— Az én doktornőm, csak szakáll nélkül.

Gábor hét éve meghalt.

A temetés után Zsuzsanna úgy érezte, összeroppan a csend súlya alatt. Végül a munka tartotta életben. Minden reggel ajtónyitás, új páciensek, új történetek. Mások fájdalma különös módon tompította a sajátját.

A fia, Márk, egy másik városban élt. Az egyetem után költözött el, megnősült, elvált, majd újra megnősült. Ritkán telefonált, és akkor is sietve.

— Anya, minden rendben — mondta rendszerint kapkodva, mielőtt bontotta volna a vonalat.

Zsuzsanna idővel megtanulta, hogyan kell nem várni. Nem figyelte a telefont, nem leste az üzeneteket. A csendhez ugyanúgy hozzászokott, mint a rendelő fertőtlenítőszagához.

A klinikán egyetlen állandó segítője volt, Réka. Huszonhárom éves, lobbanékony természetű lány, aki folyton a fizetését kevesellte, mégis kivételes ügyességgel bánt az állatokkal. Hangos volt és szókimondó, de a szíve a helyén.

— Ugye nem akarja elaltatni? — állt meg egy napon az ajtóban kikerekedett szemmel.

— Nem — felelte Zsuzsanna nyugodtan. — De most lett egy gazdátlan kutyánk.