«Utoljára ajánlom a fegyverszünetet» — Nóra határozottan felszólította
A feszültség elviselhetetlen, igazságtalan és mély.
– Ez meg mi a csoda? Mit műveltél ezzel a levessel? Teljesen elfelejtettél főzni?
Nóra döbbenten pislogott, ilyen éles támadásra egyáltalán nem számított a férjétől. Márk közben félrehajította a kanalát, ingerülten hátratolta a sámlit, majd teát töltött magának, és az orra alatt morgott valamit.
– Márk, mi történt veled? – kérdezte halkan a nő.
– Hosszú napom volt, jó? Ne most kezdj el faggatni! – vágta rá a férfi, és haragos pillantást vetett rá.
Valójában nem vágyott veszekedésre. Egyszerűen csak csendre és egy kis magányra lett volna szüksége, és abban a pillanatban minden apróság idegesítette – még Nóra jelenléte is.
A nő értetlenül ült ott. Segítséget keresve az anyósára pillantott, de Ildikó rezzenéstelen arccal kortyolgatta a teáját, mintha az egész jelenethez semmi köze nem lenne.
Nóra tanácstalanul visszaült, kezébe vette a kanalát. Márk kíváncsian figyelte. Mindig csodálkozott azon, hogy a felesége képes úgy főzni, hogy közben meg sem kóstolja az ételt. A nő lassan a szájához emelte a kanalat.
Tisztán emlékezett rá, hogy amikor elkészült a leves, kellemes íze volt, és biztosan nem volt ennyire sós. Azonban míg ő a konyhában sürgött-forgott és terített, Ildikó folyton körülötte ólálkodott. Nóra korábbi tapasztalatai alapján pontosan tudta, hogy jobb, ha nem tesz megjegyzést a férje édesanyjára. Márk ilyenkor mindig ugyanazzal vágott vissza: csak képzelődsz, nem kedveled anyámat, el akarod üldözni, és miatta sír szegény.
Az efféle jelenetek után Nórának elment a kedve attól, hogy őszintén beszéljen a férjével. Mesélt neki a munkahelyi dolgokról, a barátnőiről, a terveiről, de Ildikó viselkedését inkább nem hozta szóba. Legutóbb is hatalmas botrány kerekedett belőle.
Ildikó kihasználta ezt a helyzetet. Apró, alig észrevehető rosszindulatú húzásokkal nehezítette a menye életét. Úgy tűnt, képtelen elfogadni, hogy a fia az ő beleegyezése nélkül nősült meg. Ha Nóra mégis panaszkodni próbált, az anyós azonnal könnyekben tört ki, rosszullétet színlelt – és ez mindig hatásosnak bizonyult. Idővel Nóra inkább hallgatni tanult, mert így kevesebb volt a feszültség, bár az apró szurkálódások továbbra is bántották.
Most is fintorogva tette le a kanalat, észrevette Márk gúnyos tekintetét, majd vállat vont.
– Rendben, főzök mást – mondta csendesen.
– Most már késő – pillantott az órájára a férfi. – Inkább készíts valamit holnapra a munkahelyemre. Az üzemi konyhán nem lehet mindig rendes ételhez jutni.
– …nem működik, és ezt a levest inkább edd meg te magad, én ilyet nem kérek!
– Jó, akkor készítek krumplipürét – felelte Nóra kelletlenül. A háta közepére sem kívánta, hogy újra a tűzhely mellé álljon, de úgy érezte, nincs valódi választása.
– Az ember csináljon meg mindent rendesen elsőre, akkor nem kell újrakezdeni! – jegyezte meg diadalittas éllel Ildikó, mintha most is sikerült volna bizonyítania fölényét. Nóra arcizma megfeszült. Legszívesebben letörölte volna azt az önelégült mosolyt az anyósa arcáról, mégsem tehetett semmit.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz