“mindenféle kígyók meg viperák támadják” — Gabriella rémülten mondta
Egy kis lélek gyógyít, megrendítően titokzatos és csodás.
– Lilla! Hová tetted a táskámat, te szerencsétlen gyerek? Azonnal mondd meg, hova raktad! Az összes iratom benne volt, hallod? – a hirtelen felcsattanó, éles kiáltás úgy hasított bele a csendes hétvégi házas övezet nyugalmába, hogy Emese majdnem elejtette a kezében tartott forró teáskannát.
– Lilla, merre vagy? Elbújtál előlem? Miért másztál be az autóba? Százszor megmondtam, hogy engedély nélkül ne nyúlj a kocsihoz, pláne ne ülj be az én vezetőülésemre! Most aztán kapsz tőlem! – a hang mély volt, érdes és teljesen ismeretlen. Emese kérdőn pillantott a férjére. – Ki ez? Ki ordítozik így az ablakunk alatt? Miféle emberek tévedtek ide, hogy ilyen rémisztően üvöltsenek a békés utcánkban?
Zoltán nyugodtan elővette a kekszes dobozt, kikészítette a kis tálkákat a lekvárnak, és finoman átvette felesége kezéből a kannát.
– Képzeld csak, Emesém, de ne idegeskedj – kezdte higgadtan. – Emlékszel a jobb oldali szomszédunkra, Gabriellára? Az a visszafogott, művelt tanárnő. Nemrég mondta, hogy a fiáék számára megvenné a mellettünk lévő üres telket. Úgy tűnik, sikerült is neki.
– Ezt nem hiszem el, Zoltán! Csak nem ilyen meny jutott Gabriella fiának? Azt hittem, valami idegenek veszekszenek az utcán, erre kiderül, hogy mostantól ezt kell hallgatnunk? Ezeket a vad rikácsolásokat? Tönkretesznek a fejfájásommal és az álmatlanságommal együtt! Hallod? Már megint kiabál!
– Nyugodj meg, Emesém. Holnap átmegyünk Gabriellához, és tisztázzuk a helyzetet – próbálta csillapítani Zoltán. – Addig inkább kortyolj bele a teádba. Az egreslekvárod egyszerűen mennyei, a piros ribizlizselé pedig… hát az friss kenyérre kenve maga a csoda. – És még egy kanállal tett a kis tálkába.
– Ne tereld el a figyelmemet, és főleg ne edd halomra a lekvárt, tudod jól, hogy magas a cukrod! De mondd, mégis hogyan beszéljünk Gabriellával? Ő és Miklós rendes, tisztességes emberek. Nem állíthatunk oda az első napon azzal, hogy a menyük elviselhetetlen. Fogalmam sincs, mi lenne a helyes lépés.
Ekkor éles dudálás hasított a levegőbe az utcáról.
– Most meg még be is szorultál az ülések közé? Azonnal gyere ki onnan! – harsant fel ismét a női hang, még közelebbről.
Emese óvatosan az ablakhoz lépett, ügyelve rá, hogy ne vegyék észre, és résnyire félrehúzta a függönyt. Az udvar előtt egy alacsony, erőteljes testalkatú nő állt az autó mellett, és a jelenet láttán Emese szíve nyugtalanul összeszorult, mert érezte, hogy ez még csak a kezdet.
Az alacsony, zömök asszony dühösen feltépte az autó ajtaját, majd egy kapálózó, körülbelül hétéves kislányt emelt ki a hátsó ülésről. A gyerek lába és karja idegesen hadonászott, de közben szorosan markolta az anyja táskáját.
– Tessék, itt van! Láttam, hogy leejtetted a kocsiban. Ne haragudj rám, anya! – hadarta, és a nő nyakába csimpaszkodott, mintha ezzel akarná elsimítani a vihart.
Emese döbbenten figyelte a jelenetet a függöny rése mögül.
– Hát ezért kiabál egy ilyen aprósággal? – morogta maga elé. – Azt hittem, már nagyobb a lánya. Erről beszélnem kell Gabriellával. Tanár létére hogy lehet, hogy a saját menyére nincs semmi befolyása?