– Lilla! Hová tetted a táskámat, te szerencsétlen gyerek? Azonnal mondd meg, hova raktad! Az összes iratom benne volt, hallod? – a hirtelen felcsattanó, éles kiáltás úgy hasított bele a csendes hétvégi házas övezet nyugalmába, hogy Emese majdnem elejtette a kezében tartott forró teáskannát.
– Lilla, merre vagy? Elbújtál előlem? Miért másztál be az autóba? Százszor megmondtam, hogy engedély nélkül ne nyúlj a kocsihoz, pláne ne ülj be az én vezetőülésemre! Most aztán kapsz tőlem! – a hang mély volt, érdes és teljesen ismeretlen. Emese kérdőn pillantott a férjére. – Ki ez? Ki ordítozik így az ablakunk alatt? Miféle emberek tévedtek ide, hogy ilyen rémisztően üvöltsenek a békés utcánkban?
Zoltán nyugodtan elővette a kekszes dobozt, kikészítette a kis tálkákat a lekvárnak, és finoman átvette felesége kezéből a kannát.
– Képzeld csak, Emesém, de ne idegeskedj – kezdte higgadtan. – Emlékszel a jobb oldali szomszédunkra, Gabriellára? Az a visszafogott, művelt tanárnő. Nemrég mondta, hogy a fiáék számára megvenné a mellettünk lévő üres telket. Úgy tűnik, sikerült is neki.
– Ezt nem hiszem el, Zoltán! Csak nem ilyen meny jutott Gabriella fiának? Azt hittem, valami idegenek veszekszenek az utcán, erre kiderül, hogy mostantól ezt kell hallgatnunk? Ezeket a vad rikácsolásokat? Tönkretesznek a fejfájásommal és az álmatlanságommal együtt! Hallod? Már megint kiabál!
– Nyugodj meg, Emesém. Holnap átmegyünk Gabriellához, és tisztázzuk a helyzetet – próbálta csillapítani Zoltán. – Addig inkább kortyolj bele a teádba. Az egreslekvárod egyszerűen mennyei, a piros ribizlizselé pedig… hát az friss kenyérre kenve maga a csoda. – És még egy kanállal tett a kis tálkába.
– Ne tereld el a figyelmemet, és főleg ne edd halomra a lekvárt, tudod jól, hogy magas a cukrod! De mondd, mégis hogyan beszéljünk Gabriellával? Ő és Miklós rendes, tisztességes emberek. Nem állíthatunk oda az első napon azzal, hogy a menyük elviselhetetlen. Fogalmam sincs, mi lenne a helyes lépés.
Ekkor éles dudálás hasított a levegőbe az utcáról.
– Most meg még be is szorultál az ülések közé? Azonnal gyere ki onnan! – harsant fel ismét a női hang, még közelebbről.
Emese óvatosan az ablakhoz lépett, ügyelve rá, hogy ne vegyék észre, és résnyire félrehúzta a függönyt. Az udvar előtt egy alacsony, erőteljes testalkatú nő állt az autó mellett, és a jelenet láttán Emese szíve nyugtalanul összeszorult, mert érezte, hogy ez még csak a kezdet.
Az alacsony, zömök asszony dühösen feltépte az autó ajtaját, majd egy kapálózó, körülbelül hétéves kislányt emelt ki a hátsó ülésről. A gyerek lába és karja idegesen hadonászott, de közben szorosan markolta az anyja táskáját.
– Tessék, itt van! Láttam, hogy leejtetted a kocsiban. Ne haragudj rám, anya! – hadarta, és a nő nyakába csimpaszkodott, mintha ezzel akarná elsimítani a vihart.
Emese döbbenten figyelte a jelenetet a függöny rése mögül.
– Hát ezért kiabál egy ilyen aprósággal? – morogta maga elé. – Azt hittem, már nagyobb a lánya. Erről beszélnem kell Gabriellával. Tanár létére hogy lehet, hogy a saját menyére nincs semmi befolyása?
– Lilla, ne arra! Ott gödör van! – csattant fel ismét az anya hangja.
A kislány ekkor kiszabadította magát, leugrott, és a kerítés felé szaladt. Emese sóhajtva húzódott el az ablaktól. Rossz előérzet telepedett rá. Úgy tűnt, a nyugodt hétköznapok, amelyeket Zoltánnal eddig éltek, végleg tovatűntek.
Aznap este, lefekvés előtt még kiment egy kicsit a kertbe friss levegőt szívni. A sűrű, örökzöld bokrokból álló sövény mögül halkan felcsendült egy gyerekhang. Emese megállt, és figyelni kezdett. Lilla énekelt. A hangja tisztán csengett, akár egy apró üvegharang, de a dal szövege különös nyugtalansággal töltötte el.
– Anyukám drága, szép és jó, te vagy nekem a legjobb… nagyon szeretlek… hamarosan újra mosolyogsz majd, ne félj semmitől, én megmentelek…
A szavak nem illettek egy ilyen kicsi gyerek szájába. Az éjszaka Emese számára zaklatottan telt; vadállatokkal álmodott, amelyek fenyegetően morogtak körülötte.
Reggel kopogás riasztotta fel. Az ajtóban Gabriella állt.
– Jó reggelt, Emese! Ne haragudjon, hogy csak most jövök, már korábban szerettem volna átugrani, de teljesen elhavazódtam. Megérkeztek a fiatalok: Márk hazahozta Rékát és Lillát, aztán már ment is dolgozni. Gondolom, hallották őket tegnap…
– Hallottuk bizony – felelte Emese, és nem próbálta tagadni, hogy fültanúja volt az érkezésnek.
Gabriella kissé tétován folytatta:
– Régóta készülök rá, hogy kikérjem a tanácsát. Most pedig, hogy maga is látott-hallott ezt-azt… nem zavarom?
– Ugyan, jöjjön csak, teljesen ráérek – invitálta be Emese, és hellyel kínálta a nappaliban.
A szomszédasszony sóhajtott, mielőtt megszólalt volna.
– Nem is tudom, hogyan kezdjem. Talán senki nem hinne nekem, de már régóta nyomaszt valami, és muszáj megosztanom valakivel. Márk és Réka még a technikumban ismerkedtek meg. Első pillanattól fogva megkedveltük a lányt. Kedves volt, figyelmes, csinos és tanult… – hangja elhalkult, mintha a folytatás súlyát mérlegelné.
– …és tanult is, komoly tervei voltak – folytatta Gabriella halkan. – Nagyon jó hatással volt Márkra. Amióta együtt voltak, a fiam összeszedettebb lett, jobban odafigyelt a tanulásra, és végül kitűnő eredménnyel fejezte be a technikumot. Nem sokkal később össze is házasodtak.
Egy pillanatra elmosolyodott, majd ismét elkomorult.
– Mi, Réka szüleivel – Ágnessel és Gergővel – közösen segítettünk nekik az első lakás önrészében. Úgy gondoltuk, könnyebb lesz az indulás, ha mögöttük áll a család. Mindketten jó állást kaptak szinte azonnal a diplomájuknak köszönhetően. Minden olyan szépen alakult… Két év múlva megszületett Lilla, a kis unokánk, akiért egyszerűen rajongunk.
A hangja itt megremegett.
– Csakhogy az utóbbi időben Rékával valami nincs rendben.
Emese kérdőn nézett rá, de nem szólt közbe.
– És nem csak vele – tette hozzá Gabriella idegesen összefonva a kezét. – Lilla is furcsákat mond néha. Olyasmiket, amik egy ilyen korú gyerektől… hát, nem megszokottak. Fogalmam sincs, mire véljem. – Szemében könnyek csillantak.
– A nyaralót is azért vettük nekik – folytatta –, mert Márk annyira szereti Rékát, és látja, mennyire kimerül a munkában. Azt gondolta, ha hétvégén elvonulhatnak pihenni, talán kevésbé lesz ingerlékeny. De így is gyakran rászól a kislányra, türelmetlen vele. Hallotta már ön is… Réka régen egyáltalán nem volt ilyen!
Emesét őszintén megrendítette a másik asszony kétségbeesése. Hirtelen jelentéktelennek tűnt számára minden apró bosszúság a környék zajai miatt. Sokkal inkább az motoszkált benne, vajon mi okozhatja ezt a változást.
Gabriella megtörölte a szemét, és mély levegőt vett.
– Először arra gondoltam, talán valami egészségügyi gond áll a háttérben. Idegkimerültség vagy hormonális probléma. De a munkahelyükön rendszeres az orvosi vizsgálat, és mindkettőjüknél mindent rendben találtak.
Rövid szünet után halkabbra fogta a hangját.
– Aztán egy régi barátnőm javasolta, hogy keressek fel egy hölgyet, aki évek óta foglalkozik efféle… lelki dolgokkal. Nem szoktam hinni az asztrológusoknak meg jósnőknek, távol áll tőlem az ilyesmi. De ő azt mondta, neki sok mindenben segített. Végül beadta a derekamat, és elmentünk.
Kutató pillantást vetett Emesére.
– Szinte szégyellem kimondani. Mit gondol majd rólam? Egy pedagógus, aki ilyenekhez fordul…
– Ha már belekezdett, ne hagyjon félbe – biztatta Emese kíváncsian. – Hallgatom. Utána én is elmondok valamit, amit észrevettem.
Gabriella bólintott.
– Az a nő arról beszélt, hogy léteznek fiatal és öreg lelkek, és ez nem az életkortól függ. Azt állította, hogy Réka lelke még tapasztalatlan, nehezen boldogul a saját életével, míg Lilláé bölcs és nagyon régi. És én… én nem tudom, mit higgyek, de néha úgy érzem, mintha lenne ebben valami igazság.
– …az egész merő képtelenség! – fakadt ki végül. – Legalábbis ezt ismételgettem magamban. Aztán egy nap meghallottam, hogy Lilla egy kedves kis dalt dúdolgat, és kíváncsi lettem, honnan ismeri.
– Igen, igen, én is hallottam már! – kapta fel a fejét Emese. – Épp erről akartam beszélni. Az anyja gyakran ráförmed, ő mégsem sértődik meg, sőt, arról énekel, milyen csodálatos az édesanyja. Hát nem különös?
Gabriella közelebb hajolt, és szinte suttogva folytatta:
– Megkérdeztem tőle, honnan ez a dal. Tudja, mit felelt? Azt mondta, hogy az anyukája még kicsi és gyenge, és hogy mindenféle kígyók meg viperák támadják. Azt állította, a nő háta mögött látta őket! És hogy ő, Lilla, már erős és nagy, majd megvédi az anyját. Mondja, Emese, lehet ezt komolyan venni? Engem teljesen megrémített!
Emese szótlanul ült. A történet egyszerre tűnt képtelenségnek és valami megmagyarázhatatlan igazság foszlányának. Elutasítani sem tudta teljesen.
– Azt javaslom – szólalt meg végül higgadtan –, figyeljük őket egy ideig. Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Inkább igyunk meg egy csésze teát a lekvárjaimmal, az majd megnyugtat.
Az elhatározást tettek követték. Egy hónapon át csendben szemlélték a történéseket. És lassan, szinte észrevétlenül változás bontakozott ki. Talán a friss levegő és a kert közelsége hatott jótékonyan Rékára. De az is lehet, hogy Lilla rendíthetetlen szeretete olvasztotta fel benne a keménységet, s űzte el a képzeletbeli „kígyókat”.
A végeredmény mindenesetre magáért beszélt: Réka ismét türelmes, figyelmes és melegszívű feleség és édesanya lett, akire régen is emlékeztek.
Emese pedig, miközben mindezt figyelemmel kísérte, egy nap döbbenten vette észre, hogy régóta nem gyötri a migrén. Az éjszakái is nyugodtabbak lettek. Először ő is a tiszta levegőnek és a békés környezetnek tulajdonította a javulást.
Ám amikor Lilla egyszer betoppant hozzá Rékával, csillogó szemmel ezt kérdezte:
– Simi néni, ugye már nem fáj a fejed? És alszol rendesen? Azért, mert nagyon kedves vagy. Kaphatok még egy kis málnalekvárt?
Emese csak nézte a gyermeket, és nem tudta, mit higgyen. Gondoljon bármit, egyvalami bizonyos volt: ebben a törékeny kislányban különös erő lakozik. Egy tiszta, jóságos lélek, amely képes gyógyítani és szeretetével átalakítani a körülötte élők világát.
