Nikolett eleinte a régi beidegződései szerint reagált mindenre. Otthon is így beszélt a szüleivel, ezt a hangnemet szokta meg, és eszébe sem jutott változtatni rajta.

– Főzz meg magadnak, moss ki magadra, takaríts is, ha annyira fontos! – vetette oda nem egyszer sértetten.

Egy alkalommal azonban Gergő tekintete megkeményedett. Olyan higgadt, mégis határozott pillantást vetett a feleségére, amitől Nikolettben bennakadt a szó.

– Ha nem próbálsz odafigyelni arra, amit mondok, visszaviszlek a szüleidhez – közölte csendesen, de ellentmondást nem tűrően. – Tanuld meg, amit lehet. Nem sok férfi vesződne ezzel. Más már régen rendre utasított volna.

A levegő megfagyott köztük, és Nikolett attól a naptól kezdve inkább hallgatott. Nem azért, mert egyetértett, hanem mert belül fortyogott, és nem akart újabb vitát.

Nem sokkal később Eszter ismét ellátogatott hozzájuk a férjével. Mint mindig, most is hozott magával valamit: frissen sütött aprósüteményt, amit gondosan dobozba csomagolt. A konyhaasztalnál ülve teáztak, a hangulat látszólag békés volt.

– Nincs még egy ilyen süti, Eszter – dicsérte Gergő jókedvűen. – Nikolett, elleshetnél tőle pár fortélyt. A nővérem igazi mintaháziasszony. Te is azzá válhatsz.

A jelenlévők közül senki sem sejtette, mennyire rosszul esnek ezek a megjegyzések Nikolettnek. Kívülről türelmesnek tűnt, de belül mindent támadásként élt meg. Az anyja sosem tanította meg igazán a házimunkára, ráadásul akkor sem figyelt volna oda. Mindig visszaszólt, ha rendre akarták utasítani. Eszterék rendszerint csak néhány órát maradtak, aztán még aznap hazautaztak. Így ment ez több mint egy éven át, havonta egyszer.

Egy napon Eszter telefonon beszélgetett Dórával, aki ugyanabban a faluban lakott, mint Gergőék. Bár a barátnők néha személyesen is találkoztak – többnyire amikor Eszterék a hazafelé vezető úton beugrottak hozzá egy rövid időre –, inkább telefonon tartották a kapcsolatot.

– Mondd csak, Eszter – kezdte Dóra óvatosan –, hogy boldogul a testvéred Nikolettel? Sokan meglepődtek, amikor elvette. Nem éppen makulátlan a híre…

– Nem tudom pontosan – felelte Eszter tétován. – Úgy tűnik, megvannak valahogy. Bár őszintén szólva érzem, hogy Nikolett nem örül a látogatásainknak. Mégis, nem tudok elszakadni a szülői háztól, és Gergő is a testvérem. Soha nem avatkozunk bele az életükbe. Iszunk egy teát, beszélgetünk kicsit, és megyünk is.

Dóra sóhajtott.

– Csakhogy Nikolett másként adja elő. Azt terjeszti, hogy állandóan bírálod, beleszólsz mindenbe, kritizálod, hogy nem főz jól, rendetlen a ház, és rossz feleség.

Eszter megdöbbent.

– Ezt nem mondod komolyan! Mit tegyek? Ne menjek többé? Az lehetetlen… Gergő mindig közel állt hozzám. De mostanában valóban furcsán viselkedik Nikolett. Alig lépünk be, máris azt kérdezi: „Sokáig maradtok? Mikor mentek?” Mindig úgy, hogy Gergő ne hallja. Nyilván azt szeretné, ha minél előbb távoznánk. Rosszul esik, de betudtam a fiatalságának és a neveletlenségének. Tudod jól, milyen közegben nőtt fel…

A beszélgetés után Eszter napokig nyugtalan volt. Másfél hónap telt el, mire elhatározta, hogy ismét felkeresi az öccsét. A férjével együtt indult útnak.