„Nem maradok csendben” — Lilla határozottan
Végre határozott lépés, helyes és felszabadító.
— Meddig marad nálunk az édesanyád? — kérdezte Lilla szemmel látható rosszallással.
— Azt mondta, csak egyetlen napra jön. Kivizsgálásra kell mennie a rendelőbe — felelte Márk.
— És ezt a vizsgálatot a saját településén nem tudja elintézni?
— Ott nincsenek meg a szükséges szakorvosok.
— Ugyan már, milyen szakorvosok hiányoznának? Nemrég épült ott egy vadonatúj rendelő. Ő maga mesélte, hogy rengeteg új orvos érkezett. Elvileg már szinte minden elérhető. Vagy talán pont az nincs, amire Ildikónak szüksége volna?
— Miért támadsz rögtön? Tényleg akkora teher egy napra vendégül látni anyát?
— Igen, az. Mert valahányszor idejön, azonnal át akarja rendezni az életünket. Elegem van abból, hogy folyton kioktat. Semmi sem felel meg neki. Nem jó, amit főzök, nem tetszik, ahogy öltözködöm, kifogásolja a viselkedésemet. Az az érzésem, hogy velem magammal van baja. És szerinted ezt szó nélkül kellene tűrnöm? Nem én járok hozzá vendégségbe, hanem ő jön az én otthonomba. Talán ideje lenne elmagyarázni neki, hogyan illik más házában viselkedni.
— Nem idegenekhez érkezik, hanem a családjához. Miért ne viselkedhetne természetesen?
— Viselkedjen természetesen, persze. De aligha szokása otthon saját magát folyamatosan kritizálni. Akkor nálunk miért teszi ezt velem? Most szólok előre: ha ezúttal is ugyanúgy kezd bele, nem maradok csendben. Túl sokáig nyeltem le a sértéseket. Ideje lesz határt húzni.
— Veszekedést akarsz?
— Nem. Azt szeretném, ha megértené, hogy ebben a házban vannak szabályok. Ha ő akar konfliktust, abból lehet vita. De én nyugodtan, érthetően fogom elmondani, mi bánt.
— Csak könyörgöm, ne legyen jelenet. Nincs kedvem ordítozást hallgatni.
— Rajtam nem fog múlni. Inkább beszélj az édesanyáddal.
Három nappal később Ildikó meg is érkezett a fiához. Már az előszobában érezhető volt az elégedetlensége: alig tette le a kabátját, máris megjegyzéseket tett. Lilla azonban ezúttal nem hagyta szó nélkül. Félbeszakította a mondat közepén.
— Meddig marad nálunk, Ildikó?
— Talán már számolod a perceket a távozásomig?
— Csupán szeretném tudni, mire készüljek. Jó lenne tisztán látni, hány napig tervez itt lenni, és mennyi kifogást tartogat számomra.
— Nyugodj meg. Egyetlen napról van szó. És nem kifogásokat sorolok, hanem rámutatok a nyilvánvaló hibákra. Ahelyett, hogy megfontolnád és javítanál rajtuk, azonnal támadásba lendülsz. Ez volna egy érett nő hozzáállása?
— Tehát ezt nevezi építő jellegű kritikának? Érdekes megközelítés. Akkor engedje meg, hogy én is hasonló őszinteséggel reagáljak. Az ön viselkedésében is akad néhány dolog, amin lehetne változtatni. Talán önnek sem ártana elgondolkodnia rajtuk. Nos, akkor most kölcsönösen elemezzük egymást, vagy inkább próbáljunk meg békében eltölteni egy napot?
— Részemről nincs akadálya a békének. A kérdés inkább az, hogy te képes leszel‑e rá.
— Meg fogom próbálni — felelte Lilla higgadtan. — Nem szokásom ok nélkül támadni. Csak akkor emelem fel a hangom, ha engem ér támadás. Ha nem kapok bántást, nem is adok vissza. Így akár teljesen nyugodtan is eltölthetjük ezt a napot.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz