– Réka! Komolyan, nincs érzéked az ilyesmihez? Nem látod, hogy ferdén lóg? – csattant fel egy másik alkalommal Gergő. – Hát nem lehetne egyszer rendesen megcsinálni valamit? – Azzal ingerülten legyintett, majd kivonult a konyhába teát főzni.

Réka ott maradt a szobában, némán, és próbálta összeszedni magát.

…és igyekezett úrrá lenni a feltörő síráson, miközben újra nekilátott felakasztani a függönyt. Gergő szülei egy drága, elegáns függönyszettet hoztak ajándékba, és ragaszkodtak hozzá, hogy azonnal az ablakon lássák viszont. Réka hálásan megköszönte – valóban ízléses darab volt –, és legszívesebben eltette volna későbbre, hogy majd nyugodt körülmények között teszi fel. De erre esély sem volt. Gergő gondolkodás nélkül a szülei mellé állt, és kijelentette, most rögtön ki kell próbálni, hogyan mutat a nappaliban.

Réka előre tudta, mi következik. Ha a férje figyelő tekintete ránehezedett, különösen idegenek jelenlétében, mindig összezavarodott, és biztosan hibázott valamit. Akkor pedig jöttek a szemrehányások, a félhangos megjegyzések, a látványos sóhajok.

Pedig néhány perccel korábban, amikor még csak ketten voltak, Gergő egészen másként viselkedett. Segített kiporszívózni, elmosta a tányérokat, egyetlen rossz szava sem volt. Ám amint megérkeztek a szülei, mintha kicserélték volna. Később aztán mindig bocsánatot kért. Azt mondta, hirtelen felindulásból beszélt így, nem is gondolta komolyan, csak épp Réka volt kéznél. Hiszen nem is olyan ügyetlen, mint ahogy az imént beállította. Előfordul az ilyesmi. És egy időre megint béke lett.

Gergő szeretett irányítani – ilyen volt a természete. Réka ezzel szemben csendes és türelmes alkat. Szívből igyekezett mindenkinek megfelelni. Amikor a férje szülei látogatóba készültek, már előző nap nekilátott a sütés-főzésnek, órákat töltött a konyhában, hogy semmibe se lehessen belekötni. A lakást ragyogóra takarította, hogy jó benyomást keltsen. Mégis ugyanoda jutottak: apró beszólások, nyilvános rendreutasítások, finomnak szánt, de bántó célzások. Egy idő után ez szinte elviselhetetlenné vált.

Néha azon kapta magát, hogy az együtt töltött évek alatt már-már elhitte mindazt, amit Gergő sulykolt belé: hogy kétbalkezes, lassú felfogású, naiv, szétszórt. Mintha a férje feladata lenne rávilágítani a hibáira, hogy fejlődhessen, jobb lehessen. Csakhogy bárhogyan próbálkozott, sosem volt elég jó. És amikor Gergő árgus szemekkel figyelte, a keze önkéntelenül remegni kezdett.

– Kisasszony! Már régóta feltűnt, hogy nincs jegygyűrű az ujján. Megkérdezhetem, miért? – szólította meg egy férfihang.

Réka megszokta, hogy lánynak nézik. Harmincnyolc éves volt ugyan, de vékony testalkata és finom vonásai miatt fiatalabbnak tűnt. A karikagyűrűt valóban nem hordta mostanában; valahogy megnagyobbodott az ujján, folyton lecsúszott, ezért inkább levette. A kérdező, Márk, már napok óta próbált közeledni hozzá. A tíznapos fizioterápiás kezeléssorozat alatt mindig akadt egy kedves szava, bókja. Ma volt az utolsó alkalma. Réka is észrevette magán, hogy kíváncsian pillant felé. A kartonja szerint negyvenkét éves, és kifejezetten jó formában volt. Egy szerencsétlen baleset miatt eltörte a lábát, ezért került hozzá kezelésre.