Hárman ültek a konyhában. Az anya elé tette a gőzölgő csészét és egy kis tál házi lekvárt. Az apa hallgatott, csak megszorította Lilla kezét.

– Azt mondta, menjek vissza a szegény szüleimhez – suttogta végül Lilla. – És én eljöttem.

Az anyja döbbenten a szája elé kapta a kezét. Az apa arca megkeményedett.

– Márk mondta ezt?

– Igen. Nem először. De ma… ma betelt a pohár.

Az apa felállt, az ablakhoz lépett, és kinézett az udvarra, ahol még mindig ott állt a régi hinta, amelyen Lilla gyerekként játszott.

– Tudod – szólalt meg halkan –, mindig azt hittem, az a legfontosabb, hogy boldog légy. De ha valaki így beszél azokról, akik felneveltek… talán hibáztam, amikor hozzáadtalak.

Lilla felnézett. Az apja hangjában nem keserűség volt, hanem csendes, eltökélt erő.

– Apa, mire gondolsz?

– Semmi különösre. Csak arra, hogy az élet előbb-utóbb mindent a helyére tesz.

Másnap reggel Márk az üres lakásban ébredt. A csend nyomasztó volt. Végigjárta a szobákat – Lilla holmija eltűnt. Még az esküvői fotó is lekerült a polcról. Csak a halvány parfümillat maradt utána.