Lilla sóhajtott.

– Holnap hétkor. A régi téri kávézóban. Ott, ahová az egyetem után jártunk.

– Ott leszek.

Másnap Márk fél órával korábban érkezett. Két fahéjas cappuccinót rendelt – pontosan olyat, amilyet Lilla szeretett. A papírszalvétát gyűrögette, miközben az ajtót figyelte.

Amikor a nő belépett és letekerte a sálját, felpattant. Ölelni próbálta, de Lilla egy lépést hátrált.

– Szia.

– Szia – felelte a férfi, és zavartan segített levenni a kabátját. Keze enyhén remegett.

Leültek.

– Nem tudom, hogyan kezdjem – nézte a csészét Márk. – Tegnap elveszítettem a céget.

Lilla meglepetten pillantott rá.

– Elveszítetted? Hogyan?

– Az apád már régóta felvásárolta. Mostanra minden az övé.

A nő dermedten ült.

– Apa? Hiszen ő…

– Igen. Nem nincstelen nyugdíjas. Én pedig elvakult, gőgös bolond voltam.

Lilla hátradőlt.

– És ezt miért mondod el nekem?

– Hogy tudd: megkaptam, amit érdemeltem. És hogy bocsánatot kérjek. Nem a cég miatt. Hanem minden másért. Minden bántó szóért, amit neked vagy a szüleidnek mondtam. Amiért idegenné tettelek a saját otthonodban.

Hosszú ideig nézte.

– Márk, a bizalom nem épül újra egyetlen este alatt.

– Tudom. Várok. Amíg csak kell.

Lilla felállt.

– Gondolkodom. Jelentkezem.

A cappuccino érintetlen maradt az asztalon.

Otthon Gábor a folyosón fogadta.

– Na, kislányom?

– Apa… tényleg te vetted meg a cégét?

– Régóta terveztem. Most adódott rá alkalom.

– Mi lesz most?

– Kiderül, mennyi tartás van benne – felelte halkan. – Ha képes félretenni a büszkeségét érted, akkor talán nincs minden veszve. De ha játszmázni kezd… akkor vége.

Lilla átölelte.

– Köszönöm.

– Mit?

– Hogy megmutattad, ki is ő valójában. Nélküled talán még évekig tűrtem volna.

Gábor megsimogatta a haját.

– Mindig melletted állok.

Egy hét telt el, amikor Márk olyasmit tett, amire senki sem számított.

Bejelentés nélkül állított be hozzájuk. Rékának hatalmas virágcsokrot hozott, Gábornak egy üveg minőségi konyakot. A régi, kézzel kötött pulóvert viselte – azt, amelyet Lilla készített neki, és amelyet korábban „vidékiesnek” csúfolt, ezért sosem hordott.

Csengetett.

Réka nyitott ajtót, és elkerekedett a szeme.

– Márk?

– Jó estét, Réka néni – hajolt meg mélyen, és átnyújtotta a csokrot. – Bocsásson meg… mindenért.

Az asszony zavartan vette át.

– Jöjjön beljebb…

Gábor kilépett a folyosóra, karba tett kézzel.

– Márk?

– Nem könyörögni jöttem – mondta a férfi, egyenesen a szemébe nézve. – Bocsánatot kérni. Öntől is, Réka nénitől is. És ha engedi, dolgozni szeretnék magának. Bárhol. Akár futárként. Be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok üres ember.

Az após sokáig fürkészte, majd lassan bólintott.

– Gyere be. Iszol egy teát?

Ebben a pillanatban Lilla kilépett a szobából a hangokra, és megállt az ajtóban.

Márk ott állt a szűk előszobában, a régi pulóverben, lehajtott vállakkal. És hosszú idő óta először nem sikeres üzletembernek, hanem egyszerű, esendő férfinak látszott.

De vajon elég lehet-e egy este, egy csésze tea és egy poros emlék ahhoz, hogy helyrehozza mindazt, amit éveken át rombolt?

…amit hosszú éveken át rombolt szét?

És a legfontosabb kérdés: képes lesz-e Lilla elhinni, hogy most nem üres ígéreteket hall, hanem valódi változást?