– Azt javaslom, éljünk hármasban – közölte velem teljes természetességgel a férjem. – Mindig is erre vágytam. Eszter, miért ellenkezel? Mindent aprólékosan kitaláltam! Figyelj csak: Réka ideköltözik hozzánk, a te házadba. Segítesz neki a szülésig, aztán közösen neveljük fel a Rékával közös gyermekünket. Hát nem tökéletes megoldás? Én tovább festem a képeimet, te pedig viszed tovább a vállalkozásodat. Anyagi gondjaink sosem lesznek!
Márk az udvarlás minden fortélyát ismerte. Figyelmes volt, nagyvonalú, és pontosan tudta, mivel lehet levenni egy nőt a lábáról. Amikor megkérte a kezem, őszintén hittem, hogy mellette végre megtalálom azt a boldogságot, amelyre mindig is vágytam. Harminckét éves voltam akkor – épp az a kor, amikor az ember lánya már nem halogathatja a családalapítás gondolatát. A magánéletem addig sorozatos kudarcokból állt, miközben a munkámban egyre feljebb jutottam. Mire betöltöttem a harmincat, világossá vált számomra, hogy talán túl nagy hangsúlyt fektettem a karrierépítésre.
Sikeres szépségszalont vezettem, kétszintes házban éltem, az ékszerdobozaim roskadoztak a drága daraboktól, luxusautó állt a garázsban, a gardróbom pedig tele volt márkás ruhákkal. Látszólag mindent elértem, amit csak lehetett – kivéve a személyes boldogságot. Nem volt társam. És egyre inkább úgy tűnt, nem is lesz. Annyi kiábrándító randin voltam túl, hogy szinte felsorolni sem tudnám: céltalan alakok, elkényeztetett anyuci kedvencei és más, komolyan vehetetlen figurák követték egymást. Némelyikük mellett még megállni is kellemetlen volt, nemhogy közös jövőt tervezni.
Való igaz, magasra tettem a mércét. De megengedhettem magamnak a válogatást. A legjobb barátnőm, Kinga – aki már fiatalon férjhez ment, és korántsem élt felhőtlen házasságban – egyszer határozottan a lelkemre kötötte:
– Soha ne állj össze nincstelen férfival. Hallod? Abból nem sül ki semmi jó. Nézz rám! Tizennyolc évesen mentem hozzá a saját „szörnyetegemhez”. Szerelmes voltam, azt hittem, együtt majd felépítünk mindent a nulláról. Aztán? Ugyanott ragadtunk, ahol kezdtük.
Kinga történetét kívülről fújtam, hiszen végigkísértem. Az egyetemen ismerkedett meg Benedekkel. Egyszerű családból származott fiú volt, ösztöndíjjal tanult, és a tanárai nagy jövőt jósoltak neki. Kinga akkor meg volt győződve róla, hogy mellette fényes élet vár rá. Benedek tehetségesnek számított, az oktatók szinte versengtek, hogy mentorálhassák.
Közben ott sündörgött körülötte egy másik kérő is: Levente, egy befolyásos üzletember fia. Drága ajándékokkal halmozta el Kingát, mindenhová követte, és nem ismert nemet. A barátnőm azonban idegenkedett tőle.
– Nem tudom megmagyarázni, de taszít – mondogatta. – Olyan síkos, mint egy angolna. Gazdag, persze, és azonnal megadhatna mindent, amiről álmodom. De hogyan élnék vele? Hogyan feküdnék le mellé szerelem nélkül? És gyereket szülnék neki? Benedek más. Nélküle el sem tudom képzelni az életemet.
Próbáltam észérvekkel hatni rá.
– Kinga, sokszor az együttélés hozza meg az érzelmeket is. Egy tehetős család fia biztos hátteret jelent. Nem kellene azon aggódnod, miből tartod el a gyerekeidet.
Ő csak nevetett.
– A pénz ma van, holnap nincs. Szerelem nélkül nem megy. Levente számomra üres ember, mindent az apjának köszönhet. Benedek viszont önerőből fog boldogulni. Ebben biztos vagyok. Anyu is azt mondta, nagy lehetőségek állnak előtte.
Nem sokkal később összeházasodtak. Szerény, diákokhoz illő esküvő volt, de Kinga sugárzott az örömtől. Akkor irigyeltem is kicsit: következetes maradt, a szívére hallgatott. Csakhogy az évek teltek, és az egykor ígéretes fiatalember nem találta a helyét. Benedek egyik munkahelyről a másikra sodródott, magas fizetésről álmodott, de az ambíciói rendre megelőzték a valós lehetőségeit.
Meg volt győződve róla, hogy a munkaadóknak sorban kellene állniuk érte. A valóság azonban kijózanítóbb volt. Mostanra Kinga belátta: talán hiba volt elutasítani Leventét. Néha eljátszik a gondolattal, mi lett volna, ha akkor másképp dönt.
Én viszont nem akartam választani szerelem és anyagi biztonság között. Hittem abban, hogy létezik férfi, aki mindkettőt képes megadni. Nem akartam érdekházasságot, de romantikus önfeláldozást sem.
Volt előttem egy minta: a szüleim kapcsolata. Alig fejezték be a középiskolát, már összeházasodtak, és apám egész életében rajongásig szerette anyámat, ő pedig ugyanazzal az odaadással fordult felé. Gyerekkoromban gyakran figyeltem őket, és biztos voltam benne, hogy egyszer én is ilyen társat találok magam mellé.
Gyerekként órákig tudtam nézni őket. Anyu elkezdett egy mondatot, apu pedig befejezte. Ha apu kinyújtotta a kezét a szemüvegéért, anyu már adta is, amikor idős korukban erre rászorult. Csodálattal figyeltem ezt az összhangot, és arról ábrándoztam, hogy egyszer majd az én életemben is ilyen természetes és mély szeretet lesz jelen.
— A legfontosabb, amit egy nő a gyerekeiért tehet, Eszterkém, hogy olyan férfit választ, aki a tenyerén hordozza — mondogatta anyu. — Ha téged megbecsül, a közös gyerekeiteket is ugyanígy fogja.
Ez a mondata belém égett. Útravaló lett számomra. És nem sokkal később az élet összehozott Márkkal. Jó anyagi körülmények között élt, udvarias volt, figyelmes, és tagadhatatlanul vonzó.
Teljesen véletlenül találkoztunk. Emese már hetek óta győzködött, hogy menjek el vele egy feltörekvő festő kiállítására, de akkoriban percre pontos napirend szerint éltem, és egyszerűen nem tudtam bepréselni a programjaim közé egy esti kulturális kiruccanást. Végül mégis felszabadítottam három órát az egyik estémről, Emese viszont épp akkor dőlt ágynak egy makacs megfázással. Úgy döntöttem, nem hagyom kárba veszni az estét, és egyedül indultam el.
A tárlat lenyűgöző volt. Monumentális vásznak sorakoztak a falakon, mindegyiken aprólékosan kidolgozott, zord északi táj. A vörös áfonyaszemek úgy csillogtak a festményeken, mintha harmat fedné őket; szinte háromdimenziósnak tűntek, kedvem lett volna megérinteni, letépni a vékony szárakról, és megízlelni őket. Hallani véltem a tenger morajlását, láttam magam előtt a ringatózó csónakokat és a vijjogó madarakat.
— Tetszik? — szólalt meg mögöttem egy férfihang, amitől összerezzentem.
— Egészen elképesztő — feleltem őszintén.
— Igazán megtisztelő, hogy így látja a munkáimat — mosolygott rám a fiatal férfi.
Ő volt az a festő, akiről mostanában annyit írt a sajtó. Egyik képtől a másikig sétálva beszélgettünk, aztán a galéria kávézójában folytattuk, végül pedig hazáig kísért.
Kiderült, hogy Márk éppen a lakóparkunk szélén él.
— Ön ott lakik? — biccentett az elegáns házsor felé, és elismeréssel nézett rám.
— Igen, a piros cserepes tetős az enyém — válaszoltam mosolyogva.
Sokáig álltunk még a kapum előtt, könnyedén folyt a szó. Telefonszámot cseréltünk, és alig egy órával később már üzenet várt tőle a közösségi oldalon. Korábban soha nem fordult elő velem, hogy valakivel hajnali kettőig chateljek, de azon az estén ez is megtörtént.
Márk művelt volt, sziporkázó humorral, és ami nem elhanyagolható: nem viselt karikagyűrűt. Hamarosan maga mesélte el, miért.
Tizennyolc évesen nősült meg. Fülig beleszeretett egy gyönyörű lányba, Rékába, és fiatalon össze is házasodtak. A kapcsolat azonban idővel kifulladt. Őt teljesen magával ragadta a festészet, Réka viszont — ahogy fogalmazott — nem igazán akart fejlődni. Szép volt, de nem túl ambiciózus, és nehezen viselte, hogy férje hosszú órákat tölt a műteremben. Folyton azt rótta fel neki, hogy a festményei fontosabbak nála. Közben nem sietett munkát vállalni, Márk pedig akkor még nem számított elismert művésznek, így szerény körülmények között éltek. Réka fényűző életre vágyott, és egyre több szemrehányással illette a férjét. A feszültség végül felemésztette a kapcsolatot.
— Csendben váltunk el — mondta. — Nem volt botrány, sem sárdobálás. Egyszerűen beláttuk, hogy nem működik. Megbocsátottunk egymásnak, és továbbléptünk. Baráti viszonyban maradtunk, néha beszélünk.
— Ez ritka és tiszteletre méltó — válaszoltam.
Nyolc hónapig jártunk együtt, mielőtt egy szerény szertartáson összeházasodtunk. Márk hozzám költözött, az ő lakását pedig bérbe adtuk. A tágas házamban könnyedén kialakítottunk számára egy műtermet. Gyorsan összecsiszolódtunk a hétköznapokban, és eleinte minden idillinek tűnt.
Aztán kiderült, hogy a férjem a válás után sem szakította meg teljesen a kapcsolatot Rékával.
— Ez így nincs rendben. Most már én vagyok a feleséged — mondtam neki egy este, amikor újra szóba került a téma. Ő azonban nem látott ebben semmi kivetnivalót.
— Ne légy féltékeny — legyintett. — Néha megiszunk egy kávét, vagy segítek neki valamiben. Egyedül él, nem keres sokat, nem könnyű neki. Jó ember, ennyi az egész.
Összevontam a szemöldököm. Nem tetszett ez a helyzet. Úgy éreztem, mintha hárman lennénk ebben a házasságban — a macskánkat nem számítva, aki amúgy is független természet volt, és Márkot még megsimogatni sem engedte.
Nem az érdekelt, milyen személyiség Réka. Sokkal inkább zavart, hogy Márk munka után gyakran beugrott hozzá, esténként üzeneteket váltottak, sőt időnként pénzt is utalt neki. Nem féltékenység volt ez a szó klasszikus értelmében; nem tartottam attól, hogy visszatérne hozzá. Egyszerűen bosszantott az elv.
A fejemben a „volt feleség” azt jelenti: lezárt fejezet. Különösen, ha nincsenek közös gyerekek — és szerencsére nekik nem voltak. Egy múltbeli kapcsolatot nem szokás életben tartani.
— Azt szeretném, ha megszakítanád vele a kapcsolatot — hoztam fel újra és újra.
— Ugyan már, kicsim, ne kezdjük megint — sóhajtott. — Csak beszélgetünk, néha találkozunk. Mi rossz van ebben?
— Nekem ez rosszul esik, ezt tényleg nem érted? — fakadtam ki egy újabb vita alkalmával. — Próbáld már elképzelni, mit szólnál, ha én találkozgatnék a volt barátommal!
— De hát én nem „találkozgatok” vele úgy! — vágott vissza Márk ingerülten.
És kezdődött minden elölről. Ugyanazok a körök, ugyanazok az érvek. Ő hajthatatlanul állította, hogy nincs ebben semmi különös, én pedig képtelen voltam belenyugodni.
— A régi szerelem nem kopik el olyan könnyen — jegyezte meg Emese, amikor egy kávézóban ülve kiöntöttem neki a szívemet.
— Szerinted még mindig érez iránta valamit? — kérdeztem, és hitetlenkedve felvontam a szemöldököm.
— Szerintem igen. Máskülönben miért keresné ennyiszer a társaságát? A helyedben én is dühös lennék.
— Csak azt nem tudom, mit tehetnék. Folyton bánt, hogy így alakul. Számtalanszor kértem, hogy zárja le ezt végleg, de…
— És ha inkább a saját családotokra koncentrálnátok? Ideje lenne babát vállalnotok — vetette fel Emese, miközben nagyot kortyolt a teájából.
— Én készen állok rá, de Márk mindig halogatja.
— Mire vár még? Házasok vagytok. Az idő nem visszafelé dolgozik, és az egészség sem lesz egyre jobb.
— Tudom én, de hogyan vegyem rá?
— Ugyan már, a férfiakat néha kész helyzet elé kell állítani! — legyintett. — Egyszer csak közlöd vele, hogy úton van a baba. Majd megbékél a gondolattal.
Ez azonban idegen volt tőlem. Nem akartam csapdába csalni a saját férjemet. Egy gyerek nem eszköz, hanem felelősség. Figyelmet, türelmet és szeretetet igényel. Márpedig nálunk épp elég feszültséget okozott Réka állandó jelenléte.
Aznap este odabújtam Márkhoz a kanapén.
— Mondd, mikor kezdünk el komolyan beszélni a kisbabáról? — kérdeztem lágy hangon.
— Most biztosan nem — felelte, miközben a telefonját nyomkodta. — A kiállítás mindjárt itt van, rengeteg az intéznivaló. Nem most kellene ezen pörögni.
A kijelzőn egy pillanatra megláttam Réka profilképét és a nyitott üzenetablakot. Összeszorult a gyomrom, de nem tettem szóvá.
— Rendben, de akkor mikor? — próbáltam higgadt maradni.
— Amint túl leszek a megnyitón, és kicsit fellélegzem, leülünk, és komolyan átbeszéljük. Ígérem.
Gyors puszit nyomott az arcomra, lezárta a telefonját, majd a párna alá csúsztatta, és hátat fordított. A testbeszéde világos volt: a beszélgetés lezárva. Nemsokára egyenletesen szuszogott, én viszont órákig ébren feküdtem, és a harag forrt bennem.
Augusztus elsején megnyílt a kiállítás. Nagyszabású esemény lett: újságírók, meghívott vendégek, pezsgőspoharak csilingelése — és természetesen Réka is jelen volt. A hivatalos beszédek után állófogadás következett.
Az asztalokon bőséges kínálat sorakozott: lazacos falatkák, különféle szendvicsek, elegáns tálkákban kaviár, sajtok és gyümölcsök. Én egy körtés-kéksajtos falatot majszoltam, és csendben figyeltem a társaságot. Smaragdzöld ruhát viseltem az alkalomra, és elhatároztam, hogy este elmondom Márknak a hírt.
Az utóbbi hetekben reggelente hányinger gyötört. Fogytam is, és nem értettem, mi történik velem, míg Emese egy nap át nem állított hozzám egy terhességi teszttel. Az asztalnál ülve együtt vártuk, hogy megjelenjen a második rózsaszín csík. Amikor kirajzolódott, egyszerre nevettünk és sírtunk.
Nem számításból történt. Nem akartam sarokba szorítani Márkot. Egyszerűen így alakult. Az élet bennem kezdett növekedni, és hamarosan anya leszek. A férjemnek még nem szóltam, mert tudtam, mennyire fontos számára ez a kiállítás. Már az első órákban tíz festménye elkelt, összesen több mint háromszázezer forint értékben. Egy képet még Japánból is megrendeltek, amire különösen büszke volt.
Az este előrehaladtával egyre oldottabb lett — talán túlságosan is. Réka szinte rácsimpaszkodott, magas sarkain billegve nevetgélt mellette. Időnként átkarolta, és túl közel hajolt hozzá.
Ösztönösen a hasamra tettem a kezem, mintha védeném azt a parányi életet. A jelenet egyre jobban felkavart. Réka hangosan kacagott, Márk pedig mit sem törődve azzal, hogy az inge tele lett élénkpiros rúzsnyomokkal, élvezte a figyelmet.
Aztán váratlanul Réka felpattant a színpadra, ahol épp egy könnyűzenei előadó énekelt. Kicsavarta a mikrofont a kezéből.
— Mindig tudtam, hogy az én Márkom a legtehetségesebb! — kiáltotta. — És képzeljétek, ma meglepett minket egy tengerparti utazással! Hamarosan együtt indulunk nyaralni!
A szavai mintha pofonként értek volna. Letettem a poharamat az asztalra; a gránátalmalé kilöttyent, vörös foltot hagyva a terítőn. Sarkon fordultam, és határozott léptekkel elindultam kifelé. Nem néztem vissza.
Taxit hívtam, és hazamentem. Útközben megszületett bennem a döntés. Otthon elővettem Márk bőröndjét, és elkezdtem összepakolni a ruháit. Ha valóban Rékával készül a tengerhez, akkor menjen. Az én elképzelésem a házasságról egészen más volt. Neki talán a múlt számított, nekem viszont a jövő — és az a kis élet, amely bennem növekedett.
Abban a csendben mintha egy apró rezdülést éreztem volna odabent, mint egy könnyű érintést. Elmosolyodtam.
— Szia, kicsi — suttogtam, végigsimítva még alig domborodó hasamon.
Márk többször hívott, de nem vettem fel. Éjfél után érkezett haza. Addigra már lezuhanyoztam, pizsamába bújtam, és az ágyban ülve olvastam, amikor belépett a hálószobába.
Márk megállt előttem, majd váratlanul letérdelt az ágy mellé.
— Megsértődtél? — kérdezte halkan. — Ne haragudj, de megígértem Rékának… Eszter, ne gondolj semmi rosszra. Tényleg nincs köztünk semmi. Csak barátként utazunk le. Régen tettem neki egy ígéretet, nemrég emlékeztetett rá. Kiállítás után meg csak kicsúszott a számon, hogy elviszem a tengerhez. És különben is… szerintem jót tenne, ha tartanánk egy kis szünetet egymástól. Mostanában feszült vagy, ingerlékeny. Nehéz veled szót érteni. Én is kiszellőztetem a fejem, te is megnyugszol. Szükségem van erre az útra. Ihlet kell. Tudod, hogy alkotó ember vagyok. E nélkül nem megy.
Hallgattam. Nem éreztem késztetést arra, hogy vitába szálljak vele. Mit is mondhattam volna? Kezdjek jelenetet? Emeljem fel a hangom, csapjak az asztalra, kérjem számon? Attól bármi jobb lenne? Legfeljebb még mélyebbre taszítanánk azt is, ami már így is romokban hevert.
Márk a szemembe próbált nézni, választ várt. Én, aki korábban sosem maradtam szó nélkül, most képtelen voltam megszólalni. A férjem a volt feleségével készül a tengerhez — nélkülem. Milyen választ lehet erre adni?
— Ha megígérted, hát tartsd be — mondtam végül jeges nyugalommal. — De nélkülem. Elegem van ebből a hármas felállásból.
— Nincs semmiféle hármas…
— Részemről eldőlt. Mi ketten nem ugyanabba az irányba tartunk. A festményeidet elküldöm, a festékeid össze vannak készítve, a ruháidat becsomagoltam. Jó utat.
Ekkor hirtelen kibökte:
— Réka gyereket vár.
— Tényleg? — néztem rá tettetett meglepetéssel. — És ki az apa?
Elfordította a fejét. A keze remegni kezdett. Nem volt szükség magyarázatra. Felnevettem, hátravetett fejjel.
— Szóval így kávézgattatok? Igazán izgalmas hírek.
— Így alakult… de nem akarok vele élni. Téged szeretlek. A gyerekről persze gondoskodni fogok.
— Természetesen — bólintottam. — Így majd hivatalos alapja lesz a további „véletleneknek”. Szép felmentés minden félrelépésre, nem?
— Nem! Ez egyszeri eset volt!
— Egyszer, aztán még egyszer, aztán megint… — dúdoltam gúnyosan egy ismert dal sorait.
Márk arca vörös lett, kétségbeesetten kapott a kezem után.
— Adj még egy esélyt! Olyan jól működtünk együtt!
— Neked talán. Volt egy feleséged, mellette egy másik nőd, most pedig hamarosan két gyereked is lesz. De én ebben a történetben fulladozom. Szorítasz, mint egy túl kicsi cipő. Úgyhogy itt kiszállok. A csomagjaid készen állnak.
— Nem lehet, hogy ennyi volt…
— A mai nap után komolyan elgondolkodtam rajta, hogy volt-e egyáltalán bármi köztünk. Te mindig Rékához tartoztál igazán. Én csak… egy kitérő lehettem az életedben. Művész vagy, szeretsz különös dolgokat kitalálni.
— Értem — mondta végül halkan.
Elment.
Nem sokkal később beadtam a válókeresetet. A függetlenség íze azonban nem tartott sokáig. Három héttel azután, hogy összepakolt és elköltözött, Márk ismét felbukkant. Azt mondta, sürgős és fontos ügyben kell beszélnünk. A legszívesebben ajtót sem nyitottam volna neki, de végül meghallgattam.
Az „zseniális megoldás”, amellyel előállt, minden képzeletemet felülmúlta.
— Figyelj, Eszter — kezdte lelkesen — mi lenne, ha együtt élnénk… hárman? Gondold át! Rékának szüksége lesz segítségre a baba miatt. Nem akarom, hogy a gyerekemnek bármi baja essen. Te szeretsz engem, ebben biztos vagyok. A válást csak dacból indítottad el. Nem kell menekülnöd az érzéseid elől. Én mindkettőtökhöz tartozhatnék.
Abban a pillanatban komolyan elgondolkodtam rajta, hogy elvesztette a józan eszét. Egy épelméjű felnőtt nem beszél ilyen képtelenségeket.
— Takarodj innen — vágtam rá. — És soha többé ne kerülj a szemem elé. Nem vagy te semmiféle szultán, hogy háremet rendezz be magadnak. Teljesen elment az eszed? Menj!
A válást végül kimondták. A kisfiam a kilencedik hónap végén egészségesen megszületett. A Benedek nevet adtam neki — az édesapám után.
Közös ismerősöktől később megtudtam, hogy Márk újra összeköltözött Rékával, és megszületett a kislányuk is. A festészetet abbahagyta, felszedett jó pár kilót, és állítólag az italhoz is gyakran nyúl.
Nekem nem adatott meg az a házasság, amilyenben a szüleim éltek. De van egy fiam. Az aranyhajú, mindig mosolygó Benedek, akiért minden nap hálát adok. Ő a legszebb ajándék, amit abból a kapcsolatból kaptam.
Talán egyszer még találkozom valakivel, aki mellett valódi társ lehetek. Ha pedig nem, akkor is teljes az életem. Anyaként és nőként már most is megvan mindenem, ami az igazi boldogsághoz kell.
