Lilla figyelte. Eleinte távolról. Később már ott ült a vacsoraasztalnál, amikor Márk átjött. Hallgatta, ahogy az apjával beszélget a projektekről – és észrevette, hogy eltűnt a mondatokból az „én”. Csak „mi” maradt.

Egy havas estén, amikor sűrű pelyhekben hullott a hó, és a lakásban Réka süteményének illata terjengett, Lilla kilépett utána a lépcsőházba.

– Márk.

A férfi megfordult a kopott kabátjában, amelyet régen gúnyosan ósdinak nevezett.

– Igen?

Lilla odalépett hozzá, és megfogta a kezét. A tenyere hideg volt és érdes – valóságos.

– Hazajössz velem?

Márk szinte levegőt sem kapott.

– Haza… hozzánk?

– Hozzánk – bólintott. – Nem volt könnyű. De megbocsátottam.

Óvatosan ölelte magához, mintha attól félne, hogy egy rossz mozdulattal elveszíti.

– Nem érdemlem meg.

– De igen – felelte Lilla. – Az lettél, akiért annak idején hozzámentem. Sőt… talán még több is.

Gábor később visszaadta nekik a vállalkozást. Nem csinált belőle nagy ügyet.

– Most már közös felelősség – mondta csupán. – És sose feledjétek: a pénz jön-megy. Az számít, ki marad mellettetek, amikor nincs.

Nem a régi, rideg lakásba költöztek vissza, ahol egykor elváltak az útjaik. Egy kisebb, barátságos otthont választottak, kilátással a régi udvarra. A falon Lilla szüleinek fényképei kaptak helyet, jól láthatóan.

Vasárnaponként gyakran összegyűlt a család Rékáéknál. Teát ittak, társasoztak, nevetgéltek. Márk időnként maga főzte a levest Réka receptje alapján, és mosolyogva tűrte, amikor Gábor tréfásan megjegyezte:

– Na, vejúr, most már látod, hogy a nyugdíjas élet sem a világ vége?

Lilla ilyenkor a férjére nézett, és tudta: ez az igazi gazdagság. Nem a rang, nem a bankszámla. Hanem az a kéz, amely akkor is megfogja az övét, amikor már minden más elveszni látszik.

Esténként, amikor összebújva feküdtek, Márk gyakran suttogta a hajába:

– Köszönöm, hogy kivártál.

Lilla pedig mindig ugyanazt felelte:

– Köszönöm, hogy hazataláltál.

És attól a naptól kezdve az ő otthonukban nem létezett többé olyan szó, hogy „szegény rokon”. Csak család volt. És szeretet. Ennél nagyobb kincs pedig nem is kell az életben.

❦

– Nos, drágám, pihensz? Bezzeg én hajnal óta talpon vagyok, annyi a dolgom, hogy ki sem látszom belőle, és persze segítség sehol – csendült fel Gabriella hangja már abban a pillanatban, ahogy megszólalt a csengő. A hang betört Eszter lakásának békés, szombat délelőtti nyugalmába, éppolyan tolakodóan, mint maga a látogató, aki az ajtó résnyire nyitása után meghívásra sem várva lépett be az előszobába.

Tekintete azonnal vizsgálódni kezdett. Végigmérte a fogast, a kabátokat, majd megakadt Eszter papucsán, mintha valami hibát keresne, amibe bele lehet kötni.