— Maga Rékától jött? — kérdezte bizalmatlanul az idős asszony.

Apró termetű volt, törékeny, kopott köntösben. A szeme fakó, akár a napfakította üveg.

— Igen — felelte halkan Zsuzsanna. — Állatorvos vagyok. Szerettük volna megmutatni önnek ezt a kutyát.

— Nekem már nem kell kutya — legyintett Ilona. — Öreg vagyok én ehhez. Inkább rajtam segíthetne valaki.

Ekkor Benedek kibújt a hordozóból, és óvatosan odalépett hozzá. Orrával finoman megérintette az asszony kezét.

Ilona megdermedt.

— Nahát… milyen szemtelen — mormolta, de nem húzta el a kezét.

Benedek leült előtte, és ugyanazzal a felfelé néző, kérlelő pillantással figyelte.

— Csak simítsa meg — biztatta Zsuzsanna csendesen.

Az idős asszony lassan végighúzta ujjait a kutya fején. Benedek hálásan megnyalta a kezét, és a farka óvatosan csóválni kezdett.

Ilona tekintete megrebbent.

— Volt nekünk is egy kutyánk… — szólalt meg váratlanul. — Igen… volt.

— Balázzsal együtt — tette hozzá halkan. — Tömörnek hívták.

Zsuzsanna nem szólt közbe, csak mellé húzta a széket, és csendben ott maradt vele. Ilonából pedig lassan ömleni kezdtek az emlékek. Mesélt a keverék kutyáról, akit a férje egy munkanap végén vitt haza. Arról, hogyan feküdt Tömör minden este az ajtó elé, mintha őrizné a lakást. Hogyan szaladt eléjük, valahányszor hazaértek. És arról is, hogy egy éjszaka, nesztelenül, örökre elaludt.