Megvonta a vállát. Szabadság. Végre.

Az irodában a nap a megszokott rendben zajlott: tárgyalások, telefonhívások, aláírások. Már azon gondolkodott, felhívja-e azt a hosszú lábú titkárnőt a partnercégtől – most már semmi sem akadályozza.

Ebédidő körül azonban megszólalt a belső vonal. A titkárnője ideges hangja csengett a kagylóban.

– Márk úr, az új tulajdonos azonnal látni szeretné önt.

– Miféle új tulajdonos? – csattant fel ingerülten. – A részvényekkel minden rendben van.

– Nem tudom – felelte zavartan a lány. – De hivatalos papírokkal érkezett, és azt mondja, sürgős megbeszélnivalója van önnel.

– Csak annyit mondott… hogy megérkezett egy úr. Hivatalos iratokkal. És ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen önnel.

Márk homloka összerándult, de végül elindult a tárgyaló felé. Amikor benyitott, a küszöbön megtorpant.

Az asztal túlsó oldalán az apósa ült. Ugyanaz az „szegény nyugdíjas”, akit ő éveken át lenézett. Egyszerű szabású öltönyt viselt, mégis kifogástalanul állt rajta, mintha szabó készítette volna rá. Előtte gondosan összekészített dosszié hevert, mellette egy komoly tekintetű ügyvéd foglalt helyet.