— Meddig marad nálunk az édesanyád? — kérdezte Lilla szemmel látható rosszallással.
— Azt mondta, csak egyetlen napra jön. Kivizsgálásra kell mennie a rendelőbe — felelte Márk.
— És ezt a vizsgálatot a saját településén nem tudja elintézni?
— Ott nincsenek meg a szükséges szakorvosok.
— Ugyan már, milyen szakorvosok hiányoznának? Nemrég épült ott egy vadonatúj rendelő. Ő maga mesélte, hogy rengeteg új orvos érkezett. Elvileg már szinte minden elérhető. Vagy talán pont az nincs, amire Ildikónak szüksége volna?
— Miért támadsz rögtön? Tényleg akkora teher egy napra vendégül látni anyát?
— Igen, az. Mert valahányszor idejön, azonnal át akarja rendezni az életünket. Elegem van abból, hogy folyton kioktat. Semmi sem felel meg neki. Nem jó, amit főzök, nem tetszik, ahogy öltözködöm, kifogásolja a viselkedésemet. Az az érzésem, hogy velem magammal van baja. És szerinted ezt szó nélkül kellene tűrnöm? Nem én járok hozzá vendégségbe, hanem ő jön az én otthonomba. Talán ideje lenne elmagyarázni neki, hogyan illik más házában viselkedni.
— Nem idegenekhez érkezik, hanem a családjához. Miért ne viselkedhetne természetesen?
— Viselkedjen természetesen, persze. De aligha szokása otthon saját magát folyamatosan kritizálni. Akkor nálunk miért teszi ezt velem? Most szólok előre: ha ezúttal is ugyanúgy kezd bele, nem maradok csendben. Túl sokáig nyeltem le a sértéseket. Ideje lesz határt húzni.
— Veszekedést akarsz?
— Nem. Azt szeretném, ha megértené, hogy ebben a házban vannak szabályok. Ha ő akar konfliktust, abból lehet vita. De én nyugodtan, érthetően fogom elmondani, mi bánt.
— Csak könyörgöm, ne legyen jelenet. Nincs kedvem ordítozást hallgatni.
— Rajtam nem fog múlni. Inkább beszélj az édesanyáddal.
Három nappal később Ildikó meg is érkezett a fiához. Már az előszobában érezhető volt az elégedetlensége: alig tette le a kabátját, máris megjegyzéseket tett. Lilla azonban ezúttal nem hagyta szó nélkül. Félbeszakította a mondat közepén.
— Meddig marad nálunk, Ildikó?
— Talán már számolod a perceket a távozásomig?
— Csupán szeretném tudni, mire készüljek. Jó lenne tisztán látni, hány napig tervez itt lenni, és mennyi kifogást tartogat számomra.
— Nyugodj meg. Egyetlen napról van szó. És nem kifogásokat sorolok, hanem rámutatok a nyilvánvaló hibákra. Ahelyett, hogy megfontolnád és javítanál rajtuk, azonnal támadásba lendülsz. Ez volna egy érett nő hozzáállása?
— Tehát ezt nevezi építő jellegű kritikának? Érdekes megközelítés. Akkor engedje meg, hogy én is hasonló őszinteséggel reagáljak. Az ön viselkedésében is akad néhány dolog, amin lehetne változtatni. Talán önnek sem ártana elgondolkodnia rajtuk. Nos, akkor most kölcsönösen elemezzük egymást, vagy inkább próbáljunk meg békében eltölteni egy napot?
— Részemről nincs akadálya a békének. A kérdés inkább az, hogy te képes leszel‑e rá.
— Meg fogom próbálni — felelte Lilla higgadtan. — Nem szokásom ok nélkül támadni. Csak akkor emelem fel a hangom, ha engem ér támadás. Ha nem kapok bántást, nem is adok vissza. Így akár teljesen nyugodtan is eltölthetjük ezt a napot.
— Ugyan, ne kezdjetek már a küszöbön civakodni — szólt közbe Márk, mielőtt újra fellángolhatott volna a vita. — Inkább gyertek, főztem teát, minden készen van.
A nap hátralévő része meglepően békésen telt. Ildikó ezúttal visszafogta magát, alig tett megjegyzést a menyére, Lilla pedig udvarias, már-már példás modorban viselkedett. Másnap reggel Ildikónak a rendelőintézetbe kellett mennie, estére pedig azt tervezte, hogy hazautazik.
Ez a kilátás kifejezetten feldobta Lillát. Szinte szárnyalt a gondolattól, hogy a látogatás hamarosan véget ér. Ennek tudatában különösen igyekezett kedves lenni az anyósával — ráadásul most nem is esett nehezére. Este hamar lefeküdtek. Éjszaka úgysem keresztezik egymás útját, reggel pedig mindketten munkába indulnak, Ildikó pedig a vizsgálatra. A találkozások száma minimálisra csökken, mire Lilla hazaér, remélhetőleg már üres lakás fogadja. Minden a lehető legsimábban alakult.
Reggel mindenki a maga dolgára indult. Ildikó nem vitte magával azt a táskát, amellyel érkezett. Azt mondta, nem akarja egész nap cipelni az orvosi rendelőben, majd később visszajön érte, hiszen a vonata csak este indul. Addig még visszatér a fia és a menye lakásába.
Lilla nyugodt lélekkel tartott haza a munkahelyéről. Biztosra vette, hogy az anyósa addigra már úton lesz hazafelé. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor belépve a lakásba Ildikót találta a nappaliban.
— Ildikó? Hát nem utazott el? Úgy emlékszem, azt mondta, reggel vizsgálat, este pedig indul haza.
— Látom, mennyire örülsz, hogy még itt találsz — jegyezte meg az idősebb asszony száraz hangon. — De kénytelen leszel még egy kicsit elviselni. Az orvos további kivizsgálásokat írt elő. Azt mondta, néhány eredményre napokat kell várni, ezért maradnom kell még pár napot.
— Valami komoly bajról van szó?
— Nem hinném, de ebben a korban jobb biztosra menni. Nem vagyok már fiatal, nem engedhetem meg magamnak, hogy félvállról vegyem az egészségemet. Ha az orvos szerint további vizsgálatok szükségesek, akkor elvégzem őket.
— Pontosan mifélék?
— A neveiket nem jegyeztem meg. Vérvizsgálat, ultrahang, ilyesmik. A többi időpontot ő intézte, egy papírra felírta, mikor melyik rendelőbe kell mennem. Majd visszaviszem neki az eredményeket, és ő eldönti, mi a teendő. Nekem nem kell minden szakkifejezést fejben tartanom.
— És mikorra kaptad a következő időpontot?
— Egy hét múlva.
— Egy hét? Az előbb még azt mondta, csak néhány napról van szó. A pár nap és az egy hét nem egészen ugyanaz.
— Ne kapd fel rögtön a vizet — felelte Ildikó hűvösen. — Igyekszem nem a terhedre lenni, és megpróbálom úgy alakítani, hogy minél kevesebb gondot okozzak.
— …Megpróbálok békességben viselkedni, nem avatkozom semmibe. Nem miattad, hanem a fiam érdekében. Az ő nyugalma számít nekem igazán. Megteszek mindent, hogy ezen az egy héten ne kelljen idegeskednie. És neked, mint tisztességes feleségnek, ugyanígy kellene tenned.
— Kellene? — kérdezett vissza Lilla élesen.
— Inkább úgy mondom, bízom benne, hogy te is így állsz hozzá.
— Rendben. Az utcára nyilván nem tesszük ki. Viszont lenne néhány feltételem.
— Miféle feltételek?
— Az, hogy önellátó lesz. Vagyis maga intézi a bevásárlást, maga főz, és természetesen maga mosogat el maga után. Emellett nem ártana, ha a gyerekekre is ránézne. Dél körül érnek haza az iskolából, mi pedig csak estefelé. Nélkülünk nem ülnek le tanulni, így sokszor késő estig velük kell foglalkoznunk. Mivel most itt van, kérem, figyeljen rá, hogy időben elkészítsék a házi feladatot. És persze kapjanak ebédet is, amikor hazaérnek. Ha ezek megfelelnek, maradhat arra az egy hétre.
— Mintha lenne választásom — morogta Ildikó. — Legyen hát. Mit tehetnék, ha ilyen „kedves” menyem van?
— És a legfontosabb továbbra is érvényes: semmi szemrehányás felém.
— Értettem. Nem lesz veszekedés — zárta le hűvösen az asszony.
Az első napokban Ildikó pontosan teljesítette, amit vállalt. Bevásárolt, főzött, figyelte az órát, mikor jönnek haza az unokák. Aztán lassan megváltozott a hangneme.
— Lilla, a gyerekeid elképesztően neveletlenek. Fogalmuk sincs, mi az engedelmesség. És a tananyaggal is komoly gondjaik vannak. Egyszerűen nem értem, hogyan neveltétek őket.
— Akkor most itt a lehetőség, hogy segítsen — felelte nyugodtan Lilla. — Nem idegen számukra, hanem a nagymamájuk. Nyugodtan részt vehet a nevelésükben. Főleg, hogy jelenleg nincs más elfoglaltsága. Vagy azt gondolta, a gyerekek maguktól nőnek fel? Rengeteg munka van bennük.
— Most te akarsz kioktatni a gyereknevelésről? — csattant fel Ildikó. — Én neveltem fel neked azt a remek férjet, akivel élsz. Köszönetet mégsem kaptam soha. De nem is ez a lényeg. Nem tudok egész nap az unokákkal foglalkozni, vizsgálatokra járok.
— A fiúk azt mondták, nem jár sehova — jegyezte meg Lilla higgadtan. — Legfeljebb a boltba vagy sétálni. Orvosi vizsgálatról szó sincs.
— Reggelente megyek, amikor ők iskolában vannak, ezért nem látják.
— Érdekes, mi sem nagyon vesszük észre, hogy korán a rendelőbe indulna — válaszolta Lilla. — De ha valóban délelőtt intézi az orvosi dolgait, akkor délután semmi akadálya, hogy tanuljon velük. Mindig azt mondta, a gyereknevelés nem nagy ügy. Most megmutathatja, hogyan kell. Szívesen tanulok magától.
Erre Ildikó nem talált érdemi választ. Másnap inkább Márknál próbált szerencsét.
— A feleséged arra kényszerít, hogy egyedül cipeljem haza a nehéz szatyrokat. Nekem kell bevásárolnom, miközben a hűtőtök tele van élelemmel. Még néhány zöldséget is sajnál tőlem. Azt mondta, mindent magamnak kell megvennem…
…vegyek meg, és főzzek is magamra. Ráadásul még a gyerekeiteket is rám bízza. És te ezt szó nélkül eltűröd? Így bánnak az anyáddal a saját otthonodban?
Márk sóhajtott, majd higgadtan felelt:
— De hiszen te magad egyeztél bele ezekbe a feltételekbe. Először azt mondtad, csak egy napra jössz. Most meg már egy teljes hétről beszélünk. Anya, ismerlek. Pontosan tudom, mire vagy képes, ha el akarsz játszani valamit.
— Azt állítod, hogy hazudok nektek? — csattant fel Ildikó. — Szerinted kitaláltam az egészet? Nincs jobb dolgom, mint az egészségemet kockáztatni, csak hogy bosszantsalak benneteket?
— Rendben, akkor mutasd meg a beutalókat — válaszolta a fia nyugodtan. — Vizsgálatokra csak papírral lehet menni. Az orvos biztosan adott neked. Hol vannak?
Az asszony egy pillanatra megtorpant, majd zavartan felelt:
— El sem hiszed… Valószínűleg otthon felejtettem őket a kartonomban. De semmi gond, holnap visszamegyek a rendelőbe, elkérem újra, és mindent megmutatok.
Márk keserűen elmosolyodott.
— Nem szükséges. Ennyi nekem elég volt. Nem zavar, ha itt laksz, de ha azt szeretnéd, hogy Lilla is elfogadja a jelenlétedet, akkor viselkedj tisztességesen. Nem ok nélkül kérte, hogy magad intézd a bevásárlást és a főzést. Az előző látogatásaid alkalmával folyton dirigáltál, mindenbe beleszóltál, állandóan kritizáltad őt. Mondd, ki tűrné ezt hosszú távon? Ezek a szabályok azért születtek, hogy te is megérezd, milyen, amikor korlátok közé szorítanak.
Ildikó lehajtotta a fejét.
— Értem, fiam. Igyekszem úgy viselkedni, ahogy elvárjátok. Remélem, sikerül megfelelnem.
Az elhatározása azonban nem tartott sokáig. Alig fél nap múltán ismét előjött a régi természete. Másnap már megint talált valamit, ami nem tetszett neki, és nem állta meg szó nélkül. Lilla türelme ekkor szakadt el. Olyan heves vita kerekedett, hogy az egész lakás zengett tőle.
A veszekedés csúcspontján Lilla felkapta a kabátját, és szó nélkül kiviharzott az ajtón. Csak egy óra múlva tért vissza. A kezében egy jegyet tartott. Odalépett az anyósához, és némán felmutatta a másnap kora reggeli vonatra szóló menetjegyet. Az este hátralévő részében egyetlen szót sem szólt hozzá. Márk csupán megvonta a vállát, jelezve, hogy ebbe most nem kíván beleszólni.
Lilla határozottsága megtette a hatását. Ildikó nem kezdett újabb alkudozásba, nem keresett kifogásokat, hogy maradhasson. Hajnalban csendben összepakolt, és elhagyta fia lakását.
Lilla nem áltatta magát azzal, hogy az anyósa most hirtelen belátóbb lett. Valószínűbbnek tartotta, hogy Ildikó ismét sértődötten meséli majd a falujukban, miként tették ki őt a saját gyermeke otthonából, és hogyan alázták meg. Ám ehhez a történethez már hozzászoktak. Nem először fordult elő, hogy efféle panaszokat terjesztett. Ráadásul a környéken sokan ismerték Ildikót: tudták róla, hogy hajlamos a túlzásokra és a hangos jelenetekre, így a szavait sem vették készpénznek.
Lilla életében először állt ki ilyen keményen az anyósával szemben. Eleinte mardosta egy kis bűntudat. Később azonban ráébredt, hogy a saját határait megvédeni nem bűn, hanem kötelesség. Senkinek sincs joga felborítani az ő nyugalmát — különösen nem vendégként. És nemcsak ebben a helyzetben igaz ez, hanem az élet minden területén. Ha az ember megtanulja megóvni a saját terét, sokkal kiegyensúlyozottabbá válik az élete.
