December harmincegyedike volt. A munkahelyemen képtelen voltam figyelni bármire is – a fejemben végtelen teendőlista zakatolt: tejfölt venni, kivenni a hűtőből a kocsonyát, és mindenképpen felhívni Ilonát. Minden évben ugyanaz a forgatókönyv. Benedek minden decemberben megkér, hogy én hívjam fel az édesanyját, és invitáljam át szilveszterre. Ő maga sosem teszi meg. Ha ő telefonálna, egy órán át hallgathatná a szemrehányásokat: milyen ritkán jelentkezik, mennyire elhanyagolja, milyen magányos abban az üres lakásban. De ha én hívom, Ilona udvariasan, mégis határozottan visszautasítja a meghívást. Így mindenki megússza a kellemetlenséget.
Ebédszünetben kimentem a folyosóra, és bepötyögtem a számát. Kicsengett. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Négyszer. Senki nem vette fel.
Ez furcsa volt. Ilona mindig felveszi. Ha épp dolga van, akkor is beleszól, hogy majd visszahív, aztán bontja a vonalat. De hogy egyáltalán ne reagáljon?
A kijelzőre pillantottam. Talán nincs térerő? Nem, a hálózat rendben volt. Újra próbáltam. Ugyanaz: csöngés, aztán semmi.
Legyintettem magamban. Majd otthonról újra hívom. Lehet, hogy leszaladt a boltba. Vagy a rendelőintézetben ül, a telefon a táskájában, és nem hallja.
Rövidített munkanap volt, háromkor már elindultam haza. Útközben ismét tárcsáztam. Egyszer. Még egyszer. Harmadszor is. Hiába. A hívás kicsengett, majd megszakadt. Hangposta sem jelentkezett – nem is volt neki, egy egyszerű, nagy gombos készüléket használt, olyat, amilyet az időseknek vesznek: hangos csengés, jól látható számok, semmi fölösleges funkció.
Otthon elpakoltam a bevásárlást, bekevertem a pitetésztát, aztán megint a telefonom után nyúltam. Négy óra volt. Ilyenkor már otthon szokott lenni. Hová menne december harmincegyedikén délután négykor?
Kicsengés. Csend. Megszakadt.
Megszakadt? Kinyomta volna?
Nem, valószínűleg csak nem hallotta. Talán a fürdőszobában van. Vagy elszundított – nyugdíjas, megteheti, hogy délután lepihen.
Mégis, valami görcsbe rántotta a gyomromat. Az a kellemetlen, szorongó érzés fogott el, mint amikor az ember útközben rádöbben, hogy talán bekapcsolva hagyta a vasalót. Apró, de makacs aggodalom, ami nem ereszt.
Újra hívtam. Aztán megint. És megint.
Semmi.
A csuklómon lévő órára néztem – Benedek ajándéka volt az esküvőnkön, az első ajándék, amit férjként adott. Az óra még azon a napon megállt, 14:23-kor. Soha nem vittem el megjavíttatni. Díszként hordtam, emlékeztetőként arra az időre, amikor minden épp csak elkezdődött. Néha úgy éreztem, valóban ott rekedt az idő – tíz évvel ezelőtt, amikor még minden könnyebb volt. Amikor Ilona mosolygott rám. Amikor hittem benne, hogy egyszer talán közel kerülünk egymáshoz.
Tíz év. Egy teljes évtized.
Eszembe jutott, hogyan csúszott félre minden.
Az esküvő előtt Benedek naponta beszélt az anyjával. Minden egyes nap. Reggel egy gyors „jó reggelt, anya”, este pedig „hogy vagy?”. Néha még délben is felhívta, csak hogy rákérdezzen, minden rendben van-e. Akkoriban azt gondoltam, milyen figyelmes fiú. Milyen szerencsés az édesanyja. Az én apám hároméves koromban kilépett az életemből, így nem ismertem a napi törődést, a „mi van veled, kislányom?” kérdéseket. Benedek viszont felnőtt férfiként sem szégyellte felhívni az anyját kollégák vagy barátok előtt.
Ebbe szerettem bele. A gondoskodásába. A megbízhatóságába. Abba, ahogyan kimondta: „anya” – lágyan, szeretettel, mintha maga a szó is kincs lenne.
Aztán összeházasodtunk.
Az első hetekben még rendszeresen telefonált. Talán nem minden nap, de gyakran. A konyhából hallgattam a beszélgetéseiket, miközben vacsorát készítettem. „Igen, anya. Nem, anya. Minden rendben, anya. Eszter? Itt van mellettem, üdvözöl.” És én valóban integettem, mosolyogtam, bár tudtam, nem lát.
Később ritkultak a hívások. Hetente kétszer. Aztán egyszer. Később kéthetente. Végül havonta, és akkor is többnyire az én emlékeztetésemre: „Beszéltél már anyukáddal?” Ő csak annyit mondott: „Majd holnap.” A holnapból aztán jövő hét lett.
Nem kértem, hogy hívja ritkábban. Nem kértem semmit. Egyszerűen így alakult. Munka, háztartás, fáradtság. Este az ember inkább csendben ülne a kanapén, mintsem hosszú telefonbeszélgetést hallgasson.
Ilona azonban úgy döntött, hogy mindez miattam van.
Hogy én fordítottam el tőle a fiát. Hogy én szakítottam szét kettőjük világát. Hogy én vagyok az a „kívülről jött nő”, aki elrabolta tőle Benedeket.
Soha nem mondta ki nyíltan. Tíz év alatt egyszer sem vágta a fejemhez, hogy én lennék a hibás. De láttam a tekintetében. A szájának apró összeszorításában, amikor beléptem a szobába. Abban, ahogy „Benedekem”-nek szólította, melegen, szeretettel, majd az én nevemet már hűvösen, kimérten ejtette ki, mintha csak a szomszédhoz beszélne.
Az ünnepi asztalnál neki jutott a legszebb falat, nekem a maradék. Benedek kézzel kötött pulóvert kapott, én pedig egy doboz bonbont – az árcédulával együtt.
Apróságok. Mégis ezekből az apró jelekből rajzolódott ki a kép: idegen vagyok. Betolakodó. Az, aki elvette tőle a fiát.
Tíz éven át próbálkoztam. Ünnepekkor felhívtam – egyszavas válaszokat kaptam. Ajándékkal érkeztem – szó nélkül átvette. Amikor beteg volt, megfőztem a kedvenc borscsát – némán ette. Egyszer megkérdeztem: „Ízlik?” Vállat vont: „Ehető.”
Ehető. Ennyi jutott tíz év után.
Úgy nézett át rajtam, mintha nem is léteznék. Mintha csak egy bútordarab lennék, amit a fia hazacipelt.
És mégis, minden szilveszterkor én tárcsázom a számát, és meghívom. Mert így helyes. Mert ő a férjem anyja. Mert nem akarok olyanná válni, amilyennek ő lát. Nem akarom, hogy egyszer azt mondhassa Benedeknek: „Látod? Még csak fel sem hívott. Megmondtam, hogy nem szeret téged. Elszakított tőlem.”
Ismét beütöttem a számot. Csengés. Csend.
Valami nem stimmelt. Éreztem a bőröm alatt, a gerincem mentén végigfutó hidegben, a mellkasomra nehezedő súlyban. Ilona képes volt nem kedvelni engem, képes volt haragot tartani akár évekig is – de a telefont mindig felvette. Mindig. És most a vonal túlsó végén csak a makacs, nyugtalanító csend maradt.
A kijelzőre néztem. Hét nem fogadott hívás. Mind az enyém.
Amikor Benedek este hat körül hazaért, már az előszobában vártam, kabátban, csizmában.
– Hová készülsz? – kérdezte, és ösztönösen megdörzsölte az orrnyergét. Mindig ezt csinálja, ha feszült, vagy sejti, hogy kényelmetlen beszélgetés következik.
– Elmegyek anyukádhoz. Egész nap nem érem el.
– Egész nap? – felvonta a szemöldökét. – Tényleg egész nap hívtad?
– Ebéd óta. Legalább tízszer.
Elkomorodott. Lassan levette a kabátját, felakasztotta a fogasra.
– És? Lehet, hogy elment sétálni. Vagy átugrott valakihez.
– Ő mindig felveszi.
– Eszter, ne viselkedj már gyerekesen – sóhajtott. – Felnőtt nő. Hatvannégy éves. Leélt egy egész életet anélkül, hogy őrizgettük volna.
Ránéztem. Ott állt a konyhaajtóban, fáradtan a műszak után. A halántékán egyre több az ősz hajszál, évről évre szaporodnak. A barna szeme – ugyanaz az árnyalat, mint Ilonáé. Ugyanaz a vágás, ugyanaz a szokás, hogy összeszűkíti, ha valami nem tetszik neki.
Abban a pillanatban megértettem, hogy nem fog velem jönni. Nem azért, mert nem törődik vele. Nem is azért, mert közömbös. Egyszerűen nem akar bajt az év utolsó napján. Nem akar rosszra gondolni, nem akarja, hogy az ünnep árnyékot kapjon.
– Elmegyek, megnézem – mondtam csendesen.
Vállat vont, és a hűtő felé indult.
– Menj, ha úgy érzed. De siess vissza. Az orosz saláta még nincs kész, és a heringet is be kell fejezni.
Becipzáraztam a kabátomat, és kiléptem az ajtón.
Ilona lakása tömegközlekedéssel nagyjából negyven perc. Csúcsidőben inkább egy óra. Az emberek a munkából igyekeztek haza, a jármű zsúfolásig telt, alig lehetett levegőt kapni. Az ablak mellett álltam, kapaszkodtam, és néztem az ünnepi fényekbe öltöztetett kirakatokat. Mindenütt girlandok, villogó égők, feldíszített fenyők.
Szilveszter. Az év végi készülődés zsongása. Ajándékcsomagok a kézben, siető léptek, hazafelé tartó családok.
Én pedig ahhoz a nőhöz tartottam, aki sosem rejtette véka alá, mennyire nem kedvel. Mégis mennem kellett. A hátamon végigfutó hideg, a mellkasomban ülő nyomás nem engedett.
A jármű rázkódott az úthibákon. Az utcai lámpák fénye elmosódott csíkokat húzott az ablakon, apró hópelyhek kavarogtak a sárgás fényben. Enyhe tél volt, alig pár fokkal fagypont alatt.
A megszokott megállónál szálltam le. A ház ugyanaz a szürke, öt emeletes épület, málló vakolattal. A hatvanas években húzták fel. Ilona egész életét itt élte le – előbb a férjével, Mihállyal, aztán egyedül. Amikor Mihály hat éve meghalt, szóba sem jöhetett a költözés.
„Ez az otthonom – mondta mindig. – Itt vannak az emlékeim. Itt van Mihály.”
Lift nem volt. Felkapaszkodtam az ötödikre, számoltam a lépcsőfokokat, ahogy már annyiszor. Nyolcvannégy. Nyolcvannégy lépcső Ilonáig.
A harmadikon macskaszag terjengett. A negyediken sült krumpli illata. Az ötödiken – semmi. Csak csend.
Megálltam az ajtaja előtt. Régi, barna műbőrrel bevont ajtó, a szám kopott rézszámokkal kirakva.
Bekopogtam. Semmi.
Megnyomtam a csengőt. Ugyanaz a néma hallgatás.
– Ilona! – szóltam hangosabban. – Eszter vagyok!
Sem léptek, sem tévézaj, sem válasz.
Az ujjaim ráfeszültek a táskám pántjára. A szívem a torkomban dobogott, gyorsan és erősen. Próbáltam észszerű maradni. Lehet, hogy tényleg elment valahová. A szomszédhoz. A boltba. Esti sétára – szerette azt mondani, jót tesz a szívének.
Mégis, valami belül előrelökött. Szinte gondolkodás nélkül lenyomtam a kilincset.
Az ajtó engedett.
Megdermedtem. A kezem a kilincsen maradt, mintha odaragadt volna.
Ilona soha, de soha nem hagyta nyitva az ajtót. Még akkor is bezárta, ha csak a szemetesig ment ki. „Ilyen világot élünk – ismételgette. – Elég egy pillanatnyi figyelmetlenség.”
Emlékszem, egyszer kizárta magát, amikor leugrott kenyérért. Lakatos kellett. Napokig emésztette magát miatta. Azóta a kulcs mindig a nyakában lógott, egy zsinóron. Otthon is.
Most pedig tárva-nyitva.
– Ilona? – a hangom rekedt volt.
Beléptem.
Az előszobában égett a villany. A mennyezeti égő tompa fénye alig világította meg a teret. A télikabát a fogason lógott – a sötétkék, nagy gombos darab, amit évek óta hordott. A csizmája ott állt a bejáratnál, fekete, alacsony sarkú, az orrán fehér sófolttal.
Itthon van. Itthon kell lennie. Kabát, csizma – nem mehetett el papucsban a decemberi hidegbe.
– Ilona! – emeltem fel újra a hangom.
A falak visszaverték, aztán elnyelték.
Bementem a szobába. Kicsi helyiség, talán tizenöt négyzetméter. A kanapén kockás pléd, mellette egy kopott karfájú fotel. A vitrinben kristálypoharak, még az édesanyjától maradtak rá. A televízió sötét képernyővel állt.
Az asztalon egy félig kiürült teáscsésze. Megérintettem – teljesen kihűlt. Nem langyos. Hideg. Órák óta ott állhatott.
És a telefon.
Odamentem. Egyszerű, nyomógombos készülék, nagy számokkal. Három éve vette, amikor a régi tönkrement. „Nem kellenek nekem okostelefonok – legyintett akkor. – Hívni lehessen, az elég.”
A készülék az asztalon hevert, mellette egy kistányéron félbehagyott karika kifli.
Ilona soha nem indult el telefon nélkül. „Mi van, ha Benedek keres? – mondogatta. – Elérhetőnek kell lennem.”
A telefon itt. A kabát itt. A csizma itt. A tea kihűlve. A sütemény érintetlenül.
Csak ő nincs sehol.
Körbenéztem, hátha találok valami magyarázatot. Talán van másik kabátja? Másik cipője?
Az előszobai szekrényhez léptem, és kinyitottam az ajtaját.
A szekrény belseje majdnem üres volt. Egy régi, vékony esőkabát lógott az egyik vállfán – tipikus nyári darab. Mellette egy kopott, átmeneti dzseki, amit inkább októberre terveztek, nem december végére. Alul gumicsizmák sorakoztak. Olyan lábbeli, amiben sárba lehet menni, hóba nem. Semmi olyan ruhadarab nem akadt a helyén, amelyben az ember szilveszter délutánján kilépne az utcára.
Visszamentem a szobába. Ekkor vettem észre az asztalon heverő képeslapot.
Újévi üdvözlőlap volt, borítóján feldíszített fenyővel és csillogó hópelyhekkel. Olcsó fajta, amilyeneket az újságosstandokon árulnak. A papír kissé meghajlott, mintha már korábban is kézbe vették volna. Egy kék golyóstoll feküdt mellette, kupakja lepattintva.
Felemeltem a lapot, és megfordítottam.
„Kedves… bocsáss meg mindenért. Én voltam…”
És itt megszakadt. A mondat félbemaradt, mintha a gondolat soha nem jutott volna a végére. A betűk kapkodók, egyenetlenek voltak, az utolsó „m” elkenődött, mintha a toll hirtelen félresiklott volna.
Mintha írás közben zavarták volna meg. Mintha történt volna valami.
Megremegett a kezem. Újra elolvastam. Aztán még egyszer. „Kedves…” – de kihez? Hozzám? Benedekhez? Valaki máshoz? „Bocsáss meg mindenért. Én voltam…” – miben? Hibás? Igazságtalan? Kemény?
Mi zajlott itt?
Óvatosan visszatettem a lapot pontosan oda, ahol volt, mintha bizonyíték lenne egy bűnügyben. Körbenéztem még egyszer. Nem láttam dulakodás nyomát. Semmi nem volt feldöntve, semmi nem hevert szétszórva. A vitrin, a kanapé, a fotel, a szőnyeg – minden a megszokott rendben. Csak Ilona hiányzott.
Kiléptem a folyosóra. A szomszéd ajtó mögül sült hal szaga szivárgott ki, és egy televízió tompa zaja hallatszott. Csengettem.
Egy hatvanöt év körüli, testes asszony nyitott ajtót, virágmintás kötényben. Az arca kipirult a hőtől, a hangja sietős volt, mintha minden másodperc számítana a konyhában.
– Tessék? Ja, Ilonát keresi? – hunyorgott rám. – Maga a menye, ugye? Láttam már párszor. Hát, Ilona elment, úgy tudom.
– Mikor? – próbáltam higgadt maradni, de a hangom megbicsaklott.
– Délelőtt. Olyan tizenegy körül. Valaki erősen kopogott nála. Nem is egyszer. Kinéztem a kukucskálón – egy férfi állt az ajtaja előtt. Aztán Ilona kinyitotta, beengedte.
– Milyen férfi?
– Nem figyeltem meg rendesen. Negyven körüli lehetett, talán idősebb. Sötét kabát, sapka. A hátát láttam csak.
– Látta, hogy együtt mentek el?
– Azt nem. Mondom, a hal már majdnem odaégett, visszarohantam a tűzhelyhez. Utána csend lett. Nem hallottam kiabálást, semmi ilyesmit. Azt hittem, valami rokona érkezett az ünnepekre.
– Nem hallott segítségkérést? – kérdeztem.
A nő értetlenül nézett rám.
– Miért kiabált volna? Saját maga nyitott ajtót. Biztos ismerte azt az embert.
– Később látta őket?
– Nem. Dolgom volt. Mosogattam, aztán ledőltem egy kicsit. Mire felkeltem, már nyugalom volt a folyosón. Azt gondoltam, elmentek valahová együtt.
Megköszöntem, és lesétáltam a lépcsőn. Nyolcvannégy fok – most számoltam csak össze fejben. A lábam zsibbadt, mégsem éreztem fáradtságot. Csak azt a jeges bizsergést a hátamon, ami nem akart múlni.
Kint már sötétedett. December harmincegyedike volt, nem sokkal hét előtt. Az utcai lámpák sárgás fénnyel világítottak, az ablakokban fényfüzérek villogtak. Valahol petárda durrant, türelmetlenek próbálták a szilvesztert siettetni. Én pedig ott álltam a ház előtt, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek.
Egy férfi. Miféle férfi? Ilona soha nem beszélt senkiről. Hat éve özvegy, amióta Mihály váratlanul meghalt – szívroham, otthon, minden előjel nélkül. Akkor Benedeket hívta zokogva, mi pedig rohantunk. Először láttam őt megtörve, kicsinek, elveszettnek. De még abban az állapotban sem engedte, hogy átöleljem. Finoman, de határozottan elhúzódott. „Nem kell. Megoldom.”
Azóta egyedül élt. Legalábbis azt hittem. Benedek havonta egyszer telefonált. Én évente egyszer, újévkor.
Ma délelőtt viszont valaki felment hozzá. Ő pedig ajtót nyitott. És most nincs sehol. A lakás nyitva. A mobil az asztalon. A képeslap félbehagyva.
„Bocsáss meg mindenért. Én voltam…”
Elővettem a saját telefonomat, és tárcsáztam a 112-t.
A rendőrkapitányság levegője dohos volt, papír és savanykás ételszag keveredett benne. Az ügyeletes – Zoltánként mutatkozott be – egy iratokkal megrakott íróasztal mögött ült, és olyan tekintettel nézett rám, amelyben inkább fáradtság volt, mint érdeklődés. Szilveszter este, hamarosan nyolc óra – nyilván nem erre vágyott.
Ötven körül járhatott. Zömök testalkat, puffadt arc, kialvatlan, vöröses szemek. Az egyenruhája gyűrött volt, az egyik gomb a hasánál nyitva. Az asztalon félig megevett kolbászos szendvics hevert, mellette kihűlt tea.
– Tehát az anyósa eltűnt – mondta vontatottan.
– Igen. Dél óta nem érem el. A lakás ajtaja tárva-nyitva. A holmijai bent. A telefonja az asztalon.
– Mikor beszéltek utoljára?
Elakadtam. Mikor is? Két hete? Talán több?
– Körülbelül két hete – feleltem bizonytalanul.
A tekintete megváltozott egy pillanatra. Két hét hallgatás után bejelentés?
– Ma viszont többször hívtam – tettem hozzá sietve. – Ő mindig felveszi. Ha nem ér rá, legalább visszaszól.
– Hány éves?
– Hatvannégy.
– Felnőtt ember – jegyezte meg szárazon. – Szabadon mozoghat.
– De nyitva maradt az ajtó! A telefonja otthon van! Soha nem megy el nélküle!
Zoltán sóhajtott, félretolta a szendvicset, és megdörzsölte a szemét.
– Értem, hogy aggódik. De gondolkozzunk higgadtan. Nem telt el huszonnégy óra. Erőszakra utaló nyom nincs. Vér nincs. Felfordulás nincs. Lehet, hogy baráthoz ment. Vagy rokonhoz. Az a férfi, akit a szomszéd látott, talán ismerős. Elutazhattak együtt. Akár vidékre is. Ünnep van.
– Ő szólt volna.
– Biztos benne? – tárta szét a kezét. – Azt mondta, két hete nem beszéltek. Ennyi idő alatt sok minden történhet egy ember életében. Lehet, hogy volt valami, amit nem tartott fontosnak megosztani magával. Lehet, hogy…
A mondatát nem fejezte be, de a tekintetében ott volt a folytatás lehetősége.
…amit nem érzett szükségesnek megosztani magával.
Szólásra nyitottam a számat, aztán mégsem jött ki hang. Igaza volt. Tényszerűen, megcáfolhatatlanul igaza. Fogalmam sem volt arról, mi zajlott Ilona életében az elmúlt két hétben. Sőt, ha őszinte akartam lenni, az elmúlt hónapokban sem. Talán években sem. Régóta nem beszélgettünk igazán – csak udvarias, üres formulák cseréltek gazdát köztünk. „Jó napot.” „Viszontlátásra.” Felszínes kérdések, amelyekre egyikünk sem várt valódi választ.
– És a képeslap? – jutott eszembe hirtelen. – Írt egy képeslapot. Félbemaradt. „Bocsáss meg mindenért. Én…” – és ott vége. Mintha valaki megzavarta volna.
A férfi vállat vont.
– Lehet, hogy meggondolta magát. Vagy közbejött valami. Csöngettek. Az a bizonyos férfi állt az ajtóban, ő pedig kinyitotta.
– De az a szöveg… „Bocsáss meg mindenért.” Ez úgy hangzik, mintha…
– Mintha micsoda? – kérdezett vissza, felhúzott szemöldökkel. – Búcsúlevél? Azt gondolja, hogy ártani akart magának?
Nem feleltem azonnal. A gondolat eddig nem öltött bennem konkrét alakot. És nem is akartam, hogy öltsön.
– Nem – suttogtam végül. – Ő nem ilyen. Erős asszony. Nem tenne ilyet.
– Látja – bólintott, és visszatért a szendvicséhez. – Akkor nagy valószínűséggel egyszerűen elutazott valahová. Amint hazajön, jelentkezik. Tegyen bejelentést, hagyja meg az elérhetőségét. Ha három nap múlva sem kerül elő, elindítjuk a keresést.
– Három nap? Holnap szilveszter!
– Pontosan – harapott bele a kenyérbe, és félig teli szájjal folytatta. – Holnap ünnep. Azután is. Harmadikán már munkanap lesz. Akkor jöjjön vissza. Most írja meg a papírt, aztán menjen haza. A családjához. A feldíszített fához. A majonézes salátához.
Megírtam a bejelentést. Lassan, akadozva, mert remegett a kezem, a betűk össze-vissza dőltek a lapon. Ő két ujjal vette át a papírt, mintha valami kellemetlen dolgot érintene, majd egy hasonló irathalom tetejére csúsztatta.
– Minden jót. Kellemes ünnepeket.
Az utcán apró szemű hó esett. A lámpák fényében kavargó pelyhek csendben telepedtek a kabátom vállára, az arcomon pedig azonnal elolvadtak. Minden békésnek és ünnepinek tűnt.
Bennem azonban jeges üresség terpeszkedett. Nyomasztó súly a mellkasomban, és az a makacs érzés, hogy valami nagyon nincs rendben.
Nyolc óra felé értem haza. Benedek a konyhában ült, főtt krumplit kockázott az ünnepi salátához. Amint meglátott, megállt a keze.
– Mit mondtak?
Lehuppantam a székre. A lábaim ólomsúlyúnak tűntek, a fejem tompán lüktetett.
– Nincs a lakásban. Az ajtó nyitva volt. A holmijai a helyükön. A telefonja az asztalon. A szomszéd látott egy férfit délelőtt.
A kés megállt Benedek kezében.
– Férfit?
– Igen. Tizenegy körül. Kopogott, aztán bement. A szomszéd nem látta, mikor távoztak, csak később már csend volt.
– Lehet, hogy valami rokon – próbálta halkan. – Nagybácsi, unokatestvér…
– Nincsenek rokonai. Ezt te is tudod. Mindig azt mondta, csak te maradtál neki.
Elhallgatott. Az orrnyergét dörzsölte, ahogy szokta. A halántékán a deres hajszálak ezüstösen csillantak a lámpafényben.
– Talán a szociális szolgálattól jött valaki – tette hozzá bizonytalanul. – Vagy az orvosi rendelőből.
– December harmincegyedikén? Délelőtt?
Megvonta a vállát, de nem nézett rám.
– Eszter, ne dramatizáld túl. Felnőtt nő. Lehet, hogy egyszerűen elment valahová. Majd jelentkezik.
– Nem fog. A mobilja itthon maradt.
– Akkor hazajön, és akkor telefonál.
Úgy néztem rá, mintha idegent látnék. Az ő édesanyjáról beszélünk. Arról az asszonyról, aki felnevelte, aki minden nap hívta, aki az egész életét köré építette – ő pedig a krumplit szeleteli, és azt mondja: „majd jelentkezik”.
– Egyáltalán nem aggódsz? – kérdeztem csendesen.
Felsóhajtott, letette a kést, végre a szemembe nézett.
– Dehogynem aggódom. Csak… mit tehetnék? A rendőrség várakozást javasolt. Hát várunk. Anyám mindig talpon maradt. Mindig megoldotta. Most is meg fogja.
Kis szünet után hozzátette:
– Amikor apa meghalt, azt hittem, összeroppan. Harminc év házasság után. Azt gondoltam, vége mindennek. És mégis: ő intézett el mindent. A temetést, a papírokat, a vendégeket. Egyedül. Segítséget sem kért.
– Igen, erős – mondtam.
– Pontosan. Kibírja. Mindig kibírta.
Nem vitatkoztam tovább. Felálltam, átmentem a szobába. A sarokban ott állt a kis műfenyő, fényfüzérrel és néhány gömbbel. Tegnap díszítettük. Tegnap – mintha egy másik életben lett volna.
Ilona telefonja a táskámban lapult. Magammal hoztam a lakásából, bár nem tudtam megmondani, miért. Talán reméltem, hogy találok rajta valami kapaszkodót. Vagy csak tenni akartam valamit, bármit, a tétlen várakozás helyett.
Elővettem. Egyszerű, nyomógombos készülék, nagy számokkal. A kijelző sötét volt, megnyomtam az oldalsó gombot.
Hét nem fogadott hívás. Mind tőlem.
Beléptem a névjegyek közé. Benedek. Rendelő. Gyógyszertár. Beáta szomszéd – talán az a halas ajtó mögött lakó asszony. Néhány női név, számomra ismeretlenek. És egy férfinév.
Gergő.
Csak ennyi. Vezetéknév nélkül. Megjegyzés nélkül. Nem „orvos”, nem „munka”, nem „szomszéd”.
Tíz év alatt egyszer sem hallottam, hogy Ilona említette volna ezt a nevet. Soha, semmilyen alkalommal. Nem létezett Gergő a történeteiben.
Ki lehet ő? Távoli ismerős? Barát? Több annál?
Talán ő volt az a férfi, akit a szomszéd látott.
Összeszorítottam a telefont. A szívem a torkomban dobogott, ugyanazzal a tompa erővel, mint korábban a lépcsőházban.
Rápillantottam a karórámra. 14:23. Ugyanaz az idő, amelyet már egy évtizede mutat. A mutatók nem mozdulnak. Megállt idő.
De én nem állhattam meg. Nem most. Nem akkor, amikor valahol – ismeretlen helyen – eltűnt egy asszony, aki gyűlölt engem. Aki azt írta: „bocsáss meg mindenért”, és nem fejezte be a mondatot. Aki a telefonjában eltárolt egy Gergőt, akiről senki sem tud.
Rányomtam a névre. A szám megjelent a kijelzőn – helyi vezetékes szám.
Holnap – villant át az agyamon. Holnap felhívom. Reggel. Ha kipihentem magam. Ha lenyugszom.
Nem.
Nem holnap.
Most.
