Nóra az ablak előtt állt, és elmerülten figyelte, ahogy a hópelyhek hangtalanul hullanak alá az esti félhomályban. A lakást fenyőillat lengte be, amely összekeveredett a gyertyákból felszálló fahéjas aromával. A konyhából sült pulyka csábító illata szivárgott ki, ünnepi melegséggel töltve meg a teret.
– Talán csak túlreagálom… – suttogta maga elé, miközben egy csillogó gömbdíszt forgatott az ujjai között.
Ekkor megremegett a telefonja. Gábor hívta.
– Igen, drágám? – szólt bele.
– Nóra, ma később érek haza. Fontos tárgyalásom van egy ügyféllel – felelte a férfi, hangja távolságtartón csengett.
– Már megint? Gábor, ma huszonnyolcadika van. Azt beszéltük, együtt díszítjük fel a fát…
– Sajnálom, nem tudom lemondani. Tudod, év vége van, minden sürgős.
Nóra lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
– Persze. Értem. Mint mindig.
– Miért beszélsz így? Történt valami?
– Nem, semmi különös… csak mindegy. Mikorra várjalak?
– Igyekszem kilencre hazaérni.
– Rendben. Szia.
Letette a telefont, és végignézett a félig feldíszített karácsonyfán. Abban a pillanatban megszólalt a csengő.
– Szia, szépségem! – toppant be vidáman Eszter, Nóra egyetemi évekből megmaradt legjobb barátnője. – Gondoltam, benézek, segítek az ünnepi készülődésben.
– Eszter, te mindig a legjobbkor érkezel – mosolyodott el Nóra, és szorosan megölelte. – Gyere be, főztem teát.
A konyhában telepedtek le. Eszter fürkésző tekintettel nézett rá.
– Na, mesélj. Mi bánt?
– Ugyan, miért gondolod, hogy bármi baj van?
– Ismerlek. Az arcod mindent elárul.
Nóra hallgatott egy ideig, kavargatta a cukrot a csészében.
– Emlékszel, mondtam, hogy Gábor mostanában furcsán viselkedik?
– A túlórák, az elfelejtett évfordulók, az állandó kifogások?
– Pontosan. Tegnap véletlenül megláttam egy üzenetet a telefonján. Egy bizonyos Renátától.
Eszter homloka ráncba szaladt.
– Mit írt?
– Semmi különöset. „Köszönöm a csodás estét” – és egy mosolygó emoji.
– Rákérdeztél?
– Nem. Elegem van a magyarázkodásokból. Mindig talál valami indokot. Most másképp akarom intézni.
– Mire készülsz?
Nóra az ablakhoz lépett, kinézett a havas utcára.
– Tudod, eddig minden szilvesztert kettesben töltöttünk. Idén nem így lesz. Meghívom az összes barátunkat.
– És?
– És nem fogok tovább úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ha van igazság, derüljön ki mindenki előtt.
– Biztos vagy ebben?
– Teljesen. Sokat gondolkodtam rajta, miért viselem el ezt. Félek az egyedülléttől? Vagy csak megszokás? De amikor megláttam azt az üzenetet… rájöttem, hogy a legnagyobb veszteség az lenne, ha a saját önbecsülésemet adnám fel.
A sütő ekkor élesen sípolt.
– Segítesz kivenni a pulykát? – fordult vissza Nóra. – Aztán befejezzük a fát. Ha már a férjemnek ennyire fontos a munkája.
– Persze. De mi a következő lépés?
Nóra halványan elmosolyodott, szemében különös fény villant.
– Majd meglátod. Ez a szilveszter emlékezetes lesz. Mindenkinek. Főleg Gábornak.
Pontban kilenckor nyílt az ajtó. Gábor lépett be, kissé feszülten. Nóra derűs arccal fogadta, és segített levenni róla a kabátot.
– Milyen volt a megbeszélés? – kérdezte könnyed hangon.
– Rendben zajlott. A szokásos – felelte a férfi, de mintha ideges lett volna. – Látom, sokat haladtál.
– Igen, Eszter átjött segíteni – mondta Nóra nyugodtan. – Egyébként, Gábor… szeretnék veled beszélni valamiről.
– …szeretnék veled beszélni valamiről.
– Miről van szó? – kérdezett vissza Gábor, miközben leült az előszobai székre, hogy levegye a cipőjét.
– Arra gondoltam, mi lenne, ha idén nem kettesben búcsúztatnánk az évet – mondta Nóra könnyed hangon. – Hívhatnánk néhány barátot, csinálhatnánk egy igazi, pezsgős, hangos szilvesztert.
A férfi egy pillanatra megmerevedett. – De hát mi mindig csak mi ketten… – kezdte, majd elharapta a mondat végét.
– Pontosan ezért – mosolygott rá a nő. – Jó lenne valami újdonság. Nem bánod, ugye?
– Dehogy bánom – vont vállat Gábor, ám közben ösztönösen a telefonjához nyúlt, mintha ellenőrizni akarna valamit. – Ha te ezt szeretnéd…
– Remek. Akkor eldőlt. Már össze is írtam, kit hívjunk meg.
Aznap éjjel, amikor már lekapcsolták a lámpát, Nóra a sötétben hallotta a halk pötyögést a férje oldaláról. A képernyő fénye időnként felvillant. Elmosolyodott. Három nap volt hátra az év utolsó estéjéig, és biztos volt benne, hogy ez az ünnep senkinek sem lesz közömbös.
Másnap délután egy kávézóban ült Eszterrel és Lillával.
– Mit szóltok, ha egy egyirányú jegyet veszek neki az Északi-sarkra ajándékba? – vetette fel Nóra játékos komolysággal.
– Az túl kíméletes – horkant fel Lilla, miközben megkeverte a lattéját. – Én a helyedben…
– Ne mondd, hogy megint hashajtót kevernél a salátába – vágott közbe Eszter nevetve. – Nem egy bosszúvígjátékban élünk.
– Pedig el tudjátok képzelni az arcát éjfélkor? – kuncogott Lilla.
– Lányok, én nem cirkuszt akarok, hanem leckét adni – komolyodott el Nóra. – Ugye jöttök?
– Naná! Már meg is vettem a ruhámat – kacsintott Lilla. – Tűzpiros, testhezálló…
– Te most melyik oldalon állsz? – háborodott fel tréfásan Eszter.
Ekkor Nóra telefonja rezgett. Üzenet Gábortól: „Drágám, ma is később érek haza. Fontos prezentáció.”
– Prezentáció… persze – mormolta Nóra, miközben megnyitotta Renáta közösségi oldalát. – Nézzétek csak, kinek van ma szintén „fontos megbeszélése” a Beluga étteremben.
– Ő az? – hajolt közelebb Lilla. – Ugyan már, semmi különös.
– A képek azért beszédesek – jegyezte meg Eszter. – „Üzleti vacsora”, helymegjelöléssel, hashtagekkel. Mintha direkt hencegne.
– Talán azt hiszik, vak vagyok – húzta ki magát Nóra. – Ideje komolyabban készülni. Lilla, a testvéred még mindig a nyomdában dolgozik?
– Igen. Miért?
– Szükségem lenne néhány nagy méretű nyomatra. Minél feltűnőbb, annál jobb.
Másnap Nóra Diánával találkozott, aki nemcsak barátnő, hanem a család fotósa is volt.
– Dius, emlékszel arra a fotósorozatra, amit Gábor csináltatott a szakmai portfóliójához?
– Hogyne! Nagyon jól sikerültek a képek.
– Tudnál rajtuk egy kicsit… kreatívan módosítani? – kérdezte Nóra jelentőségteljesen.
– Milyen értelemben?
– Mondjuk kerüljön egy rúzsfolt a gallérjára. Vagy egy női kéz a vállára. Olyan apró részletek, amik mesélnek.
Diána elismerően füttyentett. – Ez már stratégia! Tetszik, ahogy gondolkodsz.
Este Gábor feltűnően jókedvűen érkezett haza.
– Na, milyen volt az a nagy prezentáció? – kérdezte Nóra ártatlan arccal.
– Kiválóan ment. Az ügyfél teljesen elégedett – felelte gondolkodás nélkül.
– És hol tartottátok?
– Az irodában, természetesen – válaszolta, majd egy pillanatra megtorpant. – Miért kérdezed?
– Csak érdekel. Kérsz vacsorát? A kedvenc steak-edet készítettem.
– Annak nem tudok ellenállni – mosolyodott el Gábor, és leült az asztalhoz, mit sem sejtve arról, hogy az ünnepi estére már minden apró részlet gondosan elő van készítve.
A vacsora végére Gábor szemmel láthatóan kiengedett. A bor, a gondosan elkészített étel és Nóra kedvessége megtette a hatását. Az asszony aznap este különösen figyelmes volt: érdeklődve hallgatta a férje munkahelyi történeteit, jóízűen nevetett még a gyengébb poénjain is, és felvetette, hogy nézhetnének meg együtt egy filmet, mint régen.
– Ja, egyébként rendeltem karaokét a szilveszteri bulira – jegyezte meg könnyedén, mintha csak azt közölné, hogy vett még egy üveg pezsgőt.
Gábor félrenyelte a bort.
– Karaokét? Hiszen tudod, hogy nem énekelek.
– Ugyan már – legyintett Nóra. – A harmadik pohár pezsgő után itt mindenki dalra fakad. Tavaly a céges partin sem kellett sokáig győzködni téged. Emlékszel, mit műveltél?
– Nem emlékszem semmire! – vágta rá gyorsan.
– Sebaj. Én felvettem. Biztos, ami biztos – mosolygott sejtelmesen.
Másnap Nóra találkozott Márkkal, a közös barátjukkal, aki mellesleg DJ-ként dolgozott.
– Szóval pontosan meghatározott dalokat szeretnél, meghatározott sorrendben? – kérdezte a férfi, miközben a laptopját állítgatta.
– Pontosan. És ezt a számot – mutatta a telefonja kijelzőjét – akkor indítsd el, amikor intek.
Márk felvonta a szemöldökét.
– „Minden érted” Balázstól? Most komolyan?
– Teljesen komolyan. Ez a kedvence. Vagyis… hamarosan az lesz – felelte Nóra higgadtan.
Szilveszter előtt egy nappal Nóra gondosan borítékokba csúsztatta a kinyomtatott fényképeket. Precízen, módszeresen haladt, mintha egy fontos projekt utolsó simításait végezné.
– Mit szervezkedsz ennyire? – dugta be a fejét Gábor a szobába.
– Apró meglepetés a vendégeknek – felelte ártatlan mosollyal. – Holnap igazán emlékezetes este lesz.
– Nem lenne jobb mégis kettesben ünnepelni? – próbálkozott bizonytalan hangon a férfi.
– Drágám, mindenkit meghívtunk. Már késő lenne visszamondani. Ja, és szóltam a kollégáidnak is.
– Melyik kollégáknak? – kérdezte feszülten.
– Az összesnek. Így az igazi. Egyébként ismered Renátát? Mintha egy irodában dolgoznátok.
Gábor arca elsápadt.
– Renátát? Nem… nem igazán ugrik be.
– Furcsa. Nekem úgy tűnt, elég közeli a kapcsolatotok. De majd holnap bemutatsz neki rendesen – zárta le a témát Nóra.
Amint a férfi a zuhany alá állt, Nóra elővette a telefonját.
– Szia, Eszter? Igen, minden a terv szerint halad. Holnap felejthetetlen buli lesz. Képzeld, még tortát is rendeltem meglepetéssel. Nem, nem hashajtót – nevetett halkan. – De Gábornak biztosan tetszeni fog. Főleg a felirat.
December 31-én este hétkor a lakás ünnepi fényben úszott. A díszek csillogtak, a pezsgők behűtve várták az éjfélt. Elsőként Eszter és Lilla érkezett, és hármasban elvégezték az utolsó simításokat.
– A borítékok a helyükön vannak? – suttogta Eszter.
– Minden tányér alatt lapul egy – bólintott Nóra. – A torta?
– A hűtőben. Biztos vagy a szövegben?
– Teljes mértékben. Hol van Gábor?
– A hálóban, már fél órája a nyakkendők fölött tanakodik.
– Ideges – jegyezte meg Lilla. – Nem is csoda.
Hamarosan megszólalt a csengő, majd még egyszer és újra. Megérkeztek a kollégák, barátok, szomszédok. A lakás megtelt beszélgetéssel, nevetéssel, poharak koccanásával.
– Ugye Renáta is jön? – kérdezte Nóra hangosan a nappali közepén, mintha csak érdeklődne.
Gábor majdnem megfulladt a pezsgőtől.
– Miféle Renáta?
– A munkatársad. Mondtam, hogy mindenkit meghívtam.
– Én… nem tudom. Lehet, hogy dolga akadt…
– Ugyan. Írt, hogy feltétlenül itt lesz – felelte Nóra könnyedén.
Fél tizenegykor Márk beüzemelte a karaoke-rendszert. Gábor látványosan kerülte a mikrofont, de Nóra nem hagyta annyiban.
– Édesem, énekelj nekem valamit. A mi dalunkat, emlékszel?
– Melyik dalunkat? – kérdezte idegesen.
– A „Minden érted”, Balázstól…
– Azt. Hiszen annyira szereted – felelte Nóra ártatlan arccal.
– Én? – Gábor hangja egy pillanatra elcsuklott.
– Persze. Sokszor hallottam, ahogy a zuhany alatt dúdolod – tette hozzá mosolyogva. – Főleg a… fontos prezentációk után.
A társaság néhány tagja zavartan összenézett. Gábor homlokán apró verítékcseppek jelentek meg.
Fél tizenkettőkor Nóra a nappali közepére lépett, és megkocogtatta a pezsgőspoharát.
– Drága barátaink! Arra kérlek benneteket, nézzetek be a tányérotok alá. Egy-egy borítékot rejtettem oda nektek – újévi jókívánságokkal.
A vendégek kíváncsian nyúltak a borítékokért. Gábor arca hamuszürkévé vált, amikor kihúzta a sajátját. Nem jókívánság lapult benne, hanem fényképek: ő és Renáta egy elegáns étteremben, a belváros különböző pontjain, meghitt közelségben. A képeket Diána láthatóan gondosan szerkesztette, hogy még beszédesebbek legyenek.
– És most – folytatta Nóra nyugodt hangon –, következzen az ünnepi vetítés!
A falon egymás után villantak fel a fotók. Képernyőfotók üzenetváltásokról, éttermi számlák másolatai, dátumokkal és időpontokkal. A bizonyítékok könyörtelenül sorjáztak.
– Szeretnél valamit hozzáfűzni, kedvesem? – fordult Nóra a férjéhez. – Különösen érdekelnének azok a „kiemelten fontos prezentációk”.
Dermedt csend telepedett a szobára. Gábor tátogott, mint egy partra vetett hal, de hang nem jött ki a torkán.
– És hogy teljes legyen az este: érkezik a torta! – jelentette be Lilla.
Az asztalra egy hatalmas tortát tettek, rajta felirat: „Boldog új évet! És boldog új életet, Gábor!”
23:55-öt mutatott az óra, amikor Gábor végre megszólalt.
– Nóra… mindent meg tudok magyarázni…
– Biztos vagyok benne – bólintott higgadtan. – Mindig találsz magyarázatot. De most nincs rá szükség. Már rég összeállt a kép.
– Sajnálom…
– Pontosan mit? A hazugságokat? A tisztelet hiányát? Vagy azt, hogy ennyire ostobának néztél?
– Szeretlek…
– Tényleg? És Renáta hova illik ebbe a vallomásba?
– Hiba volt…
– Nem, Gábor. A hiba véletlen. Te viszont minden egyes nap tudatosan döntöttél.
Éjfélkor megszólaltak a harangok. Nóra felemelte a pezsgőspoharát.
– Boldog új évet mindenkinek! Azt mondják, amilyen az év első pillanata, olyan lesz a folytatás is. Én ezért az őszinteséget választottam. Álarcok és színjáték nélkül.
Aztán Gábor szemébe nézett.
– Beadom a válókeresetet. Tekintsd ezt az újévi ajándékomnak… kettőnknek.
A vendégek némán figyelték a jelenetet. Volt, aki részvéttel csóválta a fejét, mások elismerően bólintottak.
– Ezt nem teheted… – próbálkozott Gábor.
– Dehogynem. Sőt, hálás is vagyok neked – felelte Nóra. – Megtanítottál arra, hogy becsüljem magam. Rávilágítottál, mennyit érek, és mire nem vagyok hajlandó. Hazugságban élni biztosan nem.
Az ablakhoz sétált. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, a város ünnepi fényekben ragyogott. Eszter mellé lépett, és csendesen átölelte.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
– Igen – mosolyodott el Nóra. – Furcsa, de… könnyűnek érzem magam. Mintha lekerült volna rólam egy súly.
Hajnal felé a vendégek sorra elköszöntek. Gábor végül a szüleihez ment, mivel nem maradt egyetlen épkézláb érve sem. A lakás elcsendesedett. A pezsgőspoharak félig telve álltak, az ünnepi vacsora maradékai az asztalon hevertek.
Nóra a karácsonyfa elé lépett, és lassan lehúzta az ujjáról a jegygyűrűjét. Egy pillanatig nézte, majd a dobozba tette.
– Boldog új évet, Nóra – suttogta. – Kezdődjön valami egészen más.
A horizonton halvány derengés jelezte az új esztendő első reggelét. Egy évét, amely már most másnak ígérkezett, mint az előző. És hosszú idő óta először Nóra valóban várta, mit hoz számára a jövő.
