«Márk, ez az én otthonom» — határozottan elzárta a meleg vizet
Ez méltatlan, fájdalmas és felháborító.
Eszter már a bejárati ajtóban megérezte az orgonaszínű fürdősó émelyítő, nehéz illatát. A tömény, édeskés szag beterítette az egész lakást: beette magát a padló réseibe, beleivódott a függönyök anyagába. Öt éve minden május elején ugyanez a jel jelent meg: Márk nagybátyja ismét „vendégségbe” érkezett.
Tibor rendszerint a hónap első napjaiban toppant be, és csak hetek múltán távozott, maga után hagyva egy rakás kiürült sós tasakot. Ennél is nyomasztóbb volt azonban az érzés, hogy Eszter a saját otthonában sem úr, inkább afféle fizetetlen házvezetőnő.
Az első évben még próbált határokat húzni.
— Tibor — kezdte óvatosan —, fél nyolckor indulok dolgozni. Meg tudnánk beszélni, mikor használjuk a fürdőt?
A férfi értetlen, kissé sértett pillantást vetett rá.
— Hatkor kelek — felelte kimérten. — Az orvos előírta a kezeléseket, azokat pontos időben kell elvégeznem.
Eszter Márkhoz fordult segítségért, de a férje csak legyintett: a nagybácsi idős, magányos ember, illik türelmesnek lenni vele.
Így hát lenyelte a tiltakozást. Fél hatkor riadt, hogy még a vendég előtt rendbe tudja szedni magát, mielőtt az másfél órára birtokba veszi a fürdőszobát. Reggelit készített hármuknak, miközben végighallgatta a kioktatást arról, hogy a mai fiatalokból kiveszett a tisztelet.
Később már nem főzött külön a nagybácsinak.
— Márk, ezt nem bírom — mondta fáradtan. — Nyolctól rendelésen vagyok, aludnom is kellene.
— Ugyan, ez csak alapvető udvariasság! — hárított a férje. — Csak nem hagyhatjuk éhen?
Éhen maradni persze Tibor sosem maradt, sőt egyre inkább otthon érezte magát náluk, ami lassan elkerülhetetlenné tette, hogy Eszter komolyan szóba hozza a helyzetet.
Tibor valóban nem maradt soha étlen. Úgy nyitogatta a hűtőt, mintha a sajátja volna, és gondolkodás nélkül rendelkezett mindazzal, ami benne volt.
Nem telt bele sok idő, Eszter elhatározta, hogy tisztázzák a helyzetet. Egy késő esti órán ültek a konyhában; a vendég már a nappali kanapéján hortyogott, a hangja végigdübörgött a lakáson, akár egy beindított munkagép.
— Márk, ez az én otthonom — mondta halkan, de rendíthetetlenül. — Nem bánom, ha a rokonaid jönnek, de a nagybátyád úgy viselkedik, mintha ő lenne itt a házigazda.
— Régi vágású ember — morogta a férje. — Nem fogod megváltoztatni. Az egyetlen közeli hozzátartozóm. Özvegy, Eszter. Teljesen egyedül van.
— És én micsoda vagyok számodra?
— Ne kezdd már megint…
Egy újabb látogatás alkalmával Eszternek ünnepnapon is reggel nyolckor kezdődött a rendelése. Az egészségügyben nem áll meg az élet. Fél hatra állította az ébresztőt, felkelt, és a fürdőszoba felé indult.
Az ajtó zárva volt. A résen gőz szivárgott ki, és ugyanaz az émelyítő illat terjengett.
Bekopogott.
— Tibor, indulnom kell dolgozni!
Válasz nem érkezett. Erősebben dörömbölt.
— Késésben vagyok! Tizenöt perc az egész!
— Hagyjál már! — rivallt ki bentről. — Ünnep van! Hadd lazítson az ember!
A zaj felverte Márkot is. Eszter az ágyhoz sietett.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz