Eszter már a bejárati ajtóban megérezte az orgonaszínű fürdősó émelyítő, nehéz illatát. A tömény, édeskés szag beterítette az egész lakást: beette magát a padló réseibe, beleivódott a függönyök anyagába. Öt éve minden május elején ugyanez a jel jelent meg: Márk nagybátyja ismét „vendégségbe” érkezett.
Tibor rendszerint a hónap első napjaiban toppant be, és csak hetek múltán távozott, maga után hagyva egy rakás kiürült sós tasakot. Ennél is nyomasztóbb volt azonban az érzés, hogy Eszter a saját otthonában sem úr, inkább afféle fizetetlen házvezetőnő.
Az első évben még próbált határokat húzni.
— Tibor — kezdte óvatosan —, fél nyolckor indulok dolgozni. Meg tudnánk beszélni, mikor használjuk a fürdőt?
A férfi értetlen, kissé sértett pillantást vetett rá.
— Hatkor kelek — felelte kimérten. — Az orvos előírta a kezeléseket, azokat pontos időben kell elvégeznem.
Eszter Márkhoz fordult segítségért, de a férje csak legyintett: a nagybácsi idős, magányos ember, illik türelmesnek lenni vele.
Így hát lenyelte a tiltakozást. Fél hatkor riadt, hogy még a vendég előtt rendbe tudja szedni magát, mielőtt az másfél órára birtokba veszi a fürdőszobát. Reggelit készített hármuknak, miközben végighallgatta a kioktatást arról, hogy a mai fiatalokból kiveszett a tisztelet.
Később már nem főzött külön a nagybácsinak.
— Márk, ezt nem bírom — mondta fáradtan. — Nyolctól rendelésen vagyok, aludnom is kellene.
— Ugyan, ez csak alapvető udvariasság! — hárított a férje. — Csak nem hagyhatjuk éhen?
Éhen maradni persze Tibor sosem maradt, sőt egyre inkább otthon érezte magát náluk, ami lassan elkerülhetetlenné tette, hogy Eszter komolyan szóba hozza a helyzetet.
Tibor valóban nem maradt soha étlen. Úgy nyitogatta a hűtőt, mintha a sajátja volna, és gondolkodás nélkül rendelkezett mindazzal, ami benne volt.
Nem telt bele sok idő, Eszter elhatározta, hogy tisztázzák a helyzetet. Egy késő esti órán ültek a konyhában; a vendég már a nappali kanapéján hortyogott, a hangja végigdübörgött a lakáson, akár egy beindított munkagép.
— Márk, ez az én otthonom — mondta halkan, de rendíthetetlenül. — Nem bánom, ha a rokonaid jönnek, de a nagybátyád úgy viselkedik, mintha ő lenne itt a házigazda.
— Régi vágású ember — morogta a férje. — Nem fogod megváltoztatni. Az egyetlen közeli hozzátartozóm. Özvegy, Eszter. Teljesen egyedül van.
— És én micsoda vagyok számodra?
— Ne kezdd már megint…
Egy újabb látogatás alkalmával Eszternek ünnepnapon is reggel nyolckor kezdődött a rendelése. Az egészségügyben nem áll meg az élet. Fél hatra állította az ébresztőt, felkelt, és a fürdőszoba felé indult.
Az ajtó zárva volt. A résen gőz szivárgott ki, és ugyanaz az émelyítő illat terjengett.
Bekopogott.
— Tibor, indulnom kell dolgozni!
Válasz nem érkezett. Erősebben dörömbölt.
— Késésben vagyok! Tizenöt perc az egész!
— Hagyjál már! — rivallt ki bentről. — Ünnep van! Hadd lazítson az ember!
A zaj felverte Márkot is. Eszter az ágyhoz sietett.
— Szólj neki, kérlek!
— Mit mondjak? Már fürdik. Vársz egy kicsit.
— Elkéshetek.
— Akkor majd legközelebb levonod a tanulságot — vont vállat a férfi. — Kelj fel hamarabb.
— Fél hatkor keltem.
— Akkor ötkor kellett volna — dünnyögte álmosan.
Hét órakor az ajtó még mindig nem nyílt ki. Eszter végül a konyhai mosogatónál mosdott meg, hideg vízzel az arcán, összeszorított foggal készülve arra, hogy így induljon el a klinikára.
Összekapta magát, és sietve indult a klinikára.
Húsz perc késéssel érkezett. Az osztályvezető rosszalló tekintettel fogadta.
— Figyelmeztetés. Három év alatt ez az első, Eszter. Remélem, nem lesz folytatása.
Eszter szó nélkül bólintott, de belül forrt benne a düh.
Este a konyhában Márkot és Tibort találta. Az asztalon pálinkásüveg, poharak, néhány falat harapnivaló.
— Nahát, megjöttél! — rikkantotta jókedvűen Tibor. — Ülj le közénk!
Márk úgy mosolygott rá, mintha a reggeli jelenet meg sem történt volna.
Eszter bele akart kezdeni a késésről és a megrovásról szóló mondandójába, de a vendég máris belefogott egy végeláthatatlan történetbe a fiatalkoráról és a katonaéveiről. Márk figyelmesen hallgatta, időről időre újratöltötte a poharát.
Abban a pillanatban Eszterben valami végleg helyére kattant. Tudta, hogy eddig és ne tovább.
Kiment a kamrába. A felmosóvödrök és dobozok mögött húzódott a melegvíz-csap elzárója — egy régi megoldás, amiről egyszer a ház gondnoka mesélt neki. Akkor csak fél füllel hallgatta. Most viszont pontosan emlékezett minden szavára.
Úgy döntött, ideje hasznát venni ennek a tudásnak.
Másnap nem pattant ki hajnalban az ágyból. Egy órával később ébredt. A fürdő ajtaja, ahogy számított rá, zárva volt.
Csendben elfordította a szelepet.
A fürdőszobából hamarosan felháborodott kiáltás hallatszott:
— Mi ez az egész?! Márk! Jéghideg a víz!
Márk álmosan rohant ki.
— Mi történt?
— Nincs meleg víz! Biztos valami meghibásodás!
Eszter nyugodtan elsétált mellettük.
— Valószínűleg valami üzemzavar — vetette oda közönyösen.
Azzal elindult dolgozni.
Este Márk feszült arccal várta.
— Tibor egész nap meleg víz nélkül maradt. Felhívtam a közös képviseletet, de azt mondták, sehol nincs hiba.
— Milyen különös — mosolyodott el halványan Eszter.
— Idős emberről van szó! Nem szabadna idegeskednie!
Eszter ránézett.
— És nekem szabad figyelmeztetéseket kapnom?
Márk értetlenül nézett rá.
— Miféle megrovásokról beszélsz?
— Tegnap hivatalos megrovást kaptam a munkahelyemen — folytatta Eszter halkan, de élesen. — Késés miatt. Azért, mert a nagybátyád másfél órán át elfoglalta a fürdőszobát.
Márk erre nem felelt, csak lesütötte a szemét.
— Mától új rend lesz — mondta Eszter tárgyilagos hangon. — Reggel hétig kizárólag én használom a fürdőt. Ha ez nem teljesül, nem lesz meleg víz. A csap elzárója az én tárolómban van. Az pedig az én lakásom része.
— Ez túlzás! — csattant fel Márk.
— Nem túlzás. Szabályozás.
Ekkor lépett be Tibor, arcán felháborodással.
— Miféle szabályokról beszéltek itt? — háborgott. — Márk, ezt te hagyod?
— Hallom, amit mond… — motyogta Márk bizonytalanul.
— És tűröd, hogy így viselkedjen velem?
— Tibor, kérem, nyugodjon meg…
— Eszem ágában sincs! — kiáltotta az idős férfi, majd hirtelen a mellkasához kapott. — Jaj… a szívem…
Eszter rezzenéstelen arccal figyelte. Az arcszíne egészséges volt, a légzése egyenletes, a mozdulat inkább tűnt színjátéknak, mint valódi rosszullétnek.
— Hívj mentőt… — nyögte Tibor.
— Felesleges — felelte Eszter nyugodtan. — Színlel. Terapeutaként pontosan látom, mikor valódi a panasz.
Tibor lassan leengedte a kezét.
— Kígyó… — sziszegte. — Kit hoztál a házba?
— Pontosítsunk: ez az én otthonom — válaszolta határozottan Eszter. — A lakást a nagymamámtól örököltem. Itt az én feltételeim érvényesek.
— Hogy merészelsz így beszélni?!
— Nem én kértem, hogy ideköltözzön. Vagy alkalmazkodik, vagy…
— Eszter, elég! — próbálta félbeszakítani Márk.
— Rád is vonatkozik. Ha nem felel meg, amerre jöttél, arra ki is mehetsz.
Tibor még aznap összepakolt, taxit hívott, és hangosan méltatlankodva távozott. Márk pár nappal később egy barátjához költözött, és több mint egy hete nem adott életjelet.
Eszter egyre komolyabban fontolgatja, hogy beadja a válókeresetet.
