– Hogy álltok a lakásra félretett pénzzel? – kérdezte Gábor váratlanul.

– Mindkettőnknek külön megtakarítási számlája van, amit folyamatosan töltünk – felelte Dóra. – Én ragaszkodtam hozzá, hogy ne legyen közös.

– Bölcs döntés – bólintott az apja.

Dóra lesütötte a szemét.

– Szerinted nem szeret igazán? Lehet, hogy ez már a vége? – kérdezte halkan az anyjától.

Ildikó sóhajtott.

– Ezt most még nem lehet tudni. Adj magatoknak időt. Néha jót tesz a különlét, hogy tisztábban lássatok.

Másnap csörgött a telefon. Márk volt az.

– Na, lehiggadtál végre? Ugye belátod, hogy igazam volt? Miért csináltál ekkora jelenetet? Gyere haza, és hozd a cuccaidat is – hadarta köszönés helyett.

Dóra hangja nyugodt maradt.

– Köszönöm, de ebből nem kérek. Ha így gondolkodsz, előbb-utóbb a tányérokat is pénzzé tesszük majd? Vagy eladjuk a kanapét? Mit szólnál, ha a nadrágjaidat hirdetném meg? Kettő is van, pedig csak két lábad van, nem négy.

A vonal másik végén káromkodás hallatszott, aztán megszakadt a hívás. Többé nem kereste.