Nóra és Gábor alig több mint egy éve éltek együtt. A lakás kétszobás volt, napfényes, egy jó környéken álló társasház hetedik emeletén Zuglóban — Nóra nem örökölte és nem is kapta ajándékba. Saját maga vásárolta, éveken keresztül minden fillért félretéve, pihenés nélkül dolgozva érte.
Tíz évvel korábban Nóra könyvelőként helyezkedett el egy építőipari vállalatnál, eleinte szerény fizetéssel, majd váltott egy nagyobb céghez, két év elteltével pedig már jóval többet keresett. Nem járt szórakozni, nem utazgatott, nem vett magának felesleges holmikat. Mindent megtakarított.
Az önerőhöz három év kellett, a törlesztőrészleteket pedig hétvégi mellékállásból fizette. Amikor végre az ő nevére került a lakás, Nóra olyan büszkeséget érzett, amilyet azelőtt soha.
Gábor kezdettől fogva tisztelte az önállóságát. Ő maga az édesanyjával, Erzsébet nénivel élt egy régi egyszobás lakásban Kispesten, és ahogy a kapcsolatuk komolyra fordult, hamar kiderült, hogy az az apró lakás nem alkalmas közös életre.
Így természetesen Gábor költözött Nórához, különösebb tervezgetés nélkül. Az életük kiegyensúlyozottan telt, veszekedés nélkül. Gábor egy kereskedelmi cégnél dolgozott értékesítőként, a fizetése átlagos volt, hozzájárult a bevásárláshoz és a rezsiszámlákhoz. Időnként vett valamit a lakásba — egy edényt, ágyneműt, egy lámpát. Igyekezett hasznossá tenni magát.
A lakás otthonosnak hatott, és Nóra büszke volt minden apró részletére. A nappali tapétáját ő választotta ki, a bútorokat akciósan szerezte be, de minőségit vett. A konyhában világos függönyök lógtak, amelyeket Nóra saját kezűleg varrt meg.
A hálóban egy nagy tolóajtós gardrób állt, amelynek polcai félig üresek maradtak, mert Nóra nem szerette túlzsúfolni a tereket. Gábor néha tréfálkozott, hogy itt még mindig vendégnek érzi magát, de Nóra mindig azt mondta:
— Ugyan, Gáborka. Ez a te otthonod is.
A férfi mosolygott és bólintott, ám a mondat valahogy sosem hangzott igazán meggyőzően. Hozzászoktak a nyugodt estékhez, a közös reggelikhez és a csendes napokhoz. Minden kiszámítható mederben folyt. Hétvégente moziba mentek, időnként pizzát rendeltek, esténként sorozatokat néztek.
Nóra kilenctől hatig volt a munkahelyén, Gábor gyakran nyolcig maradt bent; fáradtan érkezett haza, evett és lefeküdt. Semmi rendkívüli — de Nóra számára pont ez volt a tökéletes.
A kapcsolatuk szilárdnak tűnt, még ha nem is tombolt benne a vad szenvedély. Gábor nem hozott virágot csak úgy, nem szervezett meglepetés vacsorákat, de Nóra nem is igényelte ezt. A lényeg az volt, hogy mellette állt egy megbízható férfi, aki nem ivott, nem rendezett jeleneteket és nem keltett botrányt.
Tervezgettek a jövőről — egy horvátországi nyaralásról, egy használt autó vásárlásáról — de sejtelmük sem volt, hogy hamarosan minden megváltozik. Vagy talán Nóra mélyen belül érezte, hogy ez a nyugalom törékeny, csak elhessegette az aggódó gondolatokat.
Erzsébet néni panaszkodni kezdett a fiának, hogy egyedül egyre nehezebb az élete a kispesti lakásban. Eleinte csak ritkán hívta esténként, amikor Gábor kiment az erkélyre és halkan, aggódva beszélgetett vele.
A telefonok aztán egyre sűrűbben jöttek. Egyszer elvesztek a kulcsai, és az idős asszony egy órán át nem tudott bejutni, a lépcsőházban állt és sírdogált. Máskor kiégett egy izzó, és nem volt senki, aki kicserélje, mert felállni a létrára veszélyes volt. Vagy épp nem akadt senki, aki bevásároljon — a szatyrok nehezek, a bolt meg busszal három megálló.
Gábor meghallgatta, együttérzett, és egyre gyakrabban ment át az anyjához munka után. Nóra ezt látta, de egyelőre nem szólt bele. Megértette, hogy Erzsébet néni magányos, hogy valóban nehéz neki, és nem akart szívtelennek tűnni.
Csakhogy Erzsébet néni egyre hangosabban hangoztatta, milyen nehéz és magányos az élete. Gábor késő este ért haza, és arról beszélt, hogy az anyja sírt, hogy a tévé sem enyhíti a csendet, és a szomszédok sem kopogtatnak be soha.
Az asszony panaszkodott az egészségére, a vérnyomására, a hátfájására és arra, hogy fél egyedül az éjszakáktól. Gábor nyugtalan lett, és egyre többször vetette fel, hogy az anyja öregszik és segítségre szorul.
Nóra sejtette, merre tartanak ezek a beszélgetések. Látta, hogyan borulnak el a férje vonásai, hogyan kerüli a tekintetét, valahányszor az anyjáról esik szó. Tudta, hogy előbb-utóbb Erzsébet néni többet fog követelni, mint egy-egy bevásárlást.
Érezte, hogy feszültség gyülemlik a békéje felett. Gábor, aki korábban határozott és visszafogott volt, most lágyulni kezdett, engedékeny lett az anyja ügyében. Erzsébet néni pedig apránként a beköltözés felé terelte a fiát. Nóra tudta, hogy közeleg a pillanat.
Nem tudta, hogyan fog reagálni, amikor eljön az a perc, de belül már nőtt a szorongás, ami esténként nem hagyta elaludni. A plafont bámulva feküdt, és újra meg újra végiggondolta a lehetséges párbeszédeket, keresve a megfelelő mondatokat.
Egy vasárnap vacsorára hívták Erzsébet nénit. Nóra krumplipürét készített, fasírtot sütött, szépen megterített. Az anyós tortával érkezett, mosolygott, dicsérte a lakást, ismételgetve, milyen barátságos és világos. Ettek, az időjárásról társalogtak, a szomszédokról, a munkáról. Nóra már épp megnyugodott, amikor Erzsébet néni váratlanul kijelentette:
— Tudjátok mit, gyerekek, elhatároztam. Hozzátok költözöm.
Olyan természetességgel közölte, mintha csak azt mondta volna, hogy holnap elmegy a piacra. Az érvelése az volt, hogy így mindenki jobban jár: a fia mellette lesz, a gondoskodás kéznél, neki meg nagyobb biztonság. Gábor bólintott, nem tiltakozott, és Nóra rögtön megértette, hogy a férje már tudott erről. Talán már meg is egyeztek, és őt kész tények elé akarták állítani.
Erzsébet néni folytatta, észre sem véve, hogy Nóra arca elfehéredett:
— A kispesti lakásomat kiadom, a bérleti díj megy a közös kasszába. Lesz közös költségvetés, mindenkinek könnyebb lesz. Ugye igaz, Gáborka?
Nóra érezte, hogy belül minden összeszorul, mert az ő lakását éppen most minősítette valaki megkérdezése nélkül „közösnek”. Gábor zavartan gyűrögette a szalvétát, de hallgatott. Nóra ránézett, várta, hogy legalább annyit mondjon, nem ilyen egyszerű ez, de Gábor csak elfordította a tekintetét, és halkan motyogta:
— Hát… igazából igen. Anyának tényleg nehéz egyedül.
— Gábor — szólt Nóra halkan —, megbeszélhetnénk ezt később? Kettesben?
— Ó, ugyan, mit kell ezen annyit rágódni — legyintett Erzsébet néni. — A családnak együtt a helye.
Az este feszült csöndben ért véget. Erzsébet néni már arról beszélt, milyen függönyöket venne, hogy segít a háztartásban, főz ebédet, rendet tart — mintha a beköltözés már eldöntött tény lenne. Nóra alig hallotta a szavait, a fejében csak az visszhangzott: „az én lakásomba”. Először érzett jeges haragot az anyósa iránt.
Eddig Erzsébet néni csak egy magányos idős asszonynak tűnt, aki odafigyelésre vágyik. Most viszont Nóra számítást és erőszakos tolakodást látott benne, amit korábban nem vett észre.
Amikor Erzsébet néni elment, Nóra nem bírta tovább. Becsukta az ajtót, hátával nekitámaszkodott, és nyugodtan, de határozottan mondta:
— Gábor, az anyád nem fog ideköltözni.
A férfi értetlenül nézett rá:
— Nóra, mi bajod? Nem akartalak megbántani. Csak hát anya tényleg egyedül van, nehéz neki…
— Tudom, hogy nehéz neki. De ez az én lakásom. Én vettem. Én fizettem a hitelt, nem te. És én döntöm el, ki lakhat benne.
— De hiszen mi egy család vagyunk — mondta Gábor bizonytalanul. — Nem tudnál egy kicsit rugalmasabb lenni?
— Rugalmasabb? — érezte Nóra, ahogy felforr benne a düh. — Gáborka, engem meg sem kérdeztek. Az anyád betoppant, és közölte, hogy beköltözik. Nem kérdezte, nem javasolta — kijelentette. Mintha én itt nem is léteznék.
Gábor hallgatott, nem jöttek a megfelelő szavak. Nóra tudta, hogy ha most enged, később lehetetlen lesz visszaszerezni a saját terét. Látta, mi történt az ismerőseivel, amikor az anyós beköltözött: utasítgat, mindent átrendez, tanácsokat osztogat, hogyan kell „helyesen” élni. Nóra nem akart ilyen életet.
Másnap Erzsébet néni ismét megjelent, mintha mi sem történt volna, és egy teli szatyorral a kezében csöngetett. Nóra kinyitotta az ajtót, és megpillantotta az anyóst, amint a nehéz csomaggal áll, elégedett mosollyal az arcán.
— Szervusz, Nórikám. Hoztam ezt-azt a konyhába. Gondoltam, jól jön majd.
Nóra az előszobában állt, és szótlanul figyelte, ahogy Erzsébet néni beljebb lép, leveszi a cipőjét, leteszi a csomagot, és elkezdi végigmérni a lakást. Az anyós benézett a nappaliba, körülnézett, majd elégedetten bólintott:
— Itt bizony újra kéne festeni. Túl világos az egész, nem praktikus. Ezt a szekrényt is arrébb kellene tenni, mert így kevés a fény.
Gábor a kanapén ült, zavartan, nem tudta, mit csináljon. Nóra látta, hogy a férje feszült, mintha mondani akarna valamit, de a szavak nem jöttek. A levegő olyan volt, mint vihar előtt — nyomasztó és állott.
Erzsébet néni folytatta:
— A hálóba berakhatnánk egy kihúzható kanapét. Nekem nem kell sok hely. A lényeg, hogy a fiam közelében legyek.
— Erzsébet néni — kezdte halkan Nóra —, mi még nem döntöttünk Gáborral…
— Ugyan, mit kell ezen döntögetni, aranyom — vágott közbe az anyós mosolyogva. — Nem vagyok idegen. A családnak együtt a helye.
Ebben a pillanatban Nóra nem bírta tovább visszafogni magát. Felemelte a hangját és kimondta:
— Ez a lakás az enyém, és nem szándékozom megosztani senkivel!
A hangja remegett, de a tekintetét nem kapta el. Gábor felpattant a kanapéról és igyekezett közbelépni:
— Nóra, ne csináld már…
De Erzsébet néni sértetten összeszorította az ajkát és jeges megvetéssel meredt a menyére.
— Szóval ez a helyzet — mondta lassan az anyós. — Vagyis neked az a baj, hogy egy idős asszony nyugalomban szeretne élni?
— Az a baj, hogy valaki a beleegyezésem nélkül akar beköltözni az én lakásomba — felelte Nóra határozottan.
Anya és fia dühösen meredtek rá, mintha valami szégyellnivalót mondott volna. Erzsébet néni felemelte a hangját:
— Család vagyunk, hát engedjünk egymásnak! Önző vagy, Nóra! Csak magaddal foglalkozol!
Nóra összefonta karjait a mellkasa előtt, és elöntötte a felháborodás. Ránézett az anyósra, majd a férjére, aki képtelen volt kiállni mellette, és megértette, hogy csapdába került. A saját otthona harctérré vált.
— És ti milyen engedményekre vagytok készek? — kérdezte Gábor szemébe nézve. — Miért nekem kell mindig feladnom a nyugalmamat, a megszokott életemet? Ez az én lakásom. Én fizettem érte. Jogom van eldönteni, ki lakhat itt.
Gábor hallgatott, Erzsébet néni tüntetőleg felsóhajtott és a fejét rázta. A feszültség egyre sűrűbb lett. Nóra látta, hogy az anyós egyszerre sajnálkozó és lenéző pillantásokkal méregeti, mintha Nóra valami lényeges dolgot nem fogna fel.
— Gáborka — fordult az anyós ismét a fiához, teljesen figyelmen kívül hagyva Nórát —, nem gondoltam volna, hogy a feleséged ennyire érzéketlen. Tényleg nem érti, hogy félek egyedül? Hogy hamarosan már mindenhez segítség kell?
— Anya, kérlek, elég legyen… — motyogta Gábor, de a hangjából hiányzott minden határozottság.
Nóra ráébredt, hogy kettőjükkel szemben áll egyedül. Anya és fia összezártak, nyomást gyakoroltak rá, ridegséggel vádolták. A lakása többé nem volt az a menedék, ahol nyugalmat talált; mostantól feszültség, kimondatlan szemrehányások és idegen igények töltötték be.
De Nóra nem engedhetett — mert ha most enged, elveszíti az önbecsülését. Tudta, ha most beleegyezik, később csak rosszabb lesz. Erzsébet néni utasítgatni kezd, beleszól mindenbe. Gábor meg hallgat és bólogat.
— Tudjátok mit — húzta ki magát Nóra —, belefáradtam ebbe a vitába. Erzsébet néni, tisztelem önt, de együtt lakni nem fogunk. Ez végleges.
— Nahát így! — csattant össze az anyós ajka. — Gábor, hallod, mit mond a feleséged? Kitessékel engem, az édesanyádat!
— Senkit nem tessékelek ki — felelte Nóra fáradtan. — Ön be sem költözött.
Valóságos vihar tört ki. Erzsébet néni zokogott, azt hajtogatta, hogy a fia elhagyja egy idegen kedvéért, hogy Nóra szétrombolja a családot; sosem képzelte volna, hogy a menye ilyen kegyetlen. Gábor pánikba esve kapkodott kettejük között, nem tudta, kit csillapítson.
Hol az anyjához sietett, hol a feleségéhez, összevissza dadogott, de valójában semmit sem oldott meg. Nóra az ablaknál állt, és úgy érezte, minden széthullik. Látta, hogy a férje nincs mellette. Az anyját sajnálja, a feleségét akadálynak tartja.
Erzsébet néni hangja egyre élesebb lett:
— Elárulsz, Gáborka! Egyedül neveltelek, az egész életemet rád áldoztam, és most emiatt az asszony miatt… emiatt fordulsz el tőlem!
— Anya, elég legyen már… — próbálta lecsillapítani Gábor, de a hangja erőtlen volt.
Nóra feléjük fordult, sápadtan, de elszántan:
— Erzsébet néni, ön érzelmileg zsarolja a fiát. Pontosan tudja, mit csinál. Én nem vagyok hajlandó részt venni ebben a színjátékban.
— Hogy merészeled! — sikított az anyós.
— Úgy, hogy merem — válaszolta Nóra higgadtan. — Mert ez az én életem és az én otthonom.
Gábor a szoba közepén állt összeszorított öklökkel, és Nóra hirtelen megértette, hogy a férfi nem őt fogja választani. Hogy számára az anya az első. Hogy nem képes kiállni a kapcsolatukért, ha az az anyja kívánságával ütközik.
Végül Nóra hidegen és határozottan, a férje szemébe nézve kimondta:
— Gábor, vagy kettesben folytatjuk az életünket, vagy egyáltalán nem folytatjuk együtt. Válassz.
Úgy hangzott, mint egy ítélet. Gábor sokáig hallgatott, hol az anyjára, hol a feleségére pillantott. Erzsébet néni szipogott, zsebkendővel törölgette a szemét. Végül Gábor lehajtotta a fejét és kimondta:
— Nem hagyhatom anyát egyedül. Sajnálom, Nóra.
Csendben összepakolta a holmiját, alig pillantva a feleségére. A ruháit a táskába rakta, elvitte a töltőket, a könyveket, az apróságait. Erzsébet néni a folyosón állt, diadalmasan összeszorított ajkakkal. Nóra nem zokogott. Csak nézte, ahogy a férje kilép az életéből, és megértette, hogy ez így van rendjén: annak a férfinak, aki nem áll ki mellette, nincs helye az életében.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Nóra leült az ágyra és sírva fakadt. Alig hitte el, hogy a kapcsolatuk egy anyós hatalmi játszmája miatt ért véget. Azok a szobák, amelyekbe annyi szívét-lelkét beletette, most üresnek tűntek. De mélyen belül élt a meggyőződés: helyesen döntött.
Nóra nem engedi, hogy bárki diktáljon az életében. A hitelt egyedül fizette vissza, egyedül rendezte be a lakást, és senkinek sincs joga elvenni tőle azt, amit a saját erejéből teremtett. A könnyei lassan felszáradtak; Nóra felállt és az ablakhoz lépett. Kint a naplemente utolsó fénye halványult a budai dombok felett, Budapest egyenként gyújtotta fel a lámpáit. Az élet nem állt meg. Nóra tudta — meg fog birkózni ezzel is.
