— Egyszer majd beugrom hozzád, jó?

— Örülnék neki.

Tudta, hogy ez az „egyszer” talán sosem jön el. De most már nem fájt úgy, mint régen.

Lenézett Benedekre.

— És veled mit kezdjek, hm?

A válasz másnap érkezett.

Réka szokatlanul korán toppant be a rendelőbe. Lihegett, haja kócosan hullott az arcába, a tekintete pedig élénken csillogott, mintha egész éjjel nem aludt volna.

— Zsuzsanna doktornő, egész éjjel ezen járt az eszem — hadarta kabátban maradva. — Mi lenne, ha… ha megpróbálnánk Benedeket összehozni a nagymamámmal?

Zsuzsanna felpillantott.

— Ilonával?

— Igen. Tudom, furcsán hangzik. De nagyon maga alatt van. Egész nap az ablakban ül, és csak az udvart bámulja. Pedig régen… régen egészen más volt. Nyüzsgött, szervezkedett, folyton úton volt, mindenkit felhívott.

Zsuzsanna nem válaszolt azonnal. A csendben Benedek meleg, bizalommal teli tekintete derengett fel előtte. Aztán Levente utolsó pillantása az injekció előtt. És a saját reggelei, amikor a lakás némasága szinte zúgott a fülében.

— Hány éves a nagymamád? — kérdezte végül.

— Hetvenkilenc. Erős még, csak… mintha kialudt volna benne valami.

Zsuzsanna mély levegőt vett.

— Rendben. Megpróbálhatjuk. De semmi kötelezettség. Ha nem működik, visszahozod.

Réka arca úgy derült fel, mintha ajándékot kapott volna.

Ilona lakása egy öreg, málló vakolatú ház második emeletén volt. Sokáig csörgött a zár, lánc csattant, mire végre résnyire nyílt az ajtó.

— Maga Rékától jött? — kérdezte bizalmatlanul az idős asszony.

Apró termetű volt, törékeny, kopott köntösben. A szeme fakó, akár a napfakította üveg.

— Igen — felelte halkan Zsuzsanna. — Állatorvos vagyok. Szerettük volna megmutatni önnek ezt a kutyát.

— Nekem már nem kell kutya — legyintett Ilona. — Öreg vagyok én ehhez. Inkább rajtam segíthetne valaki.

Ekkor Benedek kibújt a hordozóból, és óvatosan odalépett hozzá. Orrával finoman megérintette az asszony kezét.

Ilona megdermedt.

— Nahát… milyen szemtelen — mormolta, de nem húzta el a kezét.

Benedek leült előtte, és ugyanazzal a felfelé néző, kérlelő pillantással figyelte.

— Csak simítsa meg — biztatta Zsuzsanna csendesen.

Az idős asszony lassan végighúzta ujjait a kutya fején. Benedek hálásan megnyalta a kezét, és a farka óvatosan csóválni kezdett.

Ilona tekintete megrebbent.

— Volt nekünk is egy kutyánk… — szólalt meg váratlanul. — Igen… volt.

— Balázzsal együtt — tette hozzá halkan. — Tömörnek hívták.

Zsuzsanna nem szólt közbe, csak mellé húzta a széket, és csendben ott maradt vele. Ilonából pedig lassan ömleni kezdtek az emlékek. Mesélt a keverék kutyáról, akit a férje egy munkanap végén vitt haza. Arról, hogyan feküdt Tömör minden este az ajtó elé, mintha őrizné a lakást. Hogyan szaladt eléjük, valahányszor hazaértek. És arról is, hogy egy éjszaka, nesztelenül, örökre elaludt.

— Aztán Balázs is elment — remegett meg a hangja. — És mintha az idő is megállt volna körülöttem.

Benedek ott ült előtte, figyelmesen, vagy legalábbis úgy tűnt. Nem mozdult, nem távolodott el.

— Maradhatna magánál néhány napig — vetette fel óvatosan Zsuzsanna. — Csak próbaképpen.