– Jó napot, Márk – szólalt meg higgadtan Lilla édesapja. – Foglaljon helyet. Ideje beszélnünk.

Márk lassan húzta ki a széket. A gondolat, hogy ez az egész csak valami abszurd tréfa, kétségbeesetten kapaszkodott belé.

– Mi folyik itt? – kérdezte rekedten.

Az idősebb férfi kinyitotta a mappát, és egy iratot tolt elé.

– Itt találja a részvénycsomag adásvételi szerződését. A vállalat tulajdonjoga mostantól az enyém. Teljes egészében.

Márk kapkodva futotta át a papírt. Pecsétek, aláírások, dátumok – minden hitelesnek tűnt.

– Ez… ez lehetetlen. Honnan volt erre pénze?

Lilla apja hosszasan nézett rá, mintha most mérné fel igazán.

– Tudja egyáltalán, mivel foglalkoztam, mielőtt nyugdíjba mentem? – kérdezte csendesen. – Soha nem érdekelte.

– Valami mérnök volt… – motyogta Márk, miközben úgy érezte, mintha kihúzták volna alóla a talajt.

– Főmérnökként dolgoztam egy hadiipari vállalatnál. Amikor a rendszer átalakult, alapítottam egy saját céget. Alkatrészeket gyártottunk ugyanennek az ágazatnak. Nem reklámoztam, nem kérkedtem vele. Huszonöt éven át építettem. Komolyan azt hitte, hogy kizárólag a nyugdíjamból élek?