– Ez meg mi a csoda? Mit műveltél ezzel a levessel? Teljesen elfelejtettél főzni?
Nóra döbbenten pislogott, ilyen éles támadásra egyáltalán nem számított a férjétől. Márk közben félrehajította a kanalát, ingerülten hátratolta a sámlit, majd teát töltött magának, és az orra alatt morgott valamit.
– Márk, mi történt veled? – kérdezte halkan a nő.
– Hosszú napom volt, jó? Ne most kezdj el faggatni! – vágta rá a férfi, és haragos pillantást vetett rá.
Valójában nem vágyott veszekedésre. Egyszerűen csak csendre és egy kis magányra lett volna szüksége, és abban a pillanatban minden apróság idegesítette – még Nóra jelenléte is.
A nő értetlenül ült ott. Segítséget keresve az anyósára pillantott, de Ildikó rezzenéstelen arccal kortyolgatta a teáját, mintha az egész jelenethez semmi köze nem lenne.
Nóra tanácstalanul visszaült, kezébe vette a kanalát. Márk kíváncsian figyelte. Mindig csodálkozott azon, hogy a felesége képes úgy főzni, hogy közben meg sem kóstolja az ételt. A nő lassan a szájához emelte a kanalat.
Tisztán emlékezett rá, hogy amikor elkészült a leves, kellemes íze volt, és biztosan nem volt ennyire sós. Azonban míg ő a konyhában sürgött-forgott és terített, Ildikó folyton körülötte ólálkodott. Nóra korábbi tapasztalatai alapján pontosan tudta, hogy jobb, ha nem tesz megjegyzést a férje édesanyjára. Márk ilyenkor mindig ugyanazzal vágott vissza: csak képzelődsz, nem kedveled anyámat, el akarod üldözni, és miatta sír szegény.
Az efféle jelenetek után Nórának elment a kedve attól, hogy őszintén beszéljen a férjével. Mesélt neki a munkahelyi dolgokról, a barátnőiről, a terveiről, de Ildikó viselkedését inkább nem hozta szóba. Legutóbb is hatalmas botrány kerekedett belőle.
Ildikó kihasználta ezt a helyzetet. Apró, alig észrevehető rosszindulatú húzásokkal nehezítette a menye életét. Úgy tűnt, képtelen elfogadni, hogy a fia az ő beleegyezése nélkül nősült meg. Ha Nóra mégis panaszkodni próbált, az anyós azonnal könnyekben tört ki, rosszullétet színlelt – és ez mindig hatásosnak bizonyult. Idővel Nóra inkább hallgatni tanult, mert így kevesebb volt a feszültség, bár az apró szurkálódások továbbra is bántották.
Most is fintorogva tette le a kanalat, észrevette Márk gúnyos tekintetét, majd vállat vont.
– Rendben, főzök mást – mondta csendesen.
– Most már késő – pillantott az órájára a férfi. – Inkább készíts valamit holnapra a munkahelyemre. Az üzemi konyhán nem lehet mindig rendes ételhez jutni.
– …nem működik, és ezt a levest inkább edd meg te magad, én ilyet nem kérek!
– Jó, akkor készítek krumplipürét – felelte Nóra kelletlenül. A háta közepére sem kívánta, hogy újra a tűzhely mellé álljon, de úgy érezte, nincs valódi választása.
– Az ember csináljon meg mindent rendesen elsőre, akkor nem kell újrakezdeni! – jegyezte meg diadalittas éllel Ildikó, mintha most is sikerült volna bizonyítania fölényét. Nóra arcizma megfeszült. Legszívesebben letörölte volna azt az önelégült mosolyt az anyósa arcáról, mégsem tehetett semmit.
Tisztában volt vele, hogy Ildikó legfőbb célja az, hogy kiszorítsa őt a lakásból. Ezt az örömöt azonban nem akarta megadni neki – már csak azért sem, mert szerette Márkot. Voltak gondjaik, igen, de melyik házasság mentes a konfliktusoktól? Elhatározta, hogy nem hagyja magát, és megvédi a saját boldogságát, bármi áron.
Aznap este Márk váratlanul megszólalt:
– Miért vagy ilyen komor, Nóra?
A nő felsóhajtott. Vajon azzal kezdje, hogy Ildikó szinte nyíltan ellenséges vele, vagy azzal, hogy a férje rákiabált?
– Haragszol rám? – kérdezte Márk békülékenyebb hangon. – Csak fáradt voltam… nem akartam kiabálni.
Pontosan tudta, hogy ez a néhány mondat rendszerint elég ahhoz, hogy Nóra megenyhüljön. Tisztában volt a felesége érzelmeivel, és időnként élt is ezzel az előnnyel. Egy kis gyengédség, némi melegség a hangjában, és máris oldódik a feszültség.
– Mit szólnál, ha hétvégén elmennénk színházba? Csak mi ketten…
Márk finoman megcsókolta. Nóra elmosolyodott, engedve a közelségnek, mégis átfutott rajta a gondolat, hogy Ildikó bizonyára valamilyen módon megint csatlakozni akar majd hozzájuk. Most azonban nem akarta elrontani a pillanatot. Elhessegette a rossz érzéseit, és viszonozta a csókot.
Éjszaka sokáig ébren feküdt. Hallgatta Márk egyenletes lélegzését, és a sötétben meredt a plafonra. Elképzelni sem tudta az életét nélküle. Ha ez így van, akkor valamit kezdenie kell a helyzettel – főként az anyósával. De hogyan?
Ildikó esze ágában sem volt elköltözni. Így tudta szemmel tartani a fiát, és ezt a pozíciót nem adta volna fel önként. Márk pedig szintén nem vágyott külön életre az édesanyjától; a házasság előtt is vele élt, és ez a felállás azóta sem változott.
Nóra pontosan tudta: ha nyíltan szembeszállna Ildikóval, könnyen ő húzná a rövidebbet. Márk soha nem engedné, hogy bárki bántsa az anyját.
Ez egyrészt tiszteletre méltó volt – felelősségteljes, gondoskodó fiút mutatott. Nóra ezért is szerette. Másrészt azonban egyre jobban kimerítette, hogy a férje minden helyzetben az anyja mellé áll, még akkor is, amikor nyilvánvalóan nem neki van igaza. A gondolatok sokáig kavarogtak a fejében, mígnem lassan körvonalazódni kezdett benne valami, ami talán kiutat jelenthet.
Az érzés, hogy Márk még a nyilvánvaló helyzetekben is inkább az anyjának ad igazat, különösen akkor fájt Nórának, amikor Ildikó szemmel láthatóan tévedett.
Hajnal felé azonban, amikor már képtelen volt tovább forgolódni, lassan összeállt benne egy terv. Szinte meg is lepődött, mennyire kézenfekvő az egész. Hogyhogy eddig nem jutott eszébe? Hiszen olyan egyszerű.
Ráadásul otthonról dolgozott, így minden adott volt ahhoz, hogy gond nélkül megvalósítsa az elképzelését.
Másnap reggel rögtön hozzá is látott.
– Márk, ebben a hónapban rengeteg a munkám – sóhajtotta panaszos hangon. – Attól tartok, a háztartásra most alig marad időm.
A férfi együttérzően nézett rá, elkapta a felesége fáradtnak tűnő pillantását, majd bólintott.
– Beszélek anyával. Addig is főzhetne, meg elintézhetné a lakás körüli dolgokat.
Nóra hálás mosollyal jutalmazta, s még egy gyengéd csókot is nyomott Márk arcára. Nem tudta, mennyi idő kell majd a terve kibontakozásához, de egy percig sem akart tovább várni.
Már aznap este megtörtént az első „baleset”. Ildikó vacsorája ehetetlenül sós lett, a befőttesüvegben felszolgált kompót tetején pedig apró morzsák úsztak. Az asszony metsző tekintettel figyelte a menyét, de bizonyítéka nem volt semmire.
A következő napon újabb kellemetlenség érte. A mosógépből rikító, harsány rózsaszín ruhakupac került elő, mintha valaki festékbe mártotta volna őket. Később a szárítón „véletlenül” lecsúszott néhány csipesz, és Márk kedvenc nadrágja az utcán landolt a ház előtt.
Az a hét maga volt a rémálom Ildikó számára. Mintha minden kicsúszott volna a kezéből: az ételek félresikerültek, a takarítás balul sült el, és semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna. Eközben Nóra gyanúsan nyugodt maradt, szinte derűsen figyelte az eseményeket.
Végül az asszony nem bírta tovább, és odalépett hozzá.
– Nóra, beszélnünk kell!
– Most tényleg sok dolgom van – felelte a fiatal nő, miközben valójában kényelmesen hátradőlve sorozatot nézett a laptopján.
– Az nem érdekel! Öt percet szakítasz rám!
Nóra lassan felpillantott.
– Rendben. Mit szeretne?
Ildikó közelebb lépett, arca haragtól feszült.
– A szemedbe akarok nézni! Te teszed ezt velem? Szándékosan keseríted meg az életem?
Nóra számított erre az összecsapásra, bár korábbra várta. Most mégis ártatlan arckifejezést öltött, mintha semmit sem értene.
– Ildikó, miről beszél? Nem követtem el semmit.
Az asszony szinte sistergett a dühtől.
– Semmit? Egész héten tönkreteszel mindent körülöttem!
Nóra ajkán halvány mosoly jelent meg. Egy pillanat alatt rájött, hogy talán mégsem a teljes tagadás a legjobb út. Eddig így tervezte, de most más megoldás villant fel benne. Lassan bólintott, majd széttárta a karját.
– Igen, maga előtt semmit sem lehet eltitkolni! Kezdjük hát az elején.
– Nos, mit szólt ehhez az elmúlt hét?
– Megőrültél?! Mindent elmondok a fiamnak! Márk azonnal kirak innen!
Nóra szemöldöke sem rebbent.
– Ugyan miért tenné? Ildikó, tényleg azt hiszi, hogy Márk elhinné, hogy ilyesmire képes vagyok? Hiszen végig tagadnék mindent. Sírnék, és azt mondanám, hogy maga koholmányokat terjeszt rólam. A fia szeret engem. Ezt maga is pontosan tudja.
Az idősebb asszony arca megkeményedett, de ösztönösen hátralépett egy lépést. Úgy méregette a menyét, mintha most látná először. A csendes, visszahúzódó Nórából hirtelen eltűnt minden bizonytalanság. Ildikó erre egyáltalán nem számított. Pedig Nóra nem vágyott másra, csak békességre a férjével. Ehhez viszont most először ki kellett állnia önmagáért.
Érezte, hogy megingott az anyósa magabiztossága, és azonnal rátett még egy lapáttal.
– Gondolja végig! Mindketten szeretjük Márkot. Mi értelme egymás életét megkeseríteni? Kössünk egyezséget. Maga békén hagy engem, én sem zavarom magát.
– És szerinted te árthatnál nekem? Nem képzeled kicsit túl magad?
Nóra hangja hűvös maradt.
– Tényleg nem esett le, mi történt ezen a héten? Szeretne még egy ugyanilyet? Márk már furcsán néz magára. Talán azon gondolkodik, nincs-e valami baj… tudja, a kor… Még az interneten is rákeresett a feledékenység tüneteire. Ki tudja, hová vezet ez? Ha azt látja, hogy az egyszerű dolgok sem mennek, könnyen arra jut, hogy jobb helye lenne egy otthonban.
Ildikó arca lángvörös lett, és indulatos mozdulattal a menyére emelte a kezét. Nóra azonban nem hátrált meg. Szilárdan állta a tekintetét.
– Utoljára ajánlom a fegyverszünetet. Ha most nemet mond, a következő kör keményebb lesz. Ne feledje, nekem is van befolyásom Márkra.
Az asszony ajkára már felkúszott a válasz, hogy rendreutasítsa a szemtelen lányt, ám hirtelen eszébe jutott az elmúlt hét minden kudarca. A kiömlött leves, az odaégett sütemény, az eltűnt kulcsok. Mindig büszke volt rá, hogy tökéletes háziasszony, most pedig sorra vallott kudarcot. És ami a legjobban fájt: a fia szánakozó pillantása. Azt nem tudta volna elviselni, ha Márk gyengének vagy beszámíthatatlannak tartja.
Nóra csendesen, de határozottan sürgette:
– Nos? Most dönthet.
Hosszú másodpercek után Ildikó vállai megereszkedtek.
– Legyen… te győztél – morogta fáradtan, majd sarkon fordult és kiment a szobából. Meglepő módon könny szúrta a szemét; nemcsak a vereség fájt, hanem az is, hogy elveszítette az irányítást a fiatal nő felett.
Nóra utána nézett, és alig tudta visszatartani az örömét. Szinte táncra perdült a megkönnyebbüléstől. Rég nem érezte magát ennyire felszabadultnak. Tudta, hogy ez még nem a háború vége, de az első csatát megnyerte – és ezzel kivívta magának az esélyt egy nyugodtabb életre.
