– Szia, Gergő! Hétvégén is itt robotolsz? – kérdezte Eszter meglepetten.

– Sziasztok! Ritka vendégek! – mosolygott a férfi. – Néha bejövök, ha összegyűlik a munka. Otthon úgysem vár már senki… Itt legalább gyorsabban telik az idő.

– Hogyhogy nem vár senki? Hiszen ott a feleséged… a családod – firtatta Eszter.

Gergő legyintett.

– Miféle család? Nikolettel már fél éve külön élünk. Beadtam a válókeresetet, túl is vagyunk rajta. Igazad volt, csak én nem hallgattam rád.

Később, otthon, részletesebben is elmesélte a történteket.

– Nikolett fiatalabb társaságba keveredett, buliztak, ittak. Végül összepakolt és elköltözött egy sráchoz a tópart alatti házba, ahol a fiú a testvérével lakik. Nem is akarom tudni, hogyan élnek. Kiderült, hogy már régóta találkozgatott vele, csak én tudtam meg utoljára. Márk szólt nekem – megsajnált, azt mondta. Hálás vagyok neki, különben ki tudja, meddig tűrtem volna. Erősnek látszom, de túlságosan hiszékeny vagyok – tette hozzá keserédes mosollyal.

– Az bizony igaz – bólintott Eszter. – De legalább tanultál belőle. Mégis olyan nyugodtnak tűnsz… mintha már túl lennél rajta.