A téma hetekig nem került elő, így Dóra azt hitte, lezárták. Aztán egy este Márk váratlanul megszólalt:

– Szerintem el kellene adni a márkás cuccaid nagy részét. Komoly összeget kapnánk értük, és gyorsabban összejönne az önerő.

– Eladni? Micsodát? – kérdezett vissza döbbenten.

– A ruháidat, a táskákat! Szinte újak, alig hordtad őket. Utánanéztem az áraknak. Az egyik táskád például százhatvanezer forint körül mozog. Majdnem rosszul lettem, amikor megláttam. Ki ad ennyit egy táskáért? – hadarta, miközben fel-alá járkált. – A neten tele van használtan árult darabokkal. Címkék rajtuk, kifogástalan állapotban. A farmerjaid ott lógnak érintetlenül. A drága ágynemű még csomagolva pihen a szekrényben. Minek álljon benne a pénz?

– Te ezt komolyan gondolod? – kérdezte Dóra hitetlenkedve.

– Teljesen.

– De én szeretem ezeket a dolgokat. Jó érzés felvenni őket. És anya is észrevenné, ha hirtelen eltűnnének. Ráadásul üres lenne a gardrób…

Márk megállt előtte, arca feszült volt.

– És szerinted ez fontosabb, mint hogy minél előbb saját lakásunk legyen? – kérdezte élesen, a válasz pedig ott lebegett köztük a levegőben, kimondatlanul, mégis súlyosan.

– Ugyan már, mit számít, hogy belenéz a szekrényedbe? Ne csinálj ebből ügyet! Mondd azt, hogy egy barátnőd könyörgött érte, te pedig túladtál rajta.

– Ez teljesen abszurd… – rázta a fejét Dóra.

– Az? Inkább az az abszurd, hogy évekig kuporgatunk, és semmi nem történik! – vonta össze a szemöldökét Márk. – Nem akarsz minél hamarabb saját otthont?

– De igen. Csakhogy nem így! Miért pont az én dolgaimat kellene pénzzé tenni?

– Mert ennyi ruhát három élet alatt sem hordasz el! Teljesen mindegy, miben jársz. Veszel helyette olcsóbbat. Most komolyan, sajnálod rá egy közös cél érdekében? Elegem van abból, hogy csak gyűjtögetünk, és a vége sehol! – hangja egyre élesebb lett, látszott rajta, hogy felspanolta magát.

Dóra türelme is elfogyott.

– A szüleim nem egyszer mondták, hogy költözzünk be a nagyi lakásába! Te voltál az, aki hallani sem akart róla! – csattant fel. – Sokkal gyorsabban haladnánk, ha nem menne el a fizetésünk fele albérletre!

– A szülőkre támaszkodni megalázó. Szerintem egy férfi nem így intézi a dolgait – jelentette ki Márk sértett büszkeséggel, majd elfordult.

– Az viszont rendben van, hogy az én ruháimat árusítod ki a hátam mögött? Az férfias?

– Igen! Mert ezek csak rongyok! Miért kapaszkodsz beléjük ennyire? És az anyád… ne haragudj, de túlzás, amit művel. Ennyi pénzt kiadni ilyesmire – felfoghatatlan.

Dóra döbbenten nézte. Mintha nem is azt az embert látná, akihez hozzáment. Sejtette, hogy Márk nem rajong a drága ajándékokért, de most mintha átszakadt volna benne valami. Az különösen fájt neki, hogy a férfi a távollétében átkutatta a szekrényét, megnézte a címkéket, és az interneten böngészte az árakat. Megalázónak érezte. Nemcsak magára, az édesanyjára nézve is. Márk minden gesztusával azt sugallta, hogy ő az egyetlen, aki józanul gondolkodik.

A vita végül hatalmas veszekedéssé fajult. Dóra határozottan kijelentette, hogy semmit nem ad el. A ruhákat gondosan összehajtotta, három nagy táskába pakolta, majd – bár alig bírta a súlyt, és Márk eszébe sem jutott segíteni – lecipelte őket. A ház előtt már ott várta a taxi.