A vita végül hatalmas veszekedéssé fajult. Dóra határozottan kijelentette, hogy semmit nem ad el. A ruhákat gondosan összehajtotta, három nagy táskába pakolta, majd – bár alig bírta a súlyt, és Márk eszébe sem jutott segíteni – lecipelte őket. A ház előtt már ott várta a taxi.

– Hát te? – hökkent meg Ildikó, amikor meglátta a lányát az ajtóban a csomagokkal.

Amikor Dóra elmesélte, mi történt, az édesanyja elsápadt.

– Kislányom, álmomban sem gondoltam volna, hogy a tőlem kapott ajándékok ekkora bajt okoznak…

Gábor, Dóra apja hallgatott. Arcán csalódottság tükröződött.

– Megalázó ilyet kérni tőled – szólalt meg végül. – Apró, számító hozzáállás. Bevallom, néha én sem értem, miért pont azt a ruhát választja anyád. De dolgozunk eleget, megengedhetjük magunknak. Nem szólok bele a női dolgokba. Ha neki örömet okoz, ennyi elég. Az én horgászfelszerelésem sem két fillér – mosolyodott el, és oldalra sandított a feleségére.

Ildikó meleg pillantással felelt.

Dóra leült közéjük a kanapéra. Jólesett érezni a közelségüket. Arra gondolt, milyen ritka, hogy két ember ennyi év után is ilyen összhangban legyen. Elég volt rájuk nézni, ahogy egymásra mosolyognak. Márk viselkedése ehhez képest idegennek és hidegnek tűnt.