Csakhogy Dóra a fizetése megmaradó részéből nem csupán magára költött. Apró dekorációkat vásárolt, új díszpárnákat, mécseseket, különleges tányérokat – imádta barátságossá varázsolni az otthonukat. Néha egy-egy finom desszerttel vagy különlegesebb alapanyaggal lepte meg őket vacsorára. Így végül, kimondatlanul is, többet tett bele a közös életükbe.

Eközben Dóra szüleinek anyagi helyzete egyre stabilabb lett. Felújították a fürdőszobát és a mellékhelyiséget, minden csövet és szanitert kicseréltek, új ajtók kerültek a lakásba, sőt még egy téglából épült garázst is vásároltak, amit bérbe adtak.

– A pénz odavonzza a pénzt – szokta mondogatni Ildikó elégedetten.

Többször is felajánlották, hogy segítenek a fiataloknak, de Dóra és Márk rendre visszautasították. Ildikó ugyan aggódott, mégis talált egy módot, hogy könnyítsen a lelkén: ajándékokkal kezdte elhalmozni a lányát, mindig valamilyen hihető indokkal.

– Nézd, hoztam neked egy szoknyát. Gyönyörű darab, de rajtam valahogy nem áll jól. Túl fiatalos nekem a fazonja – magyarázta egyszer, amikor látogatóba érkezett. – Megrendeltem, felpróbáltam, aztán rájöttem, hogy inkább hozzád illik. Vedd csak fel!

A szoknya valóban kifogástalan volt. Ildikó és Dóra hasonló, karcsú alkatúak voltak, ugyanazt a méretet hordták, ráadásul az édesanyjának kivételes érzéke volt az eleganciához.

– Mintha rám szabták volna! – ámuldozott Dóra a tükör előtt forogva. – Köszönöm, anya!

Ildikó elégedetten figyelte. Pontosan erre számított.

Legközelebb egy neves márkájú, méregdrága kézitáskával érkezett. Dóra szinte szóhoz sem jutott.

– Anya… ez rengeteg pénzbe kerülhetett! Tudom, mennyire drága ez a márka – suttogta, óvatosan végigsimítva a finom bőrt.

– A születésnapodra szántam, de nem bírtam kivárni – mosolygott Ildikó.

És ez így ment tovább. Egy év alatt Dóra szekrénye megtelt minőségi, összeillő ruhákkal. Az édesanyja úgy állította össze a darabokat, hogy szinte végtelen variációban lehessen őket kombinálni.

– Komolyan mondom, anyának stylistnak kellett volna mennie – jegyezte meg Dóra egyszer nevetve Márknak. – Kár, hogy közgazdász lett.

– Őszintén? Nekem ez nem tetszik – felelte váratlanul Márk.

Dóra ránézett, de nem reagált azonnal. Épp a gardróbot rendezte: az őszi darabokat készítette elő, a nyári ruhákat pedig dobozokba hajtogatta. Márk a kanapén ült, a telefonját böngészte, időnként komoran felpillantva.

– Nem gondolod, hogy anyád túlzásba esik ezekkel a drága ajándékokkal? – kérdezte végül.

– Miért lenne túlzás? Nem a megélhetésüket veszélyezteti vele. Ha nekem lenne lányom, örömmel öltöztetném. Ezek női dolgok, ezt te nem igazán értheted.

– És a lenvászon olasz terítő? A luxus fürdőszobai függöny? Az egyiptomi pamut ágynemű? Tényleg szükségünk van ilyen árkategóriájú holmikra? – sorolta Márk ingerülten.

– Tudja, mennyire szeretek otthonosságot teremteni. Örömet akar szerezni. És amikor végre meglesz a saját lakásunk, mindenünk készen áll majd. Ez baj?

Márk csak morogott valamit az orra alatt. Dórát zavarta a hanghordozása, ezért nem firtatta tovább. „Mégis mit akar ezzel?” – tűnődött magában.