– Tehát amíg nem voltunk itthon, az anyád valahogy mégis bejutott a lakásba? – remegett a hangja a felháborodástól.
– Úgy tűnik – dörzsölte meg az orrnyergét Márk feszülten. – Csakhogy fogalmam sincs, hogyan. Nem adtunk neki kulcsot.
– Lehet, hogy van egy másolata? De honnan szerezhette? – töprengett a nő. – Vagy… talán hívott egy zárszakértőt?
– Anya, ezt mégis meddig csinálod? Megbeszéltük! – fordult szemrehányóan Márk az anyjához.
– Márkocskám – kezdte sértődött, mégis mézes hangon Ildikó –, én csak jót akartam. Sütöttem nektek egy adag palacsintát…
– Reggel hétkor? Szombaton? – hitetlenkedett Márk.
– És akkor mi van? A fiataloknak kell az energia. Nézz csak Rékára, csupa csont és bőr szegény.
Réka a hálóban, a takarót magára húzva hallgatta a konyhából átszűrődő szóváltást. Az álom egy szempillantás alatt elillant. Az anyósa már megint hajnalban toppant be. Hányszor próbálták ezt tisztázni, mégsem változott semmi…
– Anya, kérleltünk már… – Márk hangjában most inkább kétségbeesés csengett, mint harag.
– Ugyan, fiam, ne viselkedj úgy, mint egy sértett gyerek! Az édesanyád jön látogatóba, te pedig duzzogsz. Bezzeg a mi időnkben…
– Igen, tudom, akkoriban nagy becsben tartották az idősebbeket. De arról hallottál, hogy egy fiatal házaspárnak szüksége van a saját terére?
Réka összeszorította a száját. Érezte, hogy a beszélgetés pillanatokon belül veszekedésbe torkollik. Felkelt az ágyból, magára kapta a köntösét, és határozott léptekkel a konyha felé indult, hogy közbelépjen.
– Jó reggelt – szólalt meg Réka erőltetett kedvességgel, miközben megpróbált mosolyt varázsolni az arcára.
– Rékácskám! – ragyogott fel Ildikó. – Hoztam nektek reggelit. Gyere csak, ülj le, egyél pár falatot, nehogy éhen maradjatok!
– Köszönjük, mama – sóhajtott Réka fáradtan. – De megbeszéltük, hogy előtte szólsz…
– Ó, hát erre gondolsz! – csapta össze a kezét az anyós. – Csak egy pillanatra ugrottam be. Megreggeliztetlek benneteket, aztán már itt sem vagyok. Észre sem veszitek!
Márk látványosan az ég felé fordította a szemét, Réka fejében pedig keserű gondolat villant át: vajon más menyek is eljátszanak a gondolattal, hogy törvényben szabályozzák a túláradó anyai gondoskodást?
Soha nem hitte volna, hogy egyszer az életük legnagyobb küzdelme a saját nyugalmuk megőrzése lesz. Pedig kezdetben minden annyira ártatlannak tűnt, már-már idillinek.
Amikor Márk először bemutatta neki az édesanyját, Réka szinte el volt bűvölve. Ildikó a megtestesült figyelmességnek és melegségnek látszott. „Milyen szerencsés Márk, hogy ilyen anyja van!” – gondolta akkor, miközben élvezte a szívélyes öleléseket és a hosszú, bensőséges beszélgetéseket. Az ő családjában ilyesmi ritkaságszámba ment.
Aztán lassan minden megváltozott.
Ildikó nem vált rosszindulatúvá, sőt. A törődése úgy lengte körül őket, akár egy puha takaró – csakhogy ez a takaró idővel szűknek bizonyult, és egyre kevesebb levegőt hagyott. Rá kellett jönniük, hogy a szeretet is lehet fojtogató.
És ez nem egy-egy alkalom volt. Minden áldott nap újabb telefonhívások és üzenetek érkeztek.
Váratlan becsengetések, kéretlen megjelenések követték egymást. „Réka drágám, főztem egy kis levest!”, „Márk, ideadod az ingeket, kivasalom őket!”, „Gyerekek, nem mossam le az ablakokat?” Eleinte Réka hálásan mosolygott, aztán csak tűrt, később egyre ingerültebb lett, végül pedig teljesen kimerült ebben a véget nem érő figyelmességben.
– Márk, mi lenne, ha elköltöznénk? – vetette fel egy este fáradtan. – Valahová messzebb.
A férfi sóhajtva dőlt hátra.
– Szerinted a kilométerek visszatartanák? Nem ismered eléggé anyát.
Igaza lett. Amikor valóban új lakás után néztek, Ildikó sértett kihívásként élte meg a döntést. Már nem érte be rövid látogatásokkal: rendre ott akart aludni náluk. „Legalább nem kell annyit utazgatnom!” – érvelt ártatlanul.
Különösen a szombat reggeleket sajátította ki. Pontban nyolckor toppant be, karján dobozok egész tornyával, és addig sürgött-forgott, míg mindkettejüket jóllakatta. Csak akkor indult haza, amikor már az utolsó falat is elfogyott. Ahogyan ma is.
Ekkor értette meg Réka, miért költözött Márk bátyja, Benedek, az esküvője után az ország túlsó végébe. A távolság csodákra képes: messziről sokkal könnyebb szeretni valakit.
Egy hétvégén, amikor megpróbáltak elbújni a világ – és Ildikó – elől, hazatérve különös látvány fogadta őket. A hűtőben katonás rendben sorakoztak a frissen megtöltött ételes dobozok.
– Ez mégis hogyan lehetséges? – nézett Réka döbbenten a férjére.
– Töltött rizs… – sóhajtott Márk. –
– Anya specialitása – tette hozzá keserű félmosollyal.
Réka idegesen fel-alá járkált a konyhakövön, mintha a lépéseivel próbálná helyrebillenteni a világot.
– Lehet, hogy volt nála egy pótkulcs? De hogyan kerülhetett hozzá? Vagy… hívott egy lakatost?
Márk a fejét rázta.
– Nem, erre még ő sem vetemedne. Szeret irányítani, de ez már túlzás lenne.
Nem telt bele sok idő, és kiderült az igazság. A lakáskulcsot a szomszédasszonynál hagyták, hogy locsolja a virágokat a hétvégén. Ildikó pedig – milyen különös „véletlen” – összefutott vele a lépcsőházban, és elkérte a kulcsot.
A valódi csapás azonban csak ezután érte Rékát. Amikor a nappaliban meglátta az üres vitrint, elszorult a torka.
– Márk… eltűntek a babáim – suttogta remegő hangon.
Ildikó úgy döntött, egy felnőtt nőnek nincs szüksége efféle gyűjteményre, ezért továbbajándékozta őket a szomszéd kislánynak. Mire sikerült visszaszerezni néhány darabot, a legtöbb megsérült, az egyik pedig darabokra törve került elő.
– Csak babák? – fakadt ki Réka. – Fogalmad van, hány éven át gyűjtöttem őket?
Hosszú, feszültséggel teli beszélgetések után Márk végül határozottan kimondta:
– Elköltözünk. Egy másik városba.
Ildikó arca elsápadt.
– Hogyhogy elköltöztök? Márk, ugye tréfálsz?
– Nem, anya – felelte nyugodtan. – Már döntöttünk.
Réka ekkor érezte először, hogy talán valóban fellélegezhet.
