Apánk még akkor ment el pénzt keresni valahová az ország másik végébe, amikor én ötödikes voltam, Lilla pedig épp csak elkezdte az iskolát. Akkor tűnt el végleg. Korábban is megesett, hogy hónapokra felszívódott, de mindig visszatért. A szüleink sosem házasodtak össze; apánk afféle szabad madár volt, akit nem kötött semmi. Járt-kelt szerte Magyarországon, hol itt vállalt munkát, hol ott. Amikor kedve tartotta, újra felbukkant – sosem üres kézzel, mindig hozott némi pénzt és valami ajándékot is. Anyánk, Emese, tűrte ezt az életet, mert menthetetlenül szerelmes volt belé.
– Gergő, próbálj meg hamarabb hazajönni – kérlelte ilyenkor.
– Ugyan már, ne sírdogálj – legyintett apánk. – Majd jövök, és hozok meglepetést is.
Félvállról adott egy puszit, aztán megint eltűnt. Amíg távol volt, a bátyja, Balázs bácsi nézett ránk. Hogy tetszett-e neki anyánk, sosem derült ki; nem tett egyetlen félreérthető gesztust sem. Egyszerűen csak mindig számíthattunk rá.
– Na, Emese, hogy boldogultok? – kérdezte, amikor beugrott hozzánk. – Mit csinálnak a kölykök?
– Hurrá, Balázs bácsi! – kiáltottam, és rohantam hozzá, hogy átöleljem.
– Szervusz, Márk – mondta, és röviden, de erősen magához szorított.
Gyerekként sokszor megfordult a fejemben, hogy bárcsak ő lenne az apám. Hétvégenként elvitt minket Lillával sétálni vagy a parkba, hogy anyánk kifújhassa magát. Néha ő is velünk tartott, máskor inkább otthon maradt, és csendben emésztette a saját sorsát.
Amikor nagyobb lettem, Balázs bácsi hozott egy bordásfalat, és felszerelte a folyosón. Apánk akkor már közel fél éve nem adott életjelet. Segítettem felcsavarozni a rudakat, köteleket, gyűrűket. Lilla kissé távolabbról figyelte, milyen ügyesen dolgozik.
– Balázs bácsi, miért nem nősülsz meg? – kérdezte hirtelen, a korához képest meglepően komoly hangon. – Olyan ügyes vagy, aranyat ér a kezed. Bárki örülne neked.
Ezt a bölcsességet nyilván anyánk és a barátnői beszélgetéseiből szedte össze.
Balázs bácsi egy pillanatra megállt a csavarhúzóval a kezében, Lillára nézett, és halvány mosoly suhant át az arcán, mielőtt válaszra nyitotta volna a száját.
– Majd ha jön valaki, aki igazán megfog, akkor megnősülök, Lilla – felelte végül Balázs bácsi könnyed hangon.
– És saját gyereket nem szeretnél? – tárta szét a karját Lilla, mintha ez magától értetődő lenne.
Balázs bácsi letette a szerszámokat, és most már komolyan nézett rá.
– Egyelőre ti épp elegen vagytok nekem. Vagy talán el akarsz küldeni? – hunyorított rá tréfásan.
Lilla nem jött zavarba.
– Én? Ugyan már! – kerekedtek el a szemei. – Mindig örülök, ha jössz.
Aznap este rákérdeztem nála:
– Miért piszkálod ezzel? Még a végén megbántódik, és nem jön többet.
– Apa legalább ajándékokat hoz… – sóhajtotta álmodozva. – Biztos hamarosan megint megérkezik.
– Ugyan már, butus. Egy pár ajándékkal meg lehet téged venni? Tudod, mennyibe kerültek azok a sportcuccok, amiket Balázs bácsi szerzett nekünk?
– És engem az miért érdekelne? Én ruhákat meg babákat szeretnék. Nem fogok a rudakon lógni, mint valami majom.
Abban az évben hiába várta apánkat. Nem jött. Egy délután Balázs bácsi komoran érkezett, és bezárkózott anyával a konyhába. Halkan, de nyomatékosan magyarázott neki valamit, anya pedig keservesen sírt.
– Emese, kérlek, ne sírj. Nem hagylak magatokra. Ismered őt… mindig oda megy, ahol kényelmesebb, ahol könnyebb az élet.
Anya hangosan felzokogott, szinte jajveszékelve, aztán még sokáig nem tudta abbahagyni a sírást.
Balázs bácsi ezután is járt hozzánk. Segített, javított, elvitte sétálni Lillát. Egy nap összeszedte a bátorságát, és beszélt anyával az érzéseiről. Én pedig – minden lelkiismeret-furdalás nélkül – kihallgattam őket.
– Balázs, nincs rád szükségem – mondta anya fáradtan. – Jó ember vagy. Igazi boldogságot érdemelsz.
– Majd én tudom, kire van szükségem – válaszolta makacsul.
– És ha visszajön?
Erre nem érkezett felelet.
– Akkor is várni fogom. Szeretem őt, Balázs. Nem tehetek róla. Ha neked megfelel egy olyan nő, akinek a szíve máshol van…
Lopakodva eltávolodtam az ajtótól. Dühös voltam anyára. Hogy lehet valaki ennyire vak? Pont őt várni…
Így éltünk tovább. Lilla apánk természetét örökölte: ahhoz húzott, aki épp többet adott. Vajon hibáztathattam volna érte?
Lilla azonban mintha lassan kijózanodott volna: ráébredt, hogy hiába várja apánkat ajándékokkal és nagy ígéretekkel, abból már nem lesz semmi. Balázs viszont ott volt velünk nap mint nap. Dolgozott, hajtott, eltartotta a népes családot. Anyánk fiút szült neki, Leventét. Balázs boldogsága szinte kézzelfogható volt, majd szétvetette az öröm. Össze is házasodtak, és úgy tűnt, végre sínre kerül az életünk.
Én kitűnő bizonyítvánnyal fejeztem be a középiskolát, egyetlen hármas nélkül. Jó eséllyel bekerülhettem az egyetemre államilag finanszírozott helyre. Anya úgy ragyogott, mintha ünnepi díszbe öltöztették volna.
– Na, Balázs, lesz itt egy tudós a családban! – nevetett büszkén.
– Ugyan már, mintha mi nem értenénk semmihez – vágott vissza tréfásan Balázs.
– Ne bolondozzatok már! Miféle tudós? – tiltakoztam zavartan, és legyintettem. – Inkább töltsetek abból a pezsgőből. Csak egy kortyra.
– Mintha még sose kóstoltál volna – szúrta oda Lilla, mire villámokat szórtam felé a szememmel.
Levente közben ide-oda mászott rajtunk, mindent meg akart kaparintani, ami az asztalon volt. Már épp fel akart kapaszkodni rá, amikor Balázs elcsípte, és az ölébe ültette.
– Na, fiacskám, viselkedj rendesen. Nagyfiú vagy már!
Levente erre felmarkolt egy kanalat, az orrához szorította, és bandzsítva bohóckodott. A nevetés egyszerre tört ki mindenkiből.
– Csöngettek? – kapta fel a fejét Lilla.
Anya ajtót nyitott, aztán hátrálni kezdett a szobába. A küszöbön apánk állt. A levegő megfagyott körülöttünk.
– Mi az, miért némultatok el? Ünnepeljetek csak tovább – jegyezte meg szárazon.
Egyikünk sem felelt. Levente lecsúszott Balázs öléből, és kíváncsian elindult az idegen férfi felé. Apánk ügyet sem vetett rá. Anya villámgyorsan felkapta a kisfiút, mintha pajzsként tartaná maga előtt. Balázs felállt, és egy pillanatra megingott.
– Hová mész? – kérdezte anya furcsán csengő hangon.
– Csak… levegőre van szükségem.
Óvatosan arrébb terelt engem a vállával, és kiment. Utána akartam indulni, de Lilla már a nyomomban volt.
– Kislányom, nézd csak, milyen divatos ruhákat hoztam neked – szólt utána apánk.
Meglepő módon Lilla még csak rá sem nézett. Utolért a folyosón, és a fülemhez hajolva suttogta:
– Inkább én megyek Balázs után. Te maradj, és figyeld, mi történik idebent.
– De hát…
– Ugyan már, Márk, neked jobb hallásod van az ilyesmihez.
Igaza volt. Tényleg jobb fülem van az ilyesmihez. Szinte kár, hogy nem kémnek mentem.
Lilla már Balázs után szaladt, én pedig a folyosó sarkában maradtam, a falhoz lapulva. A gyomrom görcsbe rándult. Attól rettegtem, hogy anya végre megkapta, amire mindig is várt: élete nagy szerelmét. De ha így van… mi lesz velünk? Mi lesz a családunkkal?
– Emese, mi van, hozzámentél Balázshoz, vagy mi? – hallatszott apánk gúnyos hangja a szobából.
Anya nem felelt.
– Ugyan már, Emese… megtörtént, ami megtörtént. Mindenkivel előfordulhat botlás. Na és? Itt vagyok újra!
Valami csattanás ütötte meg a fülemet, dulakodás zaja, aztán Levente rémült sírása.
– Gergő… tűnj el innen – sziszegte anya. – Azonnal.
– Emese, megőrültél?
– Megmondtam. Menj el. Senki sem várt vissza.
– Ne hazudj. A szemed mindent elárul. A tekinteted nem tud félrevezetni.
– Én viszont kimondtam, amit akartam – zárta le anya a vitát kérlelhetetlenül.
Apánk pár másodperccel később kiviharzott, és észrevett a folyosón.
– Fülelsz? Szép kis szokás. Még sokra viszed – vetette oda megvetően.
Nem érdekelt a véleménye. Benyitottam a szobába, arra számítva, hogy anya összetörve ül majd az ágy szélén. Ehelyett Leventét nyugtatta, közben a terítőt igazgatta, és a haját is megigazította a tükörben. Mintha egyszerre több ember munkáját végezné.
– Huh… majdnem tönkretette az ünnepet, igaz? – mosolyodott el kissé feszülten. – Na, merre vannak a többiek?
Levente már abbahagyta a sírást, és boldogan tologatta a széket, örülve, hogy senki sem szól rá.
Én kimentem az utcára. A túloldali parkban, egy padon ültek. Lilla két kézzel kapaszkodott Balázs karjába, a fejét a vállára hajtotta, mintha attól félne, hogy ha elengedi, a férfi köddé válik. Megálltam mögöttük egy pillanatra, aztán megkerültem a padot. Balázs arca bizonytalan volt, szinte elveszett.
Régóta készültem erre a mondatra.
– Apa, ne ülj itt tovább. Gyere haza. Anya hív.
Balázs keze remegni kezdett. Lilla azonnal rátette a saját apró tenyereit, mintha így akarná megállítani a reszketést. Felnézett rá:
– Ugye jössz, apa?
Végül mindhárman elindultunk vissza. Akármi történt is, aznap ünnep volt. Befejeztem az iskolát.
