– Gyere beljebb, Márk, ülj le – szólalt meg végül Réka kissé zavartan, miközben még mindig a mellkasához szorította a virágcsokrot, mintha attól tartana, hogy ha elengedi, az egész jelenet szertefoszlik.

Márk belépett a szűk előtérbe. Ugyanott állt most, ahol egykor, évekkel korábban, fiatal egyetemistaként megkérte Lilla kezét. Akkor tele volt tervekkel, önbizalommal, csillogó szemmel. Most pedig érett férfiként állt ott – és mégis kisebbnek érezte magát, mint valaha.

Lilla a konyhaajtóban maradt, karba tett kézzel. Tekintete éber volt, óvatos, szinte védekező.

– Miért jöttél? – kérdezte halkan, de hajthatatlan hangon.

– Bocsánatot kérni. Nem telefonon. Nem egy elegáns kávézóban. Hanem itt. Ott, ahol minden elkezdődött.

Gábor is előlépett a szobából, szó nélkül a konyhaasztal melletti székre mutatott. Márk leült. A kezében tartott italt letette az asztalra, majd összekulcsolta ujjait a térdén, akár egy diák, aki felelni készül.

– Réka, Gábor… – kezdte, és felváltva nézett rájuk. – Úgy viselkedtem, mint egy öntelt senki. Olyan dolgokat mondtam magukról, amelyek miatt ma is szégyellem magam. Azt hittem, hogy a pénz és a beosztás magasabb polcra emel. Közben én voltam a legszegényebb – belül.

Réka a vázába tette a virágokat, majd a köténye sarkával megtörölte a szemét.

– Nem haragszunk rád, Márk – mondta csöndesen. – Csak fájt. Nagyon fájt.

– Tudom – felelte lehajtott fejjel. – És vállalom a következményeket. Ha kell, évekig bizonyítok. Nem szavakkal, hanem tettekkel.

Lilla továbbra sem lépett közelebb.

– Nekünk nem kell bizonyítanod – szólalt meg Gábor komoran. – Neki kell. És saját magadnak.

Márk Lillára nézett.

– Nem azt kérem, hogy ma gyere vissza hozzám. Még csak azt sem, hogy holnap. Csak azt szeretném, ha látnád: minden nap dolgozom rajta. Már beadtam a kérelmemet, hogy egyszerű menedzserként folytassam a cégnél… a te cégednél. A fizetésem harmada lesz a korábbinak. A lakást meghirdettem, abból rendezem a hiteleket, ami marad, a tiéd. Az autót is eladom. Metróval fogok járni. Mint bárki más.

Lilla szeme megrebbent. Először csillant meg benne valami a hideg távolságon túl.

– Komolyan beszélsz?

– Teljesen. És… pszichológushoz is járok. Rájöttem, hogy nem a pénz volt a baj. Hanem az, aki lettem.

Csend telepedett rájuk. A tűzhelyen halkan zúgott a vízforraló.

Réka nem bírta tovább. Odalépett, és átölelte Márk vállát.

– Jaj, fiam… miért nem mondtad ezt hamarabb?

Márk a homlokát a nő vállának támasztotta.

– A büszkeségem nem engedte.

Eltelt egy hónap.

És Márk valóban más emberként élt tovább. Eladta a kocsiját, egy apró albérletbe költözött ugyanabban a környékben, ahol Lilla szülei laktak. Reggelente gyakran átment: elkísérte Rékát a piacra, Gábort orvosi vizsgálatra vitte. Hétvégén megszerelte a csöpögő csapot, polcokat szerelt fel, vagy kivitte az apósát a telekre. Nem kérkedett, nem magyarázkodott – egyszerűen tette a dolgát.

A munkahelyén is megváltozott. Már nem ő volt a vezér, csak egy a sok közül. Kávét főzött a kollégáknak, ha kellett, túlórázott, és senki nem hallott tőle lekezelő megjegyzést.