— Ne üsd bele az orrod olyanba, amihez semmi közöd! — vetette oda Erika anélkül, hogy akár csak ránézett volna a menyére. — Miért dirigálsz itt, mintha a te lakásod lenne? Menj vissza a hálószobába, és ki se dugd onnan az orrod! Majd mi elintézzük nélküled!
Erika fiát, Márkot, nagyon fiatalon szülte. Tapasztalat és érettség híján a gyereknevelés terhe szinte teljes egészében a nagyszülőkre hárult.
Pedig Márk házasságban született, mégsem vált igazán fontossá sem az anyja, sem az apja számára.
A tizenhat éves Erika inkább a szórakozást választotta: férjével diszkókba jártak, buliztak, élték a gondtalan fiatalságukat. Úgy gondolták, még túl korai lenne lemondaniuk az éjszakai életről egy kisbaba kedvéért.
Márk körülbelül nyolcéves koráig a nagymamájánál lakott. Később Erika mintha észhez tért volna, és magához vette a fiát, de az elveszett évek nyomot hagytak.
Igazi, bensőséges anya–fia kapcsolat sosem alakult ki köztük. Márk hűvösen viszonyult mindkét szülőjéhez; nem tekintette őket példaképnek, sem tekintélynek.
Tizenhat évesen, egy újabb heves vita után végleg hátat fordított a szülői háznak, és önálló életet kezdett.
A nagymama támogatásával kitanult egy szakmát, dolgozni kezdett, és hamarosan stabil megélhetést teremtett magának. Lakhatás miatt sem kellett aggódnia: Júlia még életében ráíratta a saját lakását. Ez azonban komoly sértettséget váltott ki Erikából.
— Mondd, anya, miért hagyod ki az első számú örökösöket? — kérdezte felháborodva. — Miért kell egy teljes háromszobás lakást Márkra íratni?
— Azért, mert neked már vettünk egyet — felelte nyugodtan Júlia. — Márknak viszont semmije sincs. Érte aggódom igazán.
Majd hozzátette:
— Ismerem a természetedet, Erika. Ha bajba kerülne, még a küszöbödön sem engednéd át.
A lakást a férjemmel a saját munkánkból szereztük, így jogom van eldönteni, kire hagyom.
Erika kénytelen volt belenyugodni, bár a döntést sosem emésztette meg igazán.
Márk harmincéves korában találkozott Nórával. Addigra biztos egzisztenciát épített: dolgozott, saját vállalkozást vezetett, autója volt, és nem szorult senki segítségére.
Nóra sem volt kiszolgáltatott helyzetben. Sikeres volt a pályáján, anyagilag független, önálló nőként állt a lábán.
Leendő anyósát csak az esküvő napján látta először.
— Milyen fiatalos! — csodálkozott Nóra. — Negyvenötnek sem néz ki. Látszik, hogy sokat ad magára. És az a nadrágkosztüm… mintha egy divatlapból lépett volna ki. Biztosan nem olcsó darab.
Az ünnepség azonban nem múlt el zökkenők nélkül.
Amikor az ifjú pár kilépett az anyakönyvi hivatal ajtaján, Erika váratlanul egy marék rizst hajított egyenesen Nóra arcába.
Szerencsére a meny az utolsó pillanatban elfordította a fejét.
— Anya, ezt mégis hogy képzeled? — csattant fel Márk. — Mi volt ez az egész?
— Hogy sok pénzetek legyen! — válaszolta Erika teljes nyugalommal. — Mindenki így csinálja.
Nóra nem szólt vissza. Nem akarta elrontani sem a saját, sem a vendégek örömét ezen a napon.
Később, már az ünnepi asztalnál ülve, halkan a férjéhez fordult:
— Beszélnél Erikával? Jó lenne, ha egy kicsit visszafogottabban viselkedne. És azt is mondd meg neki, hogy a táncok legyenek kulturáltak és maradjanak a fiataloké, mert attól tartok, még ebből is kellemetlenség lesz.
Aztán még hozzátette ingerülten:
— Legalább egy kicsit foghatná vissza magát, mert komolyan mondom, már kellemetlen nézni is!
Nóra számára egyértelmű volt, hogy Erika viselkedése messze túlment a jó ízlés határán. Az anyósa nyíltan flörtölt a lány egyik unokatestvérének férjével, amit a férfi felesége érthető módon rossz szemmel nézett. A levegő szinte vibrált a feszültségtől, és Nóra legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.
Amikor elérkezett a fiatalok első tánca, a már kissé kapatos Erika hirtelen előállt azzal, hogy a hagyomány szerint fehér kendőt kellene kötni a menyasszony fejére. Nóra azonban határozottan tiltakozott.
— Eszem ágában sincs bármit is a fejemre húzni! Tönkreteszik a frizurámat! Erika, kérlek, hagyd ezt abba!
Majd a férjéhez fordult:
— Nem akarok semmiféle régi szokást. Modern esküvőt terveztünk, nem falusi lakodalmat. Márk, csillapítsd le az édesanyádat!
Az ünnepség után Márk valóban megpróbált komolyan beszélni az anyjával, de Erika értetlenül fogadta a szemrehányásokat.
— Ugyan, mit tettem, amiért ennyire fel vagytok háborodva? Épp értetek igyekeztem!
Szerinte a kendő felhelyezése elmaradhatatlan része az esküvőnek, ahogy az is, hogy rizst szórnak az ifjú párra, hiszen az a bőséget jelképezi. Nem értette, miért okozott ezzel akkora felháborodást.
Nem sokkal Márk házasságkötése után Erika elveszítette az állását. A cég, ahol hosszú évekig dolgozott, új tulajdonoshoz került, és az új vezetés teljesen lecserélte a csapatot. A negyvenhat éves nő egyik napról a másikra munka nélkül maradt.
A korábbi, tekintélyes fizetésének búcsút mondhatott, és hamar arra jutott, hogy a legegyszerűbb megoldás, ha a fiához fordul segítségért.
— Márk, nehéz helyzetbe kerültem — kezdte panaszos hangon. — Van ugyan némi félretett pénzem, de az nem tart ki sokáig. Szükségem lenne a támogatásodra.
A férfi nem fogadta örömmel a kérést.
— Nem tudlak eltartani. Most már saját családom van. Tízezer forintot tudok havonta adni, de ennél többet nem.
Erika felháborodott.
— Tízezret kettőnkre? Ugye csak viccelsz! Ez még rám sem elég, nemhogy Lillára is. Ne felejtsd el, hogy a húgodat nevelem! Legalább harmincezret adj!
— Lilla után kapod a gyerektartást — felelte nyugodtan Márk. — Balázzsal tartom a kapcsolatot, tudom, hogy pontosan utal. Ötvenezer forintot küld tisztán, és ezen felül ő állja az ajándékokat, a ruhákat, a különórákat is. Még az iskolai étkezést is ő fizeti. Így hogy lehet, hogy havi hatvanezer sem elég?
— Nem elég! — csattant fel Erika. — A feleséged is dolgozik. Ketten együtt legalább százötvenezer forintot kerestek. Mindketten vezető beosztásban vagytok.
Majd szemrehányóan tette hozzá:
— Ne légy már ilyen szűkmarkú! Csak nem hagyod az anyádat az út szélén?
A vita hosszasan elhúzódott. Nóra egyáltalán nem lelkesedett az ötletért, hogy anyagilag támogassák Erikát.
— Őszintén, miért kellene? — kérdezte a férjétől. — Lehet, hogy nem az én dolgom, de alig nevelt téged. Tizenhat éves korod óta magadra voltál utalva. Az esküvőnkre egy fillért sem adott, viszont észrevétlenül eltüntette a kávéfőzőnket. És most mi tartsuk el?
Márk azonban nem változtatott a döntésén, így Erikának végül be kellett érnie a havi tízezer forinttal.
A nő ennek ellenére továbbra is minden ismerősének arról panaszkodott, milyen kilátástalan helyzetbe került. Érdekes módon azonban a „szűkös” körülmények között is jutott pénze és ideje kikapcsolódásra, kisebb utazásokra, programokra.
Május elején Erika ismét meglepő bejelentéssel állt elő, ami újabb feszültséget hozott a család életébe.
Május elején Erika ismét telefonált a fiának, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele:
– Figyelj, Lillát vidd magadhoz két hétre.
– Mégis miért? – kérdezett vissza Márk értetlenül.
– Elutazom. Szükségem van egy kis pihenésre, az idegeim teljesen kikészültek. Mostanában egyre rosszabbul érzem magam.
– Ez most nem fog menni – vágta rá azonnal Márk. – Fogadj fel egy bébiszittert. Egyébként mitől merülsz ki ennyire? Jelenleg nem is dolgozol.
– Mindentől! – csattant fel Erika. – A gyerekneveléstől, az állandó házimunkától, ettől az unalmas, monoton mindennaptól. Nem, idegenre nem bízom a lányomat. Csak benned bízom meg.
– Nóra és én egész nap dolgozunk. Ki kísérné Lillát iskolába? Egyedül nem tud közlekedni, át kell szállnia. Ki felügyelne rá? Hívd fel Balázst, vigye el ő.
– Már beszéltem vele! – fakadt ki Erika dühösen. – Azt mondta, oldjam meg a gondjaimat egyedül.
A beszélgetés után Márk azonnal felhívta a nevelőapját. Balázs őszintén meglepődött.
– Három napja nem is hallottam felőle – mondta csodálkozva. – Egy szóval sem említette Lillát. Persze hogy elhozom a lányt, már indulok is. Nem értem ezt a nőt… miért keveredik folyton valami bonyodalomba? Miért hozzád passzolná a gyereket, amikor itt vagyok én, az édesapja? Mondtam én valaha Erikának nemet?
Amikor Márk elmesélte mindezt Nórának, a nő csak a fejét csóválta.
– Direkt akart kellemetlenséget okozni – jegyezte meg keserűen. – Hogy nekünk se legyen nyugtunk. Rád akarta tolni Lillát, csak hogy felkavarja az életünket. Borzasztóan nehéz természet az édesanyád, egyre nehezebb elviselnem.
Erika végül elutazott, és néhány hét múlva lebarnulva tért haza – ám az arckifejezése mégis sértett volt.
Elmondása szerint külföldön balszerencse érte: a tengerparton ellopták a telefonját, így teljesen elszigetelődött a külvilágtól.
– Fogalmam sincs, mit csináljak most, Márk – panaszkodott sóhajtozva. – Az egész életem abban a készülékben volt. A számomat még csak visszaszerzem, de mibe tegyem? Szükségem van egy új telefonra.
Márk jól tudta, hogy ebből nem lesz könnyű kibújni, ezért beleegyezett, hogy segít. Nem sokkal később azonban megbánta a döntését.
– Ez meg micsoda? – meredt rá Erika felháborodva, amikor átnyújtotta neki a dobozt. – Ezt nekem szántad?
– Egy telefon, amit kértél – felelte türelmesen Márk. – Mi a probléma vele?
– Ezt a vacakot még kézbe venni is szégyen! Ilyet idős embereknek vagy kisiskolásoknak vesznek, hogy ne legyen kár érte, ha elhagyják. Komolyan gondolod, hogy a saját anyádnak ilyen ócskaságot adsz?
– Teljesen megfelelő készülék – válaszolta higgadtan Márk. – Nekem is ugyanilyen van, két éve gond nélkül használom.
– Te ne szólj bele! – csattant fel Erika. – Ha neked megfelel a bóvli, hordd csak. De nekem vegyél rendes, modern okostelefont. Induljunk a boltba, majd én kiválasztom, melyik kell.
– Szó sem lehet róla – rázta meg a fejét Márk. – Ismerlek. Ha szabad kezet kapsz, százezres készülékkel jössz ki. Vagy ezt használod, vagy maradsz telefon nélkül.
– Micsoda megaláztatás! – tört ki sírva Erika. – Ide jutottam, hogy a saját fiam rajtam spórol! Inkább nem kell semmi. Vidd vissza! Jobb, ha nincs telefonom, mint hogy ezzel az ócskasággal járjak.
Nóra döbbenten figyelte a jelenetet, és egyre világosabbá vált számára, hogy ez a vita még korántsem ért véget.
Márk és Nóra végül kabátot vettek, és lementek a ház elé, hogy kicsit kiszellőztessék a fejüket.
– Azért elég magasra tette a lécet az anyukád… – jegyezte meg Nóra elnyújtott hangon. – Nem is értem, honnan ez a fényűzés. Valami előkelő családból származik?
– Tulajdonképpen igen – sóhajtott Márk. – A nagyszüleim a maguk idejében kifejezetten jól éltek. Amikor anyám nagykorú lett, külön lakást kapott tőlük. Taníttatták, ráadásul amikor huszonhárom évesen úgy döntött, pályát módosít, még egy diplomát is finanszíroztak neki.
Egy pillanatra elhallgatott, majd keserűen folytatta:
– A nagymamám mindig azt mesélte, hogy gyerekként is mindent megkapott. Nem ismert korlátokat. Sokáig jól keresett, hozzászokott a kényelemhez, az igényes dolgokhoz. Csak éppen most valahogy én fizetem meg ennek az árát…
Erika még aznap éjjel felbukkant náluk. Olyan késő volt, hogy Márk és Nóra már mélyen aludtak, ezért percekig kellett dörömbölnie, mire végre ajtót nyitottak neki.
– Mi tartott eddig? – támadt rá a fiára azonnal, amikor az álmosan kitárta az ajtót. – Meddig kell még a lépcsőházban ácsorognom? Nem halljátok, hogy csengetek?
– Mi történt? – kérdezte Márk értetlenül. – Miért jöttél ilyenkor?
– Vészhelyzet van! – jelentette ki drámai hangsúllyal. – A szomszéd lakást kiadták. Hat férfi költözött be, állandóan bömböltetik a zenét, bűz terjeng a folyosón, és mindenféle kétes alak jár fel hozzájuk. Ma éjfélkor megint felriadtam a zajra, átmentem szólni nekik.
Erika felháborodottan gesztikulált.
– Egy szakállas fickó nyitott ajtót, és még fenyegetőzni is kezdett, hogy rosszul járok, ha nem fogom be a számat. Egyedül élek, természetes, hogy megijedtem. Pár napig nálatok maradok. A rendőrséget már értesítettem, majd ők rendet tesznek.
– Gyere be – állt félre Márk. – Lefektetlek a nappaliban, hozok ágyneműt, kihúzom a kanapét.
– Van itt egy második hálószoba is – vágott vissza Erika sértődötten. – Talán a kanapén kéne aludnom, mint valami megtűrt rokon? Készítsd elő azt a szobát nekem.
Márk inkább nem kezdett vitába az éjszaka közepén. Nem akarta felébreszteni Nórát, aki napok óta rosszul érezte magát, és végre sikerült elaludnia.
Erika azonban mindent megtett, hogy ez ne így maradjon. Hangosan kommentálta, mit csinál a fia, utasításokat osztogatott, majd kétszer is visszaküldte, hogy cserélje le az ágyneműt, mert nem tetszett neki a huzat színe.
Nóra végül felriadt a zajokra. Amikor meghallotta az anyósa éles hangját, forrt benne a düh.
Ez már tényleg túlzás – gondolta, miközben magára kapta a köntösét. – Ezt nem hagyom szó nélkül.
– Mi ez az éjszakai színjáték, Erika? – lépett be a nappaliba ingerülten. – Feküdjön le végre. Önnek nem kell reggel dolgoznia, de mi Márkkal igen.
– Ne üsd bele az orrod! – sziszegte Erika, rá sem nézve. – Ki adott jogot, hogy dirigálj? Ez nem a te lakásod! Menj vissza a hálóba, és maradj ott. Mi majd elintézzük.
Ekkor Márk türelme is elfogyott.
– Elég volt, anya! – mondta határozottan. – Egy percet sem maradsz itt, ha így beszélsz. Pakolj össze, és menj el. Haza, szállodába, bárhová – csak ne ide. Nem tűröm, hogy a feleségemmel ilyen hangnemben beszélj. Ebben a lakásban ő az úrnő.
Erika megsértődve kapta fel a táskáját. Az ajtóból még visszaszólt, hogy ezek után soha többé nem hajlandó szóba állni a fiával.
Márk és Nóra azonban nem estek kétségbe. Pontosan tudták, hogy ez a nagy fogadkozás nem tart örökké.
Azóta Márk igyekszik a lehető legkevesebbre szorítani az érintkezést az édesanyjával, Nóra pedig teljesen megszakította vele a kapcsolatot.
