— Nehéz ezt elhinni — rázta a fejét Nóra. — Engem mindig arra tanítottak, hogy maradjunk a helyünkön. Azt mondták, mi egyszerű, szegény család vagyunk, és nem érdemes többről álmodni, mert úgysem engednek közel a „jó helyekhez”. Azok már rég le vannak osztva mások között. Inkább dolgozzunk csendben, hogy legyen mit enni.

— Mintha a középkorban élnénk! Ma számtalan lehetőség van. Igenis próbálkozni kell — győzködte Dóra. Legbelül azonban érezte, hogy barátnőjéből hiányzik az a belső tűz, ami az áttöréshez szükséges.

Ő maga egészen más alkat volt: határozott és bizakodó. Az édesanyja gyakran mondogatta neki: „Miért ne sikerülhetne? Legalább próbáld meg!” Amikor tizenkét évesen elhatározta, hogy varr magának egy szoknyát abból az anyagból, amely évek óta érintetlenül hevert a szekrényben, az anyja gondolkodás nélkül rábólintott. A textil ugyan értékes volt, de inkább használatba kerüljön, mintsem porosodjon.

Egy héttel később Dóra az új szoknyában ment el sétálni a barátnőivel. Senki nem hitte el, hogy saját kezűleg készítette. Az egyik lány különösen csodálkozott azon, hogy az édesanyja megengedte az anyag felvágását.