Mély levegőt vett, és elindult.

Az irodában – amely tegnap még az övé volt – Lilla apja ült az íróasztal mögött. Nyugodtan lapozgatta az utolsó negyedév kimutatásait. Az ügyvéd a sarokban a tabletjén dolgozott.

– Csukja be az ajtót – mondta anélkül, hogy felnézett volna.

Márk engedelmeskedett. Az asztalhoz lépett, de helyet nem talált; a széken iratkupac tornyosult.

– Szeretném tudni… végleges a döntés? – kérdezte elcsukló hangon.

Az idősebb férfi félretette a papírokat.

– Igen. Holnaptól Benedek Miklós veszi át a vezérigazgatói posztot. Ismeri – a kilencvenes években a helyettesem volt a gyártásnál. Megbízható szakember.

Márk nyelt egyet.

– És velem mi lesz?

– Felajánlom a stratégiai tanácsadói pozíciót. Vagy kérhet két évnyi fizetésének megfelelő végkielégítést. Ön dönt.

Két éves bér. Hét esztendő munkájáért. Márk érezte, ahogy a dühe és a kétségbeesése összekeveredik.

– Gábor… – kezdte halkan, először szólítva nevén az apósát. – Tudom, hogy tegnap… túl messzire mentem. De Lilla… ő mégiscsak a feleségem. Talán rendezhetnénk ezt családon belül.

Gábor enyhén felvonta a szemöldökét.

– Családon belül? – kérdezte halkan. – Amikor az én lányomat kitetted az ajtón, akkor is így gondolkodtál?

Márk lesütötte a tekintetét. A szavak most nehezebbek voltak, mint bármelyik tárgyalás.

– Hibáztam. Nagyon is. Csak… felgyűlt bennem minden. Felhívom Lillát. Bocsánatot kérek. Rendbe hozom, amit elrontottam.

Az após felállt, az ablakhoz sétált. Innen Budapest modern felhőkarcolói tárultak eléjük – az a panoráma, amelyre Márk mindig büszkén mutatott rá a vendégeknek.

– Tudja, Márk, huszonöt éven át hallgattam arról, mivel foglalkozom valójában – szólalt meg végül Gábor. – Nem akartam, hogy a lányom valaha is azt higgye, a pénze miatt ment férjhez. Azt szerettem volna, ha egyenrangúak. Maga azonban mindent megtett, hogy bebizonyítsa: ez az egyensúly sosem létezett.

Visszafordult.

– Kap egy lehetőséget. Egyetlenegyet. Nem magáért – Lilláért. Még most is szereti magát, akkor is, ha ezt önmagának sem meri bevallani. Ha egy hónap alatt valódi változást mutat – nem szavakban, hanem tettekben –, visszakapja a céget. Teljes egészében. De ha nem… akkor nemcsak az üzlettől búcsúzik, hanem a lányom életéből is.

– Egy hónap? – emelte fel a fejét Márk.

– Pontosan harminc nap. És ne próbáljon trükközni. Mindent látni fogok.

Gábor magára hagyta.

Aznap este Lilla a szülei lakásában ült a kopott kanapén, és az esőt figyelte, ahogy apró cseppekben szitált az utcára. A novemberi félhomályban a lámpák fénye csillogott a pocsolyákban. Réka a konyhában tett-vett, csészék csörrentek halkan; már harmadszor kérdezte meg, kér-e teát, de nem mert közelebb menni.

Megcsörrent a telefon. Márk neve villogott a kijelzőn.

Lilla hosszú másodpercekig nézte, majd felvette.

– Lilla… – a férfi hangja fáradt volt, megtört. – Találkozhatnánk? Beszélnünk kellene.

– Miről, Márk? – kérdezte csendesen. – Mindent elmondtál már.

– Ostoba voltam. Öntelt és vak. Sajnálom.

A vonal túlsó végén csönd maradt.

– Kérlek, csak egyszer. Elmegyek bárhová, amit mondasz.