Aztán tavasszal váratlanul az apja állt az ő küszöbén. Alig ismert rá: lesoványodott, meggörnyedt, borostás volt, és mintha két évtizedet öregedett volna pár hónap alatt. Elcsukló hangon mesélte el, hogy amint a lakást a mostohafiú nevére íratta, a felesége gyökeresen megváltozott. A nyugdíját maradéktalanul elvette tőle, enni is alig adott neki. Nagy gazdaságuk volt, hajnalban már talpon kellett lennie, estig az állatokat gondozta: disznókat, tehenet, nyulakat, tyúkokat, juhokat.

A rendes ruháit az asszony eltüntette, így télen nem tudott megszökni a szakadt gönceiben. Most azonban sikerült felkéredzkednie egy autós mellé, aki behozta a városba.

– Bocsáss meg nekem, kislányom – mondta megtörten. – Nagyon megbántottalak. Magam sem értem, mi ütött belém.

– Ugyan, apa, én sem viselkedtem helyesen – felelte Emese, és szorosan magához ölelte. Régen elengedte már a haragját. – Most már nem mész sehova.

Aznap este szerény vacsorát készítettek, együtt ült le a család. Kölcsönösen bocsánatot kértek, meséltek az elmúlt hónapokról, sőt még nevetni is tudtak.

Reggel azonban az apa nem ébredt fel. Álmában, csendben távozott.

❦

Réka számára nem volt teljesen elképzelhetetlen, hogy a férje egyszer csak fogja magát és elmegy. Az utóbbi években szemmel láthatóan megromlott köztük a viszony: ha estére kettesben maradtak, abból szinte törvényszerűen vita kerekedett, amikor pedig Gergő üzleti útra utazott, már régen nem hívogatta óránként, mint a kapcsolatuk elején. Sőt, előfordult, hogy napokig nem telefonált, legfeljebb küldött egy rövid üzenetet: „Minden rendben, vacsorára pisztrángot ettem, halálos unalom az egész.