Réka akkoriban megfogadta: az ő életében soha nem ismétlődhet meg mindez. Nem lesz mellette ilyen férfi, és nem tűri el, hogy így bánjanak vele.

Évekkel később keserű mosollyal gondolt vissza erre az esküre.

Férje lett. Másmilyen, mint az apja — legalábbis első pillantásra. Ám később kiderült, hogy ez nem jelentett valódi különbséget. A szülei addigra már nem éltek. Az apja, mit sem törődve a következményekkel, addig ivott, míg teljesen tönkre nem tette az egészségét. Az anyja sem sokkal élte túl; nem adatott meg neki a nyugodt, békés öregség. Réka akkor huszonhét éves volt, és éppen egy olyan életszakasz küszöbén állt, amelyről korábban egészen mást képzelt el.

A következő évek azonban korántsem azt hozták, amire számított.

– Réka! Komolyan mondom, olyan szétszórt vagy! Na, siess már! Hol a bankkártyád? Ne mondd, hogy otthon felejtetted! Keresd meg azonnal! – csattant fel Gergő a szupermarket pénztáránál, nem is próbálva halkabban beszélni.

Réka érezte, ahogy forróság önti el az arcát. Tudta, hogy a kártya nála van, csak éppen nem emlékezett, melyik rekeszbe csúsztatta a táskájában. Ideges mozdulatokkal kezdett kutatni benne, miközben a mögöttük állók türelmetlenül toporogtak. A pénztáros unott arccal figyelte, de a legfájóbb mégis a férje pillantása volt – az a leplezetlen rosszallás, mintha egy neveletlen gyereket kellene rendre utasítania.