Néma csönd ereszkedett a szobára.

— Még meleg… — suttogta a gyerek.

— Igen — felelte Zsuzsanna. — Most már békében van.

A fiú csak ekkor tört ki sírásban, és a hangja sokáig ott visszhangzott a fehér falak között.

Aznap este Zsuzsanna egyedül maradt a lakásban.

Benedek a lábánál hevert, állát a térdére támasztva, és onnan figyelte őt, csendes, kérdő tekintettel.

Vannak, akik élő állatot tesznek ki az utcára, mert megunták.

És vannak, akik elengedik azt, akit szeretnek, mert képtelenek tovább nézni a szenvedését.

A gondolataiból a telefon csörgése rángatta vissza.

— Szia, anya. Hogy vagy? — hallatszott a vonal túlsó végéről.

— Megvagyok — felelte nyugodtan.

— Egyszer majd beugrom hozzád, jó?

— Örülnék neki.

Tudta, hogy ez az „egyszer” talán sosem jön el. De most már nem fájt úgy, mint régen.

Lenézett Benedekre.

— És veled mit kezdjek, hm?

A válasz másnap érkezett.

Réka szokatlanul korán toppant be a rendelőbe. Lihegett, haja kócosan hullott az arcába, a tekintete pedig élénken csillogott, mintha egész éjjel nem aludt volna.