné fel igazán.

– Tudja egyáltalán, mivel foglalkoztam, mielőtt nyugdíjba mentem? – kérdezte csendesen. – Soha nem érdekelte.

– Valami mérnök volt… – motyogta Márk, miközben úgy érezte, mintha kihúzták volna alóla a talajt.

– Főmérnökként dolgoztam egy hadiipari vállalatnál. Amikor a rendszer átalakult, alapítottam egy saját céget. Alkatrészeket gyártottunk ugyanennek az ágazatnak. Nem reklámoztam, nem kérkedtem vele. Huszonöt éven át építettem. Komolyan azt hitte, hogy kizárólag a nyugdíjamból élek?

Márk torka kiszáradt, egy szót sem tudott kinyögni.

– Miért most? – préselte ki végül.

Az após hátradőlt a székben.

– Mert tegnap a lányom egy bőrönddel állított be hozzánk. Azt mondta, a férje elküldte őt a „nincstelen szüleihez”. Úgy éreztem, itt az ideje tisztázni az erőviszonyokat.

Márk arcát elöntötte a forróság.

– Ez Lilla miatt van?

– Ez a tiszteletről szól – felelte határozottan az idősebb férfi. – Arról, amit ön soha nem adott meg sem neki, sem nekünk. Megvehettem volna a céget már egy éve. Vagy kettővel ezelőtt. Vártam. Bíztam benne, hogy felnő a feladathoz. Tegnap azonban rájöttem, hiába.

Felállt, begombolta a zakóját.

– Holnaptól nem ön vezeti a vállalatot. Kinevezek valakit a helyére. Maradhat alkalmazottként, ha kívánja. Vagy távozhat. A döntés az ön kezében van.

Márk csak ült, és az asztal lapját bámulta. A füle zúgott.

– Lilla tud erről?

– Nem – hangzott a nyugodt válasz. – És nem is fog. Hacsak ön nem mondja el neki.

Az ajtó halkan csukódott mögöttük, amikor az após és az ügyvéd távozott.

A tágas tárgyaló hirtelen nyomasztóan üresnek tűnt. Márk hosszú évek óta először érezte magát jelentéktelennek. Rádöbbent, hogy amit sajátjának hitt, az valójában sosem volt teljesen az övé. És az az ember, akit lenézett, erősebbnek és bölcsebbnek bizonyult nála.

A telefonja rezgett. Üzenet Lillától: „A hétvégén elviszem a maradék holmimat. A kulcsot a portán hagyom. Ne aggódj.”

Sokáig nézte a kijelzőt. Eszébe jutott, ahogy még előző este ugyanott ült vele szemben, mosolyogva kérdezte, milyen napja volt.

Most értette meg igazán, hogy nem csupán a céget veszítheti el.

– Márk úr, hall engem? – Nóra hangja tompán szűrődött be, mintha víz alól érkezne.

Felnézett. Még mindig a tárgyalóban ült, előtte a dokumentum, amely percek alatt romba döntötte addigi életét. Talán húsz perc is eltelt mozdulatlanul.

– Igen… hallom – felelte érdes hangon, és nehezen feltápászkodott.

A folyosón már suttogtak. Az alkalmazottak lopva sandítottak rá, ajtók csukódtak be sietve. A hír gyorsabban terjedt, mint bármilyen hivatalos körlevél.

Bement a saját irodájába, bezárta maga mögött az ajtót, és leült. Az asztalon egy régi fotó állt egy céges kirándulásról: középen ő, karja Lilla vállán, a nő arca sugárzott. Márk ujjai végigsimítottak az üvegen, majd hirtelen mozdulattal lefordította a képet.

Újabb üzenetek érkeztek. Egy üzleti partner: „Igaz, hogy leváltanak? Mi történik nálatok?” Aztán a pénzügyi igazgató: „Márk, azonnal gyere be. Az új tulajdonos a te irodádban van.”