Az apánk még általános iskolás koromban tűnt el végleg az életünkből. Ötödikes voltam, Lilla pedig épp csak elsős, amikor nyoma veszett. Pontosabban addigra már hozzászoktunk, hogy időről időre felszívódik: elment dolgozni valahová az ország másik felébe, aztán hónapokig semmit sem hallottunk róla. Anyánkkal sosem házasodtak össze, apánk afféle szabad madár volt, aki ott vert tanyát, ahol kedve tartotta. Jött-ment Magyarországon, és csak akkor állított haza, amikor neki megfelelt. Igaz, sosem érkezett üres kézzel – mindig hozott némi pénzt meg ajándékokat.
Anyu mindezt szó nélkül tűrte, mert menthetetlenül szerelmes volt belé.
— Zoltán, kérlek, próbálj meg hamarabb hazajönni — kérlelte ilyenkor halkan.
— Ugyan már, ne pityeregj. Majd jövök, és hozok ezt-azt — legyintett apánk, futó csókot nyomva az arcára, aztán ismét eltűnt.
Amikor nem volt velünk, a testvére, Gergő bácsi nézett ránk. Talán többet érzett anyánk iránt, mint amit kimutatott, de ebből soha egyetlen szó sem hangzott el. Nem udvarolt neki látványosan, nem tett kétértelmű megjegyzéseket. Egyszerűen csak mindig ott volt, amikor szükség volt rá.
— Na, Eszter, hogy boldogultok? Mit csinálnak a kölykök? — kérdezte, valahányszor benyitott hozzánk.
— Hurrá, megjött Gergő bácsi! — ordítottam, és már rohantam is hozzá.
— Szervusz, Márk — ölelt meg röviden, de erősen.
Gyerekként sokszor megfordult a fejemben, mennyivel jobb lenne, ha ő lenne az apám. Hétvégenként rendszeresen kirándulni vitt minket Lillával, hogy anyu pihenhessen. Néha ő is velünk tartott, máskor inkább otthon maradt, és csendben tépelődött a maga nehéz sorsán.
Ahogy nőttem, Gergő bácsi egy nap tornafalat hozott, és felszerelte a folyosón. Akkor már közel fél éve nem láttuk az apánkat. Segítettem rögzíteni a csavarokat, miközben Lilla a sarokból figyelte, milyen ügyesen kerül a helyére a húzódzkodó rúd, a kötél és a gyűrű.
— Gergő bácsi, miért nem nősülsz meg? Olyan ügyes vagy. Egy nő örülne az ilyen aranykezű férjnek — jegyezte meg Lilla komolyan, a korát meghazudtoló bölcsességgel.
Ez a „bölcsesség” nyilván anyu és a barátnői beszélgetéseiből ragadt rá.
Gergő bácsi elmosolyodott.
— Nem találtam még olyat, aki igazán megfogna, Lilla. Ha egyszer megtörténik, akkor majd megnősülök… — felelte nyugodtan, és a hangjában volt valami, ami sejtette, hogy a történet itt még korántsem ért véget.
Lilla azonban nem hagyta annyiban.
— És a saját gyerek? Az nem hiányzik? — tárta szét a karját eltúlzott komolysággal.
Gergő bácsi letette a csavarhúzót, megtörölte a kezét, és most először nézett rá igazán komoly arccal.
— Egyelőre ti ketten bőven kitöltitek az életemet. Vagy talán azt szeretnéd, hogy eltűnjek? — kérdezte hunyorítva, félig tréfásan, félig vizsgálódva.
Lilla nem volt együgyű.
— Én? Ugyan már! — kerekedett el a szeme. — Örülök, ha jössz.
Aznap este félrehívtam.
— Miért ugratod folyton? Még a végén megsértődik, és nem látjuk többé.
Lilla álmodozva bámult maga elé.
— Apa mindig hoz valamit… Biztos hamarosan megint jön.
— Te ostoba — morogtam. — Pár ajándékkal meg lehet téged venni? Tudod egyáltalán, mennyit értek azok a sportcuccok, amiket nekem hozott?
— Nem érdekelnek a rudak meg a súlyok — legyintett. — Ruhát akarok, meg babát. Nem fogok a te mászókáidon lógni.
Ezúttal hiába várta apánkat. Nem érkezett meg. Egy délután Gergő bácsi kopogott be, majd bezárkózott anyával a konyhába. Halkan beszélt, de anya zokogása átszűrődött a falon.
— Eszter, kérlek, ne sírj. Nem hagylak magatokra. Ismered őt… mindig oda húz, ahol kényelmesebb.
Anyából keserves jajgatás tört fel, aztán hosszú, fuldokló sírás.
Gergő ezután is jött, mintha mi sem történt volna: megjavította, ami elromlott, elvitt sétálni minket. Végül összeszedte a bátorságát, és beszélt anyának az érzéseiről. Én persze a folyosón hallgatóztam.
— Nem kellek én neked — mondta anya megtörten. — Rendes férfi vagy. Boldogság járna neked, igazi.
— Majd én eldöntöm, ki kell nekem — felelte makacsul.
— És ha visszajön?
Erre nem jött válasz.
— Akkor is várni fogom. Szeretem őt, Gergő. Nem tudok mást érezni. Ha így is kellek…
Lábujjhegyen osontam el. Dühömben legszívesebben ráztam volna rajta egyet. Kit vár még mindig?
Az élet mégis ment tovább. Lilla egyre inkább apánkra hasonlított: oda simult, ahol előnyét látta. Nem hibáztathattam érte — talán ő is kezdte megérteni, hogy a várakozásból nem lehet megélni, de ezt még egyikünk sem mondta ki hangosan.
Az ajándékokkal már nem lehetett jóvátenni semmit. Gergő viszont tényleg odatette magát: dolgozott reggeltől estig, hogy a nagyra duzzadt családunknak mindene meglegyen. Anya fiút szült neki, Benedeket. Gergő úgy ragyogott a büszkeségtől, mintha az egész világot megnyerte volna. Össze is házasodtak, és egy időre úgy tűnt, sínre kerül az életünk.
Én közben befejeztem a gimnáziumot, ráadásul hármas nélkül, így minden esélyem megvolt rá, hogy állami ösztöndíjjal vegyenek fel az egyetemre. Anya majd kicsattant az örömtől.
— Na, Gergő, lesz itt még tudós is a családban!
— Ugyan már — legyintett Gergő nevetve. — Mi sem a suszterpad alól estünk ki.
— Hagyjátok ezt! Miféle tudós? — vörösödtem el. — Inkább töltsetek egy kis pezsgőt. Csak megkóstolnám.
— Mintha nem ittál volna még — sziszegte Lilla incselkedve, mire villámokat szóró pillantást küldtem felé.
Benedek közben mindenkin átmászott, fel akart kapaszkodni az asztalra, mintha az egész ünnepséget romba akarná dönteni. Gergő ölbe kapta.
— Hé, fiatalember, viselkedj! Nem vagy már csecsemő!
Benedek erre felmarkolt egy kanalat, az orrához szorította, és kancsalítva bohóckodott. Kitört a nevetés.
— Csöngettek? — kapta fel a fejét Lilla.
Anya ajtót nyitott, majd hátrálni kezdett. A küszöbön Zoltán állt. A levegő megfagyott. Végigmért bennünket.
— Na mi az? Ünnepeljetek csak tovább — mondta szárazon.
Senki sem felelt. Benedek lecsusszant Gergő térdéről, és elindult az idegen férfi felé. Zoltán ügyet sem vetett rá. Anya viszont felkapta a kisfiút, és maga elé tartotta, mintha pajzs lenne. Gergő felállt; láttam, hogy meginog.
— Hová mész? — kérdezte anya furcsán elcsukló hangon.
— Csak… levegő kell.
Óvatosan félretolt engem a vállával, és kiment. Utána akartam indulni, de Lilla már a sarkamban volt.
— Kislányom, nézd, milyen menő ruhákat hoztam neked! — próbálkozott Zoltán.
Meglepő módon Lilla rá sem hederített. A folyosón ért utol, és a fülembe súgta:
— Inkább én megyek Gergő után. Te maradj, és hallgasd ki, mi lesz itt.
— De…
— Ugyan már, Márk! Neked jobban megy a leskelődés.
Bosszantott, de igaza volt. Lilla kisietett Gergő után, én pedig visszalopakodtam az ajtó közelébe, hogy egyetlen szót se mulasszak el abból, ami ezután következik.
A folyosó félhomályában lapultam, és közben egyre erősebben szorította a mellkasomat a gondolat: talán anya tényleg kivárta azt az embert, akit egész életében szeretett. Ha így van, mi lesz velünk? Darabokra hullik a családunk?
— Na mi az, Eszter? Csak nem hozzámentél ehhez a Gergőhöz? — csöpögött a gúnytól Zoltán hangja.
Anya nem felelt.
— Eszter… ugyan már. Ami volt, elmúlt. Ki nem hibázik? Itt vagyok, visszajöttem!
Hirtelen dulakodás zaja csattant fel, aztán egy éles pofon hangja hasított a levegőbe. Benedek rémült sírása betöltötte a lakást.
— Menj el, Zoltán… tűnj innen — mondta anya halkan, de jeges határozottsággal.
— Megbolondultál?
— Megmondtam. Senki sem várta, hogy visszagyere.
— Hazudsz. Látom a szemedben. A tekintet nem csal.
— Én pedig kimondtam. Elég volt. — zárta le a vitát.
Pillanatokkal később Zoltán kiviharzott, és a folyosón egyenesen belém ütközött.
— Fülelsz, mi? Szép kis jövő áll előtted — vetette oda megvetően.
Nem érdekelt, mit gondol rólam. Benyitottam a szobába, azt hittem, anyát összetörve találom majd. Ehelyett Benedeket csitította, közben eligazította a haját, és a terítőt is megigazította az asztalon. Mintha egyszerre több csatát vívna, és mindegyiket kézben tartaná.
— Huh… majdnem tönkretette az ünnepet, igaz? — mosolyodott el kissé ferdén. — Hol vannak a többiek?
Benedek már el is felejtette az előbbi kiabálást; vidáman tologatta a széket, örülve, hogy újra nyugalom van.
Kimentem az utcára. A park túloldalán, egy padon ült Lilla és Gergő. Lilla két kézzel kapaszkodott a férfi karjába, fejét a vállára hajtotta, mintha attól félne, ha elengedi, örökre eltűnik. Hátulról közelítettem meg őket, aztán megkerültem a padot, és Gergő zavart, bizonytalan arcába néztem. Régóta készült bennem ez a mondat.
— Apa, elég volt az üldögélésből. Gyere haza. Anya hív.
Gergő keze megremegett. Lilla azonnal ráfonta a sajátját, majd felnézett rá.
— Ugye, hazajövünk, apa?
Végül együtt indultunk vissza. Mégiscsak ünnepnap volt. Aznap fejeztem be az iskolát.
