Gergő szeretett irányítani – ilyen volt a természete. Réka ezzel szemben csendes és türelmes alkat. Szívből igyekezett mindenkinek megfelelni. Amikor a férje szülei látogatóba készültek, már előző nap nekilátott a sütés-főzésnek, órákat töltött a konyhában, hogy semmibe se lehessen belekötni. A lakást ragyogóra takarította, hogy jó benyomást keltsen. Mégis ugyanoda jutottak: apró beszólások, nyilvános rendreutasítások, finomnak szánt, de bántó célzások. Egy idő után ez szinte elviselhetetlenné vált.

Néha azon kapta magát, hogy az együtt töltött évek alatt már-már elhitte mindazt, amit Gergő sulykolt belé: hogy kétbalkezes, lassú felfogású, naiv, szétszórt. Mintha a férje feladata lenne rávilágítani a hibáira, hogy fejlődhessen, jobb lehessen. Csakhogy bárhogyan próbálkozott, sosem volt elég jó. És amikor Gergő árgus szemekkel figyelte, a keze önkéntelenül remegni kezdett.

– Kisasszony! Már régóta feltűnt, hogy nincs jegygyűrű az ujján. Megkérdezhetem, miért? – szólította meg egy férfihang.