– Szép hozzáállás – bólintott elismerően Gábor. – De ne feledjétek, ránk mindig számíthattok.

– Köszönöm, apa – felelte Dóra ragyogva. Tele volt boldogsággal.

– Nincs szükségünk semmiféle hátszélre, megoldjuk saját erőből – győzködte később Márk a feleségét.

– Persze – helyeselt Dóra lelkesen.

– Felnőtt emberként nem illik a szülők pénzére támaszkodni. Se az enyémekére, se a tieidére.

– Igazad van. Fiatalok vagyunk, egészségesek, majd boldogulunk – válaszolta Dóra. Azt ugyan nem tudta felidézni, hogy Márk szülei valaha is felajánlottak volna bármiféle segítséget. Inkább nekik lett volna szükségük támogatásra. Dóra mindössze egyszer járt náluk, amikor bemutatták egymásnak a családokat. Márk akkor már régóta külön élt, albérletben. A szülői ház berendezése szerény volt, sőt kifejezetten szűkös. Dóra azonban nem az anyagiak alapján ítélte meg az embereket – erre nevelte az édesanyja –, így nem gondolta, hogy ettől bárkik is kevesebbek lennének. Csupán tudomásul vette, hogy náluk komoly gondok vannak pénzügyileg.

Ahhoz, hogy saját lakásra gyűjthessenek, komoly lemondásokat kellett vállalniuk. Nem utaztak, nem jártak szórakozni, étkezésük egyszerű és egyhangú volt, és ajándékokra sem költöttek egymásnak. Dóra fizetése valamivel magasabb volt, főként azért, mert diplomával rendelkezett. Többször is szóba hozta, hogy Márk beiratkozhatna valamelyik felsőoktatási intézménybe levelező tagozatra, de a férfi minden alkalommal kitért a válasz elől. Végül, amikor Dóra már sokadszor tért vissza a témára, Márk kelletlenül bevallotta az igazságot: nincs érettségije.

– Hogyhogy nincs? – hökkent meg Dóra.

– Nem voltam valami jó tanuló – ismerte el vonakodva. – Ráadásul sokat lógtam. Senki sem figyelt rám igazán. A szüleim a kisebbekkel voltak elfoglalva, rám nem jutott idejük. Többször behívták őket az iskolába, de egyszer sem mentek el. Apám dolgozott, anyám pedig nem tudta kire hagyni a kicsiket. Én meg inkább az utcán csatangoltam, alig jártam haza. Tanulásra nem sok energiám maradt. Ma már látom, hogy felelőtlen voltam, de akkor nem érdekelt, mi lesz velem. A tizedik és tizenegyedik osztályt valahogy végigcsináltam, de a vizsgákon elbuktam. Nem akartam évet ismételni. Apám hatalmas jelenetet rendezett, és kijelentette, hogy ideje dolgoznom, nem pedig tovább koptatni az iskolapadot. Katonának egészségügyi okokból nem vittek el. Így maradt a kilenc osztályról szóló bizonyítvány, és a gyár. Egyetem szóba sem jöhet. Legfeljebb egy technikum.

Dóra csendben emésztette a hallottakat.

– Egy technikum is több a semminél – mondta végül óvatosan. – Még mindig jobb, mint végzettség nélkül maradni.

– És szerinted felvennének? Kétlem. Meg különben is, miért forgassuk fel az életünket? A fizetésem elfogadható… Igaz, kevesebb, mint a tiéd, de ez nem hiszem, hogy döntő.

Dóra ezúttal nem vitatkozott tovább. Belátta, hogy a téma érzékeny, és elhatározta, hogy nem erőlteti többé, inkább békén hagyja egy időre.

Dóra ezek után valóban nem hozta szóba többé a tanulás kérdését. Úgy érezte, jobb békén hagyni a dolgot. Közben tovább gyűjtöttek a közös lakásra: ugyanannyit tettek félre mindketten, a bérleti díjat fele-fele arányban fizették, és a bevásárlást is igazságosan osztották meg. Minden szabályosan, kiegyensúlyozottan működött.