— Új nevet adott neki — magyarázta Réka. — Azt mondta, a Benedek túl komolytalan.

— És mi lett belőle?

— Szeptember.

— Szeptember? Miért épp az?

— Azt mondja, augusztusban találkoztak, de igazán szeptemberben kezdtek élni.

Zsuzsanna sokáig nézte a képernyőt. Az idős asszony arcán mosoly ült.

Eltelt egy hónap.

Szeptemberből valóban Szeptember lett.

— Hatkor ébreszt — zsörtölődött Ilona a telefonba. — Nyüszít, amíg fel nem kelek.

— Nehéz?

— Az — hallatszott egy kis szünet után. — De így van rendjén.

Réka mesélte, hogy a nagymama már minden nap kimegy a parkba, emberekkel beszélget, sőt újra rendesen főz.

— Azt mondja, most már nem engedheti meg magának, hogy beteg legyen — nevetett Réka. — A kutya nem értené.

A hónap végén Zsuzsannát felhívta annak a kisfiúnak az édesanyja is.

— Zsuzsanna… köszönöm. A fiam sokat emlegeti Leventét. Azt mondja, már nem fáj neki. És azt is kijelentette, hogy orvos szeretne lenni.

Zsuzsanna hosszú ideig ült az ablak előtt.

Odakint langyos, kora őszi este terült el.

Megcsörrent a telefonja. Márk volt az.

— Anya, gondolkodom rajta… lehet, hogy hazaugranék pár napra.

— Gyere nyugodtan.

Hogy valóban megérkezik-e, az már nem volt döntő kérdés.

Mert volt munkája. Voltak emberek, akik számítottak rá. És tudta, miért teszi mindezt.

Néha ahhoz, hogy valakit visszavezessünk az életbe,

nem kell más,

csak valaki,

aki minden este ott vár az ajtóban.