– Nagyon köszönjük, de boldogulunk egyedül is – mondta. – Kiveszünk egy albérletet, és félreteszünk a saját otthonunkra.

Dóra mosolyogva, kissé bizonytalan vállrándítással fogadta a választ. Szerelmes volt, és abban a lelkiállapotban élt, amikor az ember úgy érzi, bárhol képes boldog lenni a párjával. Nem akart ellenkezni. Sőt, tetszett neki az elképzelés, hogy mindent a nulláról építsenek fel. Úgy élte meg, mintha az élet próbára tenné őket, ők pedig bátran állnának elébe. Ez illett az ő természetéhez.

– Szép hozzáállás – bólintott elismerően Gábor. – De ne feledjétek, ránk mindig számíthattok.

– Köszönöm, apa – felelte Dóra ragyogva. Tele volt boldogsággal.

– Nincs szükségünk semmiféle hátszélre, megoldjuk saját erőből – győzködte később Márk a feleségét.

– Persze – helyeselt Dóra lelkesen.

– Felnőtt emberként nem illik a szülők pénzére támaszkodni. Se az enyémekére, se a tieidére.

– Igazad van. Fiatalok vagyunk, egészségesek, majd boldogulunk – válaszolta Dóra. Azt ugyan nem tudta felidézni, hogy Márk szülei valaha is felajánlottak volna bármiféle segítséget. Inkább nekik lett volna szükségük támogatásra. Dóra mindössze egyszer járt náluk, amikor bemutatták egymásnak a családokat. Márk akkor már régóta külön élt, albérletben. A szülői ház berendezése szerény volt, sőt kifejezetten szűkös. Dóra azonban nem az anyagiak alapján ítélte meg az embereket – erre nevelte az édesanyja –, így nem gondolta, hogy ettől bárkik is kevesebbek lennének. Csupán tudomásul vette, hogy náluk komoly gondok vannak pénzügyileg.