— Egy csepp lelkiismeret sem szorult beléd! – támadt rá Nórára az idős asszony, aki szándékosan a munkahelyén kereste fel a lányt. – Egyáltalán nem szégyelled magad? Felneveltek, ruháztak, cipőt adtak rád, és így hálálod meg a szüleidnek mindazt, amit érted tettek?
— Nem én kértem, hogy világra hozzanak, ha már itt tartunk – felelte Nóra jeges nyugalommal, ügyet sem vetve a kollégák rosszalló pillantásaira, akik a jelenet kezdete óta feszült figyelemmel követték az eseményeket. – És igen, ha támaszt akartak maguknak öregkorukra, talán emberségesebben kellett volna viselkedniük! Emese néni, hagyja abba ezt a színjátékot! Pontosan ismeri a teljes történetet, minden részletével együtt. Hiszen maga látta el tanácsokkal anyámat, és maga bátorította őt abban a vállalhatatlan magatartásban.
— Az égvilágon semmi kivetnivaló nem volt abban, ahogy viselkedett! – csattant fel Emese azonnal. – Hajnalka is megmondta: rosszal fizetsz a jóért! És még lányának nevezi magát! Szégyentelen! – majd látványosan a jelenlévőkhöz fordult. – Tudják egyáltalán, hogy Nóra szülei milyen nehéz helyzetben vannak? Mindketten nyugdíjasok, tele betegségekkel. És ez a lány még arra sem képes, hogy meglátogassa őket, nemhogy anyagilag segítse őket!
— Azokról a szülőkről beszélünk, akik a saját unokájukat is egy falat kenyérrel a fejéhez vágták szemrehányásként?
A feszült légkört váratlanul egy elegáns öltönyt viselő férfi megjelenése szakította félbe. Határozott fellépése azonnal elárulta, mennyire nem tetszik neki a kialakult helyzet. A bámészkodó alkalmazottakra szigorú tekintetet vetett, mire azok sietve visszatértek a feladataikhoz.
Nóra halkan felhorkant. Gábor igazgató kemény kezű vezető hírében állt, de mindig igazságos volt. Ő segítette át a lányt élete legsötétebb időszakán, amikor a kétségbeesés már olyan mélyre taszította, hogy szinte feladta volna mindent.
— Maga semmit sem tud – vetette oda Emese megvetően a férfinak. – Csak ennek a hálátlan teremtésnek a meséit hallotta, és máris elítéli azokat a nemes lelkű embereket! Örüljön, hogy egyáltalán befogadták őt azzal a… fiúval együtt.
Az asszony folytatni akarta, ám Gábor haragos pillantása láttán inkább elharapta a mondat végét. Bár a szemében még ott vibrált a kimondatlan rosszindulat, egy pillanatra elbizonytalanodott, mintha mérlegelné, meddig mehet el ebben a nyilvános jelenetben.
Emese ajka megremegett, mintha még vissza akarna vágni, aztán dacosan felszegte az állát.
– Miért is fognám vissza magam? – csattant fel újra. – Az ilyen gyereknek intézetben volna a helye, nem tisztességes családban! Ilyen örökséggel…
Gábor ekkor egy lépéssel közelebb lépett hozzá. Árnyéka rávetült az asszonyra, hangja pedig hűvösen és fenyegetően csengett.
– Hívjam a biztonságiakat, vagy egyedül is megtalálja a kijáratot?
Emese bátorsága egy pillanat alatt elpárolgott. Nórával szemben könnyű volt keménykednie – tudta, hogy a lány csendben tűr. Most azonban más volt a helyzet.
– Elmegyek – vetette oda sértetten. – De jegyezze meg: ha Nóra nem támogatja a szüleit, bírósághoz fordulnak! És akkor úgyis fizetnie kell!
– Az ajtó arra van – intett Gábor a háta mögé. – Ami pedig a fenyegetéseit illeti: Nóra mellé odaállítom a cég ügyvédjét. Kiváló szakember. Majd meglátjuk, ki marad alul.
Csak amikor az ajtó végleg becsukódott Emese mögött, mert Nóra megszólalni.
– Köszönöm, Gábor – mondta fáradtan. – Már nem tudtam, hogyan rázzam le. Amikor anyám rájött, hogy tőlem nem kap pénzt, rögtön Emeséhez rohant segítségért. Ő aztán nem ismer határokat. Három hete folyamatosan zaklat. Még Leventét is lesi a ház előtt. Komolyan fontolgatom, hogy rendőrt hívok.
– Megoldjuk – felelte a férfi egy halvány mosollyal, majd körbenézett az irodában. – A munkanap közepén tartunk. Ugye mindenkinek van dolga? Ha nincs, szívesen adok.
Az alkalmazottak kórusban bizonygatták, mennyire el vannak havazva, ám amint Gábor eltűnt a folyosón, a billentyűzetek kattogása elhalt, és minden tekintet Nórára szegeződött.
– Tudjátok, mit mondanak a kíváncsiskodókról – jegyezte meg keserű iróniával. – Inkább elmesélem én, mielőtt szárnyra kapnak a pletykák. De kérlek titeket, ne vigyétek tovább.
Néhány órával később már a zsúfolt kisbuszon ült, karjában szorosan magához ölelve ötéves fiát. A koszos ablakon át bámulta az elsuhanó utcákat, de alig érzékelte a külvilágot. A férjét, azt az embert, akit mindennél jobban szeretett, tizenöt évre ítélték. Ott volt a tárgyaláson, hallotta a bizonyítékokat, tudta, hogy a döntés jogos volt – mégis, a szíve képtelen volt belenyugodni abba, hogy ilyen hosszú időre elveszítette őt.
Mégis, újra és újra próbálta magában mentegetni Gábort. Legalább önmaga előtt szeretett volna valami magyarázatot találni a történtekre. De bármennyire erőltette is, az érvei gyengének és erőtlennek bizonyultak.
A legsúlyosabb gond azonban nem is ez volt, hanem az, hogy Nórának és a kisfiának egyszerűen nem maradt fedél a fejük felett.
A férje családja könyörtelenül kitette őket a lakásból. Azzal vádolták a nőt, hogy ő hajszolta bele Gábort a végzetes döntésbe. Szerintük folyton panaszkodott a pénzhiány miatt, és a férfi csak azért keveredett bűnügybe, hogy eleget tegyen az elvárásainak. Nóra hiába tiltakozott. Fogalma sem volt arról, mire készül a férje. Ráadásul később az is kiderült, hogy Gábornak már az esküvő előtt is akadt dolga a törvénnyel, amit akkor még sikerült elsimítania.
Most viszont utolérte a múltja. A vád pedig olyan természetű volt, amelyről mindenki suttogva beszélt.
Amikor Emese értesült a történtekről, azonnal közölte a lányával, hogy csak akkor hajlandó befogadni őt és Leventét, ha haladéktalanul beadja a válókeresetet. Nem akarta, hogy a család nevét szégyen érje.
– A gyerek tiszta apja – morgolódott Hajnalka, miközben ellenszenvvel figyelte a csendben játszó kisfiút. – Meglátod, belőle is bajkeverő lesz! Add be intézetbe, különben sosem lesz rendes életed! Egy normális férfi sem vállal fel egy ilyen terhet. És nálam aztán ne élősködjetek!
– Soha nem mondok le Leventéről! – csattant fel Nóra azonnal. – Ő az én fiam, és semmiről sem tehet. Attól, hogy az apja börtönbe került, ő még ártatlan gyerek! És nem akarok a nyakadon élni – tette hozzá ingerülten. – Összegyűjtöm az önerőt, és amint lehet, elköltözöm. Csak adj egy kis időt.
– Kis időt? Az mennyi? Egy év? Kettő? – húzta el a száját Hajnalka. – Tégy, amit akarsz. De tudd meg: ezt a gyereket nem tekintem az unokámnak. Nem fogok rá vigyázni. Legfeljebb tudomást sem veszek róla. Külön főzz rá, és ne ültesd az asztalomhoz!
És valóban így is tett. Levente számára mintha láthatatlan lett volna. Egy alkalommal Nóra leszaladt a közeli patikába fél órára, mert a kisfiú bágyadt volt, és gyógyszert akart venni neki. Amikor visszaért, Leventét könnyek között találta az ágyán kuporogva. Kiderült, hogy nagyon megszomjazott, ezért kiment a nagymamájához, és megkérte, adjon neki egy pohár langyos vizet.
A nagymama azonban durván félrelökte, és ráparancsolt, hogy azonnal menjen vissza a szobába, és többé a szeme elé se kerüljön. Egy pohár vízről volt szó – és Hajnalka sajnálta tőle még azt az egyetlen pohár vizet is!
Az ételről jobb nem is beszélni. A kisfiúnak még a hűtőszekrény ajtaját sem volt szabad kinyitnia.
– Neked ott úgy sincs semmi – mondogatta gúnyos nevetéssel az asszony, miközben a gyerek előtt falatozta a süteményt. – Tartson el az apád! Ja, hogy elfelejtettem… ő éppen börtönben ül!
Hogyan lehet így bánni egy kisgyerekkel? Levente képtelen volt felfogni, mivel érdemelte ki a nagymamája gyűlöletét. Nem értette, mi rosszat tett, amiért ennyire elutasítják. Nóra pedig tehetetlennek érezte magát. Végül odáig jutott, hogy vett egy kisebb hűtőt, és a saját szobájukban állította fel, csak hogy ne vádolhassák őket azzal, hogy „felélik” a ház készleteit.
Emese állandóan azt hajtogatta, hogy annak a „bűnözőnek” a fia takarodjon el az ő lakásából. Az egy cseppet sem érdekelte, hová menne a gyerek. Számára a legkényelmesebb megoldás az lett volna, ha intézetbe adják – és ezt nem átallotta Levente jelenlétében is kimondani.
Nóra egyre jobban összeroppant. Nap mint nap végighallgatta anyja szemrehányásait, mégsem tudott változtatni a helyzeten. Albérletet kivenni a városukban szinte megfizethetetlen volt, munkásszállóra pedig semmiképp sem akarta vinni a fiát. Járt már ott, tudta, milyen „példás” lakók élnek ott: állandó részegség, ordibálás, botrányok.
Ha egyedül lett volna, talán bevállalja. De Leventét ilyen környezetbe nem hurcolhatta.
Egy napon túlóráznia kellett. Megkérte egy ismerősét, hogy hozza el a kisfiút az óvodából, és vigye be hozzá az irodába – nem akarta, hogy a gyerek kettesben maradjon a „szerető” nagymamával. Amikor Levente megérkezett, éppen akkor lépett be az irodába a főnöke.
Nóra szíve a torkában dobogott. Az állását nem veszíthette el! Fél órával később azonban már a meghatottságtól sírt, mert Gábor felajánlotta, hogy költözzenek be a cég egyik szolgálati lakásába. Sőt, azt is megígérte, segít majd neki saját otthonhoz jutni hitellel.
– Ennek már öt éve – fejezte be a történetet Nóra. – Anya azóta sem békélt meg Leventével, egyszerűen képtelen elfogadni őt. Az az egy év, amit vele egy fedél alatt töltöttünk, örökkévalóságnak tűnt. Ezek után ne várja tőlem, hogy mellette álljak…
