A tágas tárgyaló hirtelen nyomasztóan üresnek tűnt. Márk hosszú évek óta először érezte magát jelentéktelennek. Rádöbbent, hogy amit sajátjának hitt, az valójában sosem volt teljesen az övé. És az az ember, akit lenézett, erősebbnek és bölcsebbnek bizonyult nála.

A telefonja rezgett. Üzenet Lillától: „A hétvégén elviszem a maradék holmimat. A kulcsot a portán hagyom. Ne aggódj.”

Sokáig nézte a kijelzőt. Eszébe jutott, ahogy még előző este ugyanott ült vele szemben, mosolyogva kérdezte, milyen napja volt.

Most értette meg igazán, hogy nem csupán a céget veszítheti el.

– Márk úr, hall engem? – Nóra hangja tompán szűrődött be, mintha víz alól érkezne.

Felnézett. Még mindig a tárgyalóban ült, előtte a dokumentum, amely percek alatt romba döntötte addigi életét. Talán húsz perc is eltelt mozdulatlanul.

– Igen… hallom – felelte érdes hangon, és nehezen feltápászkodott.

A folyosón már suttogtak. Az alkalmazottak lopva sandítottak rá, ajtók csukódtak be sietve. A hír gyorsabban terjedt, mint bármilyen hivatalos körlevél.