Amikor végre összeszedte magát, elhatározta, hogy elmegy az apja lakásához, hogy megnézze, minden rendben van‑e. A bejárati ajtón azonban új zárak voltak. Csengetésére egy fiatal férfi nyitott ajtót. Az arca valamiért ismerősnek tűnt.

– Kicsoda maga? Mit keres az apám lakásában? – kérdezte Emese, és megpróbált beljebb lépni.

– Ja, magáról beszélt az öreg – vigyorgott a fiú. – Az új felesége fia vagyok. Most én lakom itt. – Azzal elállta az útját.

– Milyen jogon? – csattant fel Emese.

– Hát úgy, hogy most már az én mostohaapám – felelte gúnyosan. – Ő nálunk él, én pedig itt.

Emese kiment az utcára, és azonnal hívta az apját, de egy géphang közölte, hogy a szám nem kapcsolható. Az új feleség telefonszámát nem ismerte, azt sem tudta, melyik faluból való a nő. Tanácstalanul állt a ház előtt, és ekkor döntötte el, hogy nem adja fel ilyen könnyen.

Amikor ismét felment a lakás ajtajához, hiába csengetett és dörömbölt, senki sem engedte be. A zárt ajtón keresztül a fiú közölte vele, hogy semmit nem hajlandó elárulni, és ha tovább erősködik, rendőrt hív rá. Beköszöntött a tél, majd elmúlt, Emese pedig még többször visszatért az apja otthonához, de minden próbálkozása eredménytelen maradt. Válaszokat nem kapott.