– Hát te? – hökkent meg Ildikó, amikor meglátta a lányát az ajtóban a csomagokkal.

Amikor Dóra elmesélte, mi történt, az édesanyja elsápadt.

– Kislányom, álmomban sem gondoltam volna, hogy a tőlem kapott ajándékok ekkora bajt okoznak…

Gábor, Dóra apja hallgatott. Arcán csalódottság tükröződött.

– Megalázó ilyet kérni tőled – szólalt meg végül. – Apró, számító hozzáállás. Bevallom, néha én sem értem, miért pont azt a ruhát választja anyád. De dolgozunk eleget, megengedhetjük magunknak. Nem szólok bele a női dolgokba. Ha neki örömet okoz, ennyi elég. Az én horgászfelszerelésem sem két fillér – mosolyodott el, és oldalra sandított a feleségére.

Ildikó meleg pillantással felelt.

Dóra leült közéjük a kanapéra. Jólesett érezni a közelségüket. Arra gondolt, milyen ritka, hogy két ember ennyi év után is ilyen összhangban legyen. Elég volt rájuk nézni, ahogy egymásra mosolyognak. Márk viselkedése ehhez képest idegennek és hidegnek tűnt.

– Hogy álltok a lakásra félretett pénzzel? – kérdezte Gábor váratlanul.

– Mindkettőnknek külön megtakarítási számlája van, amit folyamatosan töltünk – felelte Dóra. – Én ragaszkodtam hozzá, hogy ne legyen közös.

– Bölcs döntés – bólintott az apja.

Dóra lesütötte a szemét.

– Szerinted nem szeret igazán? Lehet, hogy ez már a vége? – kérdezte halkan az anyjától.

Ildikó sóhajtott.

– Ezt most még nem lehet tudni. Adj magatoknak időt. Néha jót tesz a különlét, hogy tisztábban lássatok.

Másnap csörgött a telefon. Márk volt az.

– Na, lehiggadtál végre? Ugye belátod, hogy igazam volt? Miért csináltál ekkora jelenetet? Gyere haza, és hozd a cuccaidat is – hadarta köszönés helyett.

Dóra hangja nyugodt maradt.

– Köszönöm, de ebből nem kérek. Ha így gondolkodsz, előbb-utóbb a tányérokat is pénzzé tesszük majd? Vagy eladjuk a kanapét? Mit szólnál, ha a nadrágjaidat hirdetném meg? Kettő is van, pedig csak két lábad van, nem négy.

A vonal másik végén káromkodás hallatszott, aztán megszakadt a hívás. Többé nem kereste.

Dóra nem is számított rá. Addigra már döntött.

– Azt hiszem, túl különbözőek vagyunk – mondta szomorúan az édesanyjának. – Nem ugyanazt jelenti nekünk a tisztelet.

– Mégis úgy érzem, részben az én hibám – töprengett Ildikó.

– Ne hibáztasd magad. Ha nem most derül ki, akkor később. Talán jobb, hogy időben megláttam – felelte Dóra.

Gábor közben a fotelben ült, és csendben a telefonját böngészte. Rejtélyes mosoly bujkált az arcán. Online parfümériák kínálatát nézegette, közeledett Ildikó születésnapja, és valami különleges ajándékkal szerette volna meglepni. Dóra észrevette, mire készül, és elmosolyodott.

Pontosan tudta, kinek szánja az apja azt az illatot.

„Ilyennek kellene lennie egy kapcsolatnak” – futott át rajta a gondolat. – „Kölcsönös tisztelet, figyelmesség, szeretet. Nem pedig számolgatás és sértettség.”