– Szeretnék valamit mondani… – Márk elhallgatott egy pillanatra. Látszott rajta az idegesség. – Arra gondoltam, kifizetném anyának a nyaralását. Vennék neki egy üdülést a tengerhez. Mit szólsz hozzá?
Nóra mozdulatlanná dermedt, és hosszan a férjére nézett. Márk képtelen volt kiolvasni a tekintetéből, vajon helyesli-e az ötletet, vagy éppen ellenzi.
– Most engedélyt kérsz tőlem? – kérdezte hitetlenkedve. – Vagy csak közlöd, hogy így döntöttél?
Márk eredetileg kész tényként akarta előadni a dolgot, mégis, ahogy kimondta, ráébredt, hogy valójában választ vár.
– Nem mindegy? – kérdezett vissza bizonytalanul.
A felesége lassan megrázta a fejét. Számára nagyon is volt különbség, még ha Márk ezt nem is értette. Bárhogyan alakul, elhatározta, hogy befizeti az édesanyját egy déli útra. Ugyanakkor, ha Nóra határozottan ellenezné, és komoly érveket sorakoztatna fel, talán elállna a tervtől. Vagy talán mégsem…
Gyerekkorában gyakran csúfolták az iskolában azzal, hogy „anyuci kedvence”. Ennek az volt az oka, hogy az édesanyja, Ildikó, az alsó tagozaton tanított abban az intézményben, ahová ő is járt. A gyengébben teljesítő diákok szülei suttogva terjesztették, hogy a fiúnak mindent elnéznek. A valóság ezzel szemben az volt, hogy vele sokkal szigorúbbak voltak, mint bárki mással: kétszer, sőt olykor háromszor annyit követeltek tőle.
Ildikó nem tett kivételt a saját fiával. Minden szabad percét arra fordította, hogy leüljön vele tanulni. Márk könnyedén vette az akadályokat, mert az anyja világosan és türelmesen magyarázott. Nem veszítette el a türelmét, ha visszakérdezett, és nem emelte fel a hangját, ha hibázott.
Mégis maradt benne valami kimondatlan hiányérzet. Több játékra, közös nevetésre vágyott, nem pedig arra, hogy állandóan a tankönyvek fölé hajoljanak.
Ildikó azonban nem engedhette meg magának a lazítást. Napközben az iskolában dolgozott, esténként dolgozatokat javított. Hétvégenként különórákat vállalt, hogy egy kis pluszbevételhez jusson.
Az apja létezett – legalábbis papíron. A valóságban évente egyszer bukkant fel, a születésnapján. Ildikónak virágot hozott, a fiának egy ajándékot, majd ismét eltűnt egy teljes esztendőre. Márk már iskolásként észrevette, hogy sok tanárnőnek bonyolult a magánélete. Az anyja gyakran mondogatta: nem minden férfi képes együtt élni egy folyton elfoglalt nővel. A fiú azonban úgy sejtette, ennél többről van szó. Ildikó rendkívül válogatós és kritikus volt a kapcsolatokban. Senkit nem engedett igazán közel magához. Mindig az elfoglaltságára hivatkozott, és arra, hogy nincs ideje. A barátnőivel folytatott beszélgetéseiben sűrűn visszatért egy szó: „majd”.
Úgy élte az életét, hogy azt gondolta, hamarosan minden rendeződik. Csak egy kis türelem, és felszabadul rengeteg ideje, amikor végre élhet is. Ami a sorsában meg van írva, úgysem kerüli el. A boldog napok még előtte állnak. Most viszont a legfontosabb, hogy a fia biztos alapokon álljon, hogy a 4.B osztályt sikeresen útjára bocsássa, és végre befejezze a lakásfelújítást. Ott sorakoztak a kijavítatlan füzetek is – hétfőre minddel végeznie kellett.
El kellett készítenie a következő osztályfőnöki óra anyagát, ki kellett mosnia és kivasalnia a felgyülemlett ruhákat, rendbe tenni a konyhát, elrakni a befőtteket, egyeztetni a közüzemi számlákat – ebben a hónapban valami nem stimmelt a csekkekkel –, szerelőt hívni a napok óta csöpögő csap miatt. És még számtalan apró-cseprő teendő, amelyek nem tűrtek halasztást. Ildikónak ezer, sőt millió oka volt arra, hogy a saját vágyait későbbre tolja.
Márk sokáig fel sem tette magának a kérdést, vajon mennyire nehéz lehetett ez az élet az anyja számára. Kívülről mindez természetesnek tűnt. Hiszen az anyák folyton tesznek-vesznek. Sőt, nemcsak ők: férfiak és nők egyaránt dolgoznak megállás nélkül, gyermeket nevelnek, és sokan még a háztartást is viszik emellett. Csak később döbbent rá, hogy mennyire tévedett.
Nóra egészen más volt – akárcsak az ő édesanyja. Ők sosem értek a feladataik végére, és állandóan időhiányra panaszkodtak. Márk ezt nehezen értette, mert szerinte lett volna szabadidejük bőven. Igaz, gyakran nem a legcélszerűbben használták fel. Ahelyett, hogy otthon tettek volna rendet, inkább sétálni mentek a parkba, koncertekre jártak, színházi előadásokat néztek, és más programokat szerveztek maguknak – és éppen ez a különbség kezdte igazán foglalkoztatni Márkot.
…színházi előadásokra ültek be, és számtalan más programot is kitaláltak maguknak.
Márk is járt kirándulni az édesanyjával, de ezek az alkalmak ritkán adódtak, és többnyire valamelyik ünnephez kötődtek. Szó sem lehetett arról, hogy csak úgy kihagyjon egy tanítási napot, vagy engedélyt kérjen a munkából egy spontán program kedvéért. Nóra ezzel szemben képes volt egyik napról a másikra átírni a naptárát, ha megtudta, hogy a kedvenc énekese koncertet ad a városban. Mégsem lehetett felelőtlennek nevezni. A munkáját komolyan vette, és amíg az összes rábízott feladatot el nem végezte, eszébe sem jutott korábban távozni az irodából – akkor sem, ha a kollégái pontosan hétkor már az ajtóban tolongtak. Előfordult, hogy estig bent maradt, vagy a szabadnapján ment be segíteni, ha a vezetőség számított rá. Cserébe viszont elvárta, hogy az ő magánéletét is tiszteletben tartsák. Ezt ő kölcsönös megbecsülésnek hívta. Szerinte ez az egyik alappillére a világnak. A második a jóság, az első pedig a szeretet.
Márkot nem bosszantotta a felesége szemlélete. Épp ellenkezőleg: irigyelte azt a könnyedséget, amellyel Nóra élte a mindennapjait. Egy alkalommal azon kapta magát, hogy megrendítő felismerés hasít belé: olyan életet, amilyet az anyja élt, senkinek sem kívánna. Igaz, az édesanyja helytállt a munkahelyén, rendben tartotta a lakást, nevelte őt, tanított – de vajon megérte mindez? Saját magára sosem maradt ideje.
– Nem bánom – felelte Nóra, amikor szóba került a dolog. – Fizessünk be neki egy utazást. De szerinted elmenne egyedül? Vagy visszautasítaná a pénzt, esetleg ránk költené?
– Nem pénzt adunk – rázta meg a fejét Márk. – Konkrét utat veszünk neki. Anyu nem szereti, ha kárba vész a becsületes munkával megkeresett forint. Így biztosan elindul.
– Egyedül aligha – kételkedett Nóra. – Még a jegyet sem fogadná el. Találna magának valami teendőt, pedig már nyugdíjas.
– Akkor menjünk hárman – vetette fel óvatosan Márk. – Persze csak ha neked is megfelel.
Nóra egy pillanatra elhallgatott, majd felnevetett. Elképzelte, hogyan élcelődnének a barátnői, hogy az anyóssal töltött vakáció nem is igazi pihenés. De mikor érdekelte őt mások rosszindulatú megjegyzése? Márk édesanyja kedves és tisztességes asszony volt, soha nem követelőzött, nem avatkozott bele az életükbe. Csendesen, szerényen élt. Nórának néha összeszorult a szíve miatta; nem értette ezt az önfeladó létformát. Ha ő lenne Márk helyében, ugyanígy szeretne valami örömet szerezni az anyjának.
– Köszönöm – mondta végül.
– Mit? – nézett rá értetlenül Márk.
– Azt, hogy mindent együtt beszélünk meg, és közösen döntünk.
– Hát nem így természetes? Ez is a kölcsönös tisztelet része.
Ildikó alaposan áttörölte az edényeket, majd gondosan a helyükre tette őket a szekrényben. Megigazította a szék támlájára terített konyharuhát, lekapcsolta a villanyt, aztán átment a szobába. A tükör előtt megállt egy pillanatra, eligazította a hibátlanul feltűzött, ősz haját. Leült a kanapéra, és hirtelen úgy érezte, legszívesebben többé fel sem kelne onnan. Az élete sivárnak és ízetlennek tűnt. Elfogytak a feladatok, amelyek eddig előre hajtották. A fia felnőtt, megházasodott, jó állása van. Az utolsó negyedik bé osztály is elballagott a szünetre, a lakásfelújítás rég befejeződött, új első osztályt pedig már nem vállal. Nyugdíjba ment. Elfáradt. És ha mindez így van, mi maradt még?
Mégis, valahol mélyen motoszkált benne egy érzés: mintha valamit elmulasztott volna. Ez a hiányérzet egész életében elkísérte.
Erőt vett magán, felállt, és lassan körbejárta a lakást. Benézett a konyhába, majd a fürdőszobába, végül megállt az előszobában. Minden ragyogott. Olyan tisztaság uralkodott, hogy akár egy mosóporreklámot is forgathattak volna náluk. Sehol egy porszem, minden a helyén, katonás rendben.
Valaha arról álmodott, hogy egyszer minden teendőt kipipál, és végre azzal foglalkozhat, ami igazán érdekli. De ez a pillanat sosem jött el: mindig akadt újabb és újabb halaszthatatlan kötelesség, amely azonnali figyelmet követelt.
Az édesanyja gyakran hangoztatta, hogy szabadideje csak annak van, aki lusta vagy naplopó. A hobbikról beszélni is szégyen – mondogatta. Az olvasás, a rajzolás, a hangszeres játék, a tánc vagy az éneklés szerinte mind a semmittevők kifogása volt. Mária ugyan legbelül nem értett egyet vele, mégis feltétel nélkül engedelmeskedett. Hogyan is tehetett volna másként, amikor minden ellenvetést támadásnak vettek, és minden alkotó kedvet rosszallás követett? Maga sem tudta, mikor kezdett el bűntudatot érezni amiatt, hogy esténként zseblámpával a takaró alatt olvas.
A pályaválasztás kérdésében sem dönthetett szabadon. Két út állt előtte: orvos vagy tanár. Végül az utóbbit választotta, és ebben az egyben nem kellett csalódnia. Az élete hirtelen színesebb lett. Nem kellett többé bujkálnia a könyvekkel, nyíltan rajzolhatott, és büszkén hordhatta haza az őszi leveleket, tobozokat, gesztenyéket az iskolai foglalkozásokhoz. Mindez a gyerekekért történt – így legalább elfogadható volt. Szerette őket tanítani, figyelni, ahogy rácsodálkoznak a világra, és közben ő maga is új dolgokat fedezett fel. Amikor azonban az anyja egyszer rajtakapta, hogy gondosan egy juharlevelet skiccel, miközben a következő heti óravázlatát tervezi, csak a homlokát ráncolta.
– Inkább mentél volna orvosnak. Csak a könnyebb utat kerested. Lusta vagy és élősködő – vetette oda.
Ilyenkor Mária újra összetört belül. Bár felnőtt nő volt, még mindig vágyott egy elismerő szóra, egy apró dicséretre. Hiába remélte.
Sokáig nem bírta ezt a folyamatos nyomást. Elhamarkodottan ment férjhez, csakhogy végre elköltözhessen otthonról. A házasság azonban hamar zátonyra futott. Alighogy megszületett Márk, a férje kilépett az életükből. Sokan mondják, hogy egy kapcsolatot a közös felújítás próbál meg igazán. Nem igaz. A valódi próbatétel a gyermekágyas időszak, amikor két embernek egymás támaszává kell válnia a legnehezebb hetekben. Ehhez türelem és összetartás kell. Ráadásul az anyja sem maradt távol: kötelességének érezte, hogy beleszóljon a lányáék életébe, és rendszeresen emlékeztesse a vejét, mennyire semmirekellő. Melyik férfi tűrné ezt hosszú távon?
Mária életében régóta központi szerepet játszott a „kell” szó. Most azonban már egyedül kellett helytállnia. Pörgött, rohant, egyik feladatból a másikba vetette magát. Mindent igyekezett megoldani, és valahogy mindig sikerült is. Úgy érezte, minden baj forrása ő maga. Egy idő után teljesen kiégett. Rádöbbent, hogy valójában semmire sem vágyik, mégis tovább küzdött a teendők végtelen örvényében, miközben egyre szorosabbra húzta a láthatatlan igát a saját vállán. Már nem tudott örülni az apró dolgoknak. A ritka múzeumi vagy színházi kirándulások sem lelkesítették úgy, mint régen. Tette, amit illett és amit elvártak tőle. Öröm nélkül.
Néha, amikor gyengébbnek érezte magát, megfogadta, hogy ha végre mindennel végez, elutazik valahová. Nem az osztállyal, nem kötelességből, hanem önmagáért. Csak azért, mert a lelke csendre és természetre vágyik. De az a bizonyos „majd egyszer” sosem érkezett meg. Márk szinte észrevétlenül felnőtt, ő maga észrevétlenül megöregedett, és ugyanilyen észrevétlenül elfogyott az ereje is. Egy ponton már az életkedve is elpárolgott.
Talán hiba volt nyugdíjba mennie? Lehet, hogy maradhatott volna még egy kicsit… Ugyan már. Ildikó belefáradt mindenbe. Nem maradt benne hajtóerő.
A fiát viszont tiszta szívből szerette. Ha volt döntés, amit soha nem bánt meg, az az volt, hogy világra hozta. Márk derék emberré vált, és jó társat választott magának. Mária maga sem tudta pontosan, miért kedvelte meg azonnal Nórát. Talán azért, mert a lány emlékeztette őt fiatalkori önmagára: csillogó szem, olthatatlan kíváncsiság, ezerféle hobbi kipróbálásának vágya. Vagy talán a nyíltsága és tisztessége miatt. Valószínűleg mindez együtt. Akárhogy is, eszébe sem jutott beleavatkozni a kapcsolatukba. Úgy gondolta, két ember ügye az csak kettőjükre tartozik – ezt legalább megtanulta az anyjától.
Ildikó még néhány percig tanácstalanul álldogált az előszobában, próbálva felidézni, maradt‑e bármi elintéznivalója, aztán lassan visszasétált a nappaliba, és fáradt mozdulattal leereszkedett a kanapéra, tekintetét a szemközti falra szegezve.
Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a kanapé megtartsa elnehezült testét. Úgy érezte, nincs már semmi dolga a világon. Most aztán igazán semmi sem tudná rávenni, hogy újra felálljon onnan.
A csengő éles hangja mégis kirántotta ebből a tompa nyugalomból. Kinyitotta a szemét, de meg sem mozdult. Nem várt senkit. Barátnői évek óta nem jártak hozzá, s ő sem járt el sehová. Arra gondolt, biztos valami ügynök az, és makacsul fekve maradt. A csengő újra megszólalt, ezúttal hosszabban, majd dörömbölés követte. A szíve nagyot dobbant. Hirtelen átfutott az agyán: talán eláztatta az alattuk lakót? Nem volt mit tenni, feltápászkodott, és az ajtóhoz ment.
A küszöbön Márk és Nóra állt, mindketten fülig érő mosollyal.
– Hoztunk valamit! – csicsergte Nóra, és már be is lépett, miközben néhány papírt nyomott Ildikó kezébe.
Ildikó mostanában közelre homályosan látott, így csak értetlenül meredt a lapokra. Márk gyorsan elmagyarázta, miről van szó. Amint felfogta, elsápadt.
– Ez biztos rengeteg pénzbe került! Miért kellett ilyet venni? – kérdezte riadtan.
A fiatalok egyszerre kezdtek beszélni, győzködték, magyaráztak. Márk végül félig tréfás, félig komoly hangon közölte:
– Ha nem jössz, megsértődöm. Miért ellenkezel ennyire?
Ildikó maga sem tudta pontosan, miért tiltakozik. Feszélyezte a gondolat, kényelmetlenül érezte magát, és valami furcsa szégyen is szorította.
– Anya, te még alig láttál valamit az életből – tette hozzá a fia.
Erre már nem tudott komolyan reagálni. Elnevette magát. Hát tényleg a saját fia mondja ezt neki?
Innentől felgyorsult minden. Hirtelen temérdek teendő szakadt a nyakába. El kellett dönteni, kire bízza a lakáskulcsot, hogy meglocsolja a virágokat. Fürdőruhát kellett keresni, könnyű, nyári ruhákat nézni. Át kellett gondolni, mi legyen a hűtőben maradt ételekkel, és ellenőrizni az összes elektromos készüléket. Milyen könyvet vigyen magával? Egyáltalán mennyi holmira lesz szüksége? Elfér minden egy táskában, vagy vegyen inkább egy rendes bőröndöt? És biztos, hogy jó ötlet velük tartania? Nem zavarja majd a fiatalokat?
Két héten át ezen járt az esze. Boltról boltra járt, utánanézett az úti célnak, kérdezősködött, listákat írt. A napok szinte észrevétlenül peregtek le.
Az indulás napján, amikor kiértek a repülőtérre, és meglátta Márkot és Nórát az indulási csarnokban, hirtelen legszívesebben visszafordult volna. Motyogva próbálta is, de a fiatalok hajthatatlanok maradtak.
– Most már nincs visszaút – mondta Márk, mintha ítéletet hirdetne.
A repülőút alatt Ildikó végig azon rágódott, hogy mekkora hibát követ el. Ostorozta magát, amiért beadta a derekát. Aggódott a lakás miatt, a virágai miatt, az otthon hagyott készülékek miatt. És közben, mintha ez bűn lenne, azon kapta magát, hogy élvezi az egészet.
Amikor leszálltak, és beültek egy taxiba, néhány percre megnyugodott. Ám az a makacs érzés, hogy valamit elfelejtett, újra felerősödött benne, és nem tágított.
Márk megkérte a sofőrt, álljon meg egy kilátónál. Szerette volna megmutatni az édesanyjának a tájat: a hegyeket és a tengert.
Ildikó kiszállt az autóból, és szinte földbe gyökerezett a lába. Lélegzete elakadt. A látvány szinte felfoghatatlan volt: meredek hegyoldalak, a sziklák közül kinövő fák, kristálytiszta levegő, és a végtelen, kék tenger. Miért nem indult el soha korábban? Miért halogatott mindent? Miért takarékoskodott mindig, mintha az élet ráérne?
Márk aggódva figyelte.
– Anya, nem tetszik?
– Dehogynem! Nagyon is – felelte Ildikó, és úgy forgatta a fejét, mint egy kíváncsi kislány, aki attól fél, hogy elszalaszt egyetlen pillanatot is. – Csak eszembe jutott valami…
– Micsoda? – kérdezte Nóra, és a férjéhez bújt. Márk gyengéden megcsókolta.
Ildikó nem válaszolt. Nem volt szükség szavakra. Minden világos volt. A szívében különös könnyűség terült szét. Az a régi, nyomasztó érzés, hogy elmulasztott valami fontosat, lassan szertefoszlott. Valóban volt egy nagy dolog, amit nem tett meg. A legfontosabbat. De mit ér most már a bánkódás azon, ami elmaradt? Az számít, ami éppen történik.
Mély levegőt vett, lehunyta a szemét, és úgy érezte, mintha láthatatlan bilincsek hullanának le a csuklójáról. Ildikónak mostantól meg kellett tanulnia egy új dolgot: önmagáért élni.
