— Drága Zsuzsannám! — vetette magát Zsuzsanna nyakába a unokatestvére. — Szervusz! Hogy telnek a napjaid? Hány éve is, hogy nem találkoztunk? Gondoltam egyet, és úgy döntöttem, a szabadságomat nálad töltöm. Hoztam a unokákat is! Mit kezdjenek a gyerekek a fülledt városi levegőben? Ugye nem leszünk a terhedre?
Zsuzsanna egész életét a faluban élte le. Miután Debrecenben elvégezte az állatorvosi egyetemet, hazatért a szülői házba, férjhez ment a szomszédban felnőtt Benedekhez, és munkába állt a környéken.
A fiatal pár kezdetben Benedek szüleinek házában lakott. Az idősek korán elhunytak, így az ingatlan rájuk szállt örökségként.
Sok esztendőbe telt, mire rendbe hozták a portát. Keményen dolgoztak, félretettek minden forintot, hogy kijavíthassák a tetőt, új kerítést húzhassanak, sőt egy üvegházat is felépíthessenek.
Negyven év házasság alatt Zsuzsanna és Benedek a roskatag vályogházból tágas, több szobás, összkomfortos otthont varázsoltak.
— Valóságos birtok lett belőle! — sóhajtoztak irigykedve a szomszédasszonyok. — Hogy csináltad ezt, Zsuzsa? Réka is ugyanabban a beosztásban dolgozott, mint te, mégis ugyanabban a düledező viskóban él most is!
— Munka, lányok. Kitartó, becsületes munka — felelte ilyenkor Zsuzsanna. — Benedekkel egyikünk sem issza el a pénzt, és nem szórjuk felesleges dolgokra.
Míg mások mulatozásra költöttek, ők inkább a felújításra gyűjtöttek.
Mostanra a fiuk is sokat segít: Debrecenben él, jó állása van. De ők maguk sem tétlenkednek.
Valóban így volt. Állatokat tartottak, művelték a veteményest, gyümölcsfákat neveltek. Zöldségért, gyümölcsért vagy húsért sosem jártak boltba, hiszen minden megtermett a saját földjükön, bőséggel.
Tavaly Benedek egy kisebb tavat alakított ki az udvar végében, és halakat telepített bele. Elhatározta, hogy legalább saját fogyasztásra pontyot nevel.
Nemrég azonban Zsuzsanna kis híján elveszítette a kertje egy részét, az állatait és a férje által oly féltve gondozott tavat is. Egy távoli rokon váratlanul, minden előzetes jelzés nélkül toppant be hozzájuk.
Miért nem tessékelte ki azonnal? Hiszen előre sejtette, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó.
Egy szombat kora reggelén Zsuzsanna éppen a veteményesben dolgozott, amikor autóduda hangja hasított a csendbe.
A kutya ugatni kezdett. Az asszony felegyenesedett, és magában töprengett:
„Csak nem hozzánk jött valaki? Talán Gergő? Bár ő nem dudálna, egyszerűen besétálna, hiszen a Graf azonnal felismeri. Meg kellene néznem.”
A kapu előtt valóban egy nagyméretű autó állt, inkább kisbuszra emlékeztetett. A volánnál egy ismeretlen férfi ült, mellette pedig Emese. Zsuzsanna meglepetten torpant meg.
„Ez hiányzott még…” — suhant át az agyán.
— Zsuzsikám! — kiáltotta Emese, miközben majdnem kiesett az autóból. — Tényleg te vagy az? Hát csodásan nézel ki! Első pillantásra meg sem ismertelek, annyira kivirágoztál és megszépültél!
— Szervusz — mosolygott vissza Zsuzsanna kissé hűvösen. — Hogyhogy erre vetődtél?
— Gondoltam, megleplek! Csak úgy beugrom, beszélgetünk egy jót. Hiszen mikor találkoztunk utoljára? Ha jól számolom, vagy tíz éve?
— Tizenhárom — pontosított nyugodtan Zsuzsanna. — Gergő esküvőjén futottunk össze legutóbb.
— Igazad van! — csapott a homlokára Emese, majd heves mozdulattal átölelte. — Drágám, mesélj, mi újság veled? Úgy döntöttem, nálad töltöm a szabadságomat. Elhoztam az unokákat is!
Zsuzsanna szíve egy pillanatra kihagyott.
— A gyerekeknek sem tesz jót a fullasztó városi levegő — folytatta lelkesen Emese. — Ugye nem zavarunk? Ja, és hadd mutassam be a vejemet, Leventét. Na, gyerekek, kifelé!
Levente szó nélkül kiszállt, majd elhúzta a kisbusz oldalajtaját. Onnan hat gyerek özönlött ki hangos zsivajjal, mintha egy egész iskola érkezett volna.
— Mind az enyém! — jelentette ki büszkén Emese. — A fiamnak kettő, a lányaimnak szintén kettő-kettő. Két hétre jöttünk vendégségbe!
Zsuzsanna szó szerint földbe gyökerezett lábbal állt. Két hét? Most? Amikor annyi a tennivaló?
A palánták már rég kiültetésre vártak a kertben, a gyümölcsfákat permetezni kellett volna a kártevők miatt, az üvegház fóliája pedig annyira elvékonyodott, hogy idén mindenképp cserére szorult. Minden perce be volt osztva.
Mégsem volt szíve elküldeni a távoli rokont. Erőltetett mosollyal félreállt az útból.
— Gyertek be nyugodtan. De Emese, előre szólok: nem tudok programokat szervezni nektek. Rengeteg a munkám a ház körül és a kertben is.
— Ugyan már! — legyintett Emese. — Hat dolgos kéz érkezett velem. A lurkók majd segítenek, ha kell!
Zsuzsanna már az első nap végére megbánta, hogy igent mondott.
Emese unokái fékezhetetlennek bizonyultak. A „nem” szó mintha nem is létezett volna számukra. Futkostak, kiabáltak, mindent megfogdostak.
Előbb két porcelánváza tört darabokra a nappaliban, majd Benedek vadonatúj horgászbotját szedték elő a tokjából, és játék közben kettétörték. A következő pillanatban már az udvaron kergetőztek, mintha mi sem történt volna.
Zsuzsanna némán söpörte össze a cserepeket. A vázákat egykor a néhai anyósa ajándékozta neki; nem az értékük fájt igazán, hanem az emlék, amit jelentettek. A szeme sarkában könny csillant.
Benedek sem lesz boldog, ha megtudja, mi történt a horgászbottal — gondolta keserűen.
Végül összeszedte a bátorságát, és elhatározta, hogy beszél Emesével. A konyhában találta rá. A rokona éppen a hűtőszekrényben kutatott, mintha saját otthonában lenne.
— Mond csak, Zsuzsa, nincs egy kis kolbászotok? — kérdezte, miközben polcról polcra pakolt.
— Dehogynem. A második polcon találsz egy rudat.
— Ez bolti! — húzta el a száját Emese. — Házit nem készítettetek?
— Idén még nem vágtunk disznót, majd ősszel kerül rá sor — felelte türelmesen Zsuzsanna. — Emese, szeretnék kérni tőled valamit.
A nő végre becsukta a hűtőt, és kérdőn fordult felé, várakozva, mit akar mondani.
— Arra szeretnélek megkérni, hogy figyelj jobban az unokáidra. Két vázát már összetörtek, pedig egy számomra kedves emlék volt az egyik. Nagyon bánt a dolog, Emese.
Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:
— És ez még nem minden. Bementek a Benedekkel közös hálószobánkba, elővették az új horgászbotját a tokból, és kettétörték.
— Tényleg? — kerekedett el Emese szeme, de a hangjában inkább közöny csengett, mint meglepetés. — Ugyan már, Zsuzsa, gyerekekről beszélünk. Játszanak. Nem lehet minden csínytevésért megszidni őket. Nem szándékosan csinálták.
— Nem szeretnék vitát — felelte halkan Zsuzsanna. — Csak azt kérem, hogy tartsd rajtuk a szemed. Nekem nincs energiám állandóan utánuk rendet rakni.
Emese sértődötten felszegte az állát, méltóságteljesen elsétált mellette, és már az ajtóból vetette oda:
— Inkább kimegyek levegőzni. Semmi kedvem itt maradni.
Aznap este Benedek sem rejtette véka alá a bosszúságát.
— Mondd meg őszintén, Zsuzsa, miért kell nekünk ez az egész? — fakadt ki, amint hazaért a munkából. — Fáradt vagyok, pihenni szeretnék, erre olyan lármát csapnak, hogy majd szétrobban a fejem! Az új horgászbotom egy hétig sem bírta miattuk. Miért kellett egyáltalán befogadni őket?
— Tudom, de mégiscsak a testvérem — sóhajtott Zsuzsanna. — Nem volt szívem elküldeni. A botot pótoljuk, ne aggódj.
A vázák sorsáról inkább hallgatott.
Benedek szigorú ember volt, Gergőt is kemény kézzel nevelte. Nehezen viselte, ha a gyerekek féktelenül viselkedtek, és egyszerűen nem értette, hogyan lehet ennyire fegyelmezetlenül élni.
A következő reggel újabb csapással indult. Zsuzsanna a konyhában sürgött-forgott, hogy mindenkinek elkészüljön a reggeli, közben a gyerekek kiszöktek a kertbe. Mire észrevette, már három eperágyás hevert letaposva. A gondosan nevelt palánták szinte felismerhetetlenné váltak.
Ez már sok volt.
— Márk! — szólt rá a legidősebbre. — Tizenkét éves vagy. Igazán ügyelhetnél a kisebbekre. Mit kerestetek a veteményesben? Még virágba sem borult az eper, nemhogy termett volna! Ki mondta, hogy oda bemehettek?
Márk duzzogva grimaszolt, majd rohant panaszkodni Emesének. A nagymama nem is késett a válasszal.
— Zsuzsa, én nem szoktam kiabálni az unokáimmal, és téged is arra kérlek, hogy fogd vissza magad. Nem történt tragédia. Ültetsz majd másikat. Ennyi az egész.
— Nekem komoly utánajárásomba került, hogy ezt a fajtát beszerezzem! — csattant fel Zsuzsanna. — És miért nekem kellene újraültetni bármit is a saját kertemben? Nem lenne egyszerűbb, ha végre te figyelnél rájuk? Nem tudok egyszerre mindent csinálni!
— Hadd játsszanak — legyintett Emese. — Pihenni jöttem, nem gyerekfelügyelőnek.
Két nappal később aztán betelt a pohár. Zsuzsanna épp időben ért oda a pajtához, amikor észrevette, mivel foglalatoskodnak a gyerekek. Egy nejlonzacskót próbáltak letuszkolni a tehén torkán, nevetgélve, mintha csak újabb tréfa volna.
A látványtól megdermedt. Tudta, hogy egy ilyen „játék” az állat életébe kerülhet. Abban a pillanatban világossá vált számára, hogy ezt így nem hagyhatja tovább.
A harag úgy csapott fel benne, mint a száraz avarba dobott szikra. Miután alaposan leteremtette a gyerekeket, Zsuzsanna berontott a házba, ahol Emese kényelmesen hevert a kanapén.
— Ennek most azonnal vége — mondta ellentmondást nem tűrően. — A nyaralásod befejeződött. Pakoljatok, és induljatok haza!
Emese felkönyökölt, és értetlenül pislogott rá.
— Ugyan már, mi ütött beléd? Alig pár napja vagyunk itt. Legalább egy hetet, de inkább kettőt terveztünk maradni. Direkt azért hívtam össze az unokákat, hogy a szüleik végre pihenhessenek.
— Nem vita tárgya — vágott közbe Zsuzsanna. — Hányszor kértelek, hogy figyelj rájuk? Elnéztem a ripityára tört vázát, a kettétört horgászbotot, a letarolt eperágyást. De a tehenem már nem játék!
Emese vállat vont.
— Mi történt azzal a jószággal? Csak nem bántották?
— Nejlonzacskót akartak lenyeletni vele! — csattant fel Zsuzsanna. — A szarvasmarhák gyomra nem tudja lebontani a műanyagot. Eltömődik, és az állat elpusztul. Nem akarok veszekedni veled, ezért kérlek szépen: menjetek el békével.
Emese arca megkeményedett.
— Szóval így állunk… Zavarják a szemedet az unokáim? Bezzeg Gergő gyerekeit biztos nem mernéd így kezelni! Talán rád sem bízza őket, és ezért fortyogsz itt.
Azzal még hozzátette sértetten:
— Csalódtam benned. Nem gondoltam volna, hogy a saját rokonaidat kipenderíted a házból!
Kiviharzott az udvarra, és idegesen telefonálni kezdett.
Negyven perc sem telt bele, ugyanaz a kisbusz gördült be a kapu elé, amelyikkel érkeztek.
Zsuzsanna nem ment ki búcsúzkodni. A már összekészített csomagokat szó nélkül kitette a küszöbre, aztán visszaült az asztalhoz, és teát töltött magának. Próbált lenyugodni.
Az ablakon át azonban észrevette, hogy Emese unokái ide-oda szaladgálnak. Gyanús volt a sürgés-forgás. Kilépett a tornácra, és a látványtól földbe gyökerezett a lába.
Emese a kapunál állt, miközben a gyerekek a pincéből hordták kifelé a befőttekkel teli üvegeket, a savanyúságos csuprokat, a szárított gombát és a füstölt húsokat. Két kisebb fiú a kertből cipelte Benedek tavaly faragott fakerti törpéit. Mindent Levente autójába pakoltak.
Zsuzsanna végül nem tudta tovább türtőztetni magát.
— Mégis ki engedte meg, hogy hozzányúlj a holmimhoz? Mit képzelsz, hogy kifoszthatod a pincémet?
Emese sértődötten felemelte az állát.
— Tekintsd kárpótlásnak a tönkretett pihenésemért! Tele van a pincéd, észre sem veszed azt a pár üveget. Ennyire sajnálod tőlem?
— Az mind az enyém! — felelte Zsuzsanna határozottan. — Azonnal pakoljatok ki mindent, és vigyétek vissza a helyére. Ha nem, hívom a rendőrséget, és feljelentést teszek. Nem érdemes ujjat húznod velem, Emese.
A fenyegetés hatott. Emese dühös átkokat szórva utasította vissza a gyerekeket, hogy pakoljanak vissza mindent. Nem sokkal később a kisbusz üres csomagtartóval hajtott ki a kapun.
Zsuzsanna mély levegőt vett. Tizenhárom éve nem látta ezt a rokont, és most már biztos volt benne: ha rajta múlik, ez így is marad.
Vannak emberek, akiknek a szemtelensége valóban nem ismer határokat.
