— Küldd el őket, ennyi az egész.
— Nem megy. Gergő megsértődne. Ráadásul a rokonai ajándékokkal érkeznek.
— Akkor döntsd el, mi fontosabb: a nyugalmad vagy a férjed. Ki áll közelebb hozzád?
— Hogy érted ezt?
— Úgy, hogy saját magadat vagy őt szereted jobban?
— Talán… magamat — felelte bizonytalanul Réka.
Nem sokkal később a férje hívta.
— Hamarosan jön Dóra a gyerekekkel, kérlek, várd meg őket — mondta a telefonba.
— A városban vannak?
— Igen, pár napra érkeztek.
— És természetesen nálunk szállnak meg?
— Ugyan már, Réka, mi ebben a különös? A családom szeretne nálunk időzni. Szerintem ez teljesen rendben van.
— Valahogy mindig ide találnak, mintha mágnes húzná őket. Miért nem marad Dóra inkább a húgodnál?
— Tudod jól, miért nem. Petra nem az a vendégszerető típus. Te viszont igen.
Réka mély levegőt vett. Nem azért tűrte ezt szó nélkül, mert élvezte, hanem mert így nevelték: nem tessékel ki vendégeket, főleg nem a férje családját, akik szinte folyamatosan váltották egymást náluk.
Az év első napján már ott volt az anyósa, eredetileg „csak két napra”. Alighogy negyedikén elutazott, megérkezett egy unokatestvér a férjével. Karácsonyoztak még egyet, aztán ők is továbbálltak. Réka fellélegzett.
Maradt néhány szabad nap a munka előtt — végre lustálkodhat egy kicsit, pihenhet az ágyban. Csakhogy ez illúzió maradt.
Gergő nagynénje gördült be az unokákkal, és egy teljes hétig maradtak.
Január huszadikára Réka teljesen kimerült. Úgy érezte magát, mint egy kifacsart citrom. Csendet akart, rendet és makulátlan tisztaságot a lakásban.
Amint a nagynéni elment, mindent ragyogóra takarított, és épp munkába indult volna, amikor Gergő újra telefonált: ismét vendégek érkeznek.
— Ezt nem bírom tovább — panaszkodott munka után Emesének. — Már haza se akarok menni.
— Miért nem mondasz nemet? — csodálkozott a barátnője. — Egyszerűen tedd ki őket.
— Nem tehetem. Gergő megsértődne. És mindig hoznak valamit, mintha ezzel minden rendben lenne.
— Akkor válassz. A saját kényelmed vagy a férjed fontosabb?
— Ezt hogy érted?
— Úgy, hogy magadat szereted-e jobban, vagy őt.
— Azt hiszem… magamat.
— Nem úgy tűnik. Ha akarod, aludhatsz nálam ma este. Nálam csend van.
Réka igent mondott. Aznap nem ment haza, csak egy üzenetet írt Gergőnek. Az év első igazán békés estéjét töltötte el. Sorozatot nézett, fagyit evett, és végre pihent.
— Emese, maradhatok nálad megint…?
Egy hét sem telt el, és Réka újra a barátnőjénél keresett menedéket. Dóra ugyan elutazott, de a férje unokatestvére már be is költözött.
— Honnan van ennyi rokona? Kimeríthetetlen a sor — fakadt ki.
— Gyere csak nyugodtan — legyintett Emese.
Egyedül élt, így gond nélkül befogadta Rékát, aki egyszerűen képtelen volt tovább elviselni, hogy az otthona folyamatos átjáróház legyen, és érezte, hogy ennek előbb-utóbb komoly következményei lesznek.
Réka hiába érezte úgy, hogy legszívesebben vissza sem menne a saját lakásába, végül kénytelen volt hazatérni. Gergő addig hívogatta – legalább ötször csörgött a telefonja –, és még azt is kilátásba helyezte, hogy személyesen megy érte, ha nem indul el, hogy világossá vált: most nem tréfál.
Otthon azonban semmi sem változott. A konyhában összeverődött társaság zaja az idegeire ment, a nevetések és a hangos beszéd szinte hasították a fülét. Valahányszor csörömpölés hallatszott, összerezzent. Úgy érezte, mintha nem is a saját lakásában lenne, hanem egy állandóan nyitva tartó vendégházban.
Amikor végre elbúcsúztatták a távoli unokatestvért, Réka keményen Gergő szemébe nézett.
– Idén ezek voltak az utolsó vendégek – jelentette ki határozottan. – A következő rokont küldd a nővéredhez. Vagy majd én intézem el.
– Mi ütött beléd? – értetlenkedett a férfi. – Miért vagy ennyire ingerült?
– Tényleg kérdezed? Elegem van abból, hogy átjáróház lett a lakásunkból. Nem akarok így élni tovább.
A rendetlenség, amit minden látogató maga után hagyott, különösen bosszantotta.
– Szívből jönnek, ajándékot hoznak – próbálta mentegetni őket Gergő. – Te meg…
Réka a komód felé intett. A polcon egymás mellett sorakoztak az egyforma porcelánfigurák.
– Nem tűnt fel, hogy mind ugyanabból az üzletből származik?
– Ajándékot nem illik kritizálni – sértődött meg a férje.
Néhány napig csend volt. Nem csöngetett senki, nem érkezett bejelentés újabb látogatóról. Réka fellélegzett. Talán végre megértette Gergő, mennyire kimeríti ez az egész.
De a nyugalom rövid életűnek bizonyult.
Egyik délután Ildikó állított be, maga mellett a legkisebb fiával.
– Gergő, hadd maradjon nálatok egy ideig Levente – kezdte minden bevezetés nélkül. – Felvételizni akar egy főiskolára.
– Miféle főiskolára most, az év közepén? – csattant fel Réka, mielőtt visszafoghatta volna magát.
– Majd elintézitek, hogy felvegyék – legyintett az asszony.
– Nyáron könnyebb lenne – próbált higgadt maradni Réka. – Addig járhatna különórákra, felkészülhetne.
– Az iskolából kirúgták – közölte rezzenéstelen arccal Ildikó. – Nem ülhet otthon tétlenül a következő tanévig. Ha mást nem, adjatok neki pénzt. Cserébe segít a ház körül. Remek rántottát tud sütni.
Réka káromkodva vonult be a hálószobába. Megvárta, míg az anyósa elmegy, aztán rázúdította a férjére mindazt, ami benne forrt.
– Te ezt komolyan gondoltad? Egy szót sem szóltál ellene!
– Rékám, ő az öcsém – felelte Gergő békülékenyen. – Segítségre szorul. Nem fordíthatok neki hátat.
– És az én véleményem nem számít?
– Miért ne számítana? De a családom a te családod is. Ráadásul a lakás közös.
– Igen, közösen vettük magunknak! – emelte fel a hangját Réka. – Nem azért, hogy mindenki másnak szállást biztosítsunk!
Talán még órákig vitatkoztak volna, ha Gergő egyszer csak meg nem torpan.
– Érzed ezt? Füstszag van.
Mindketten kirohantak a szobából, és hamar rájöttek, honnan terjeng a kellemetlen szag. Levente a konyhában próbált vacsorát készíteni: rántottát akart sütni, de a serpenyőt a tűzhelyen felejtette, és az már sűrű füstöt eregetett.
Leventét sem a konyhában, sem a nappaliban nem találták.
– A fürdőben van – jegyezte meg Gergő higgadtan, miközben Réka elzárta a gázt, lehúzta a serpenyőt a tűzről, majd víz alá tette, hogy legalább ne égjen tovább.
– Tönkretette a serpenyőt! – fakadt ki. – Az új serpenyőmet!
– Ugyan már, mi ezen a nagy ügy? Majd veszünk másikat – legyintett Gergő.
Ebben a pillanatban Levente is előkerült, haját törölgetve.
– Mi égett le? – kérdezte közömbösen. – Ja, hogy a serpenyő? Kár érte. Réka, súrold ki, aztán csinálok még tojást, mert éhen halok.
– Hogy én súroljam ki? – fordult felé hitetlenkedve Réka. – Majdnem felgyújtottad a lakást, és még nekem kell eltakarítanom utánad?
A hangja remegett a dühtől. Nem csupán az edény miatt volt felháborodva, hanem amiatt a nemtörődöm hangnem miatt is, ahogy Levente az egészet kezelte.
Gergő zavartan figyelte a jelenetet. Ilyennek még sosem látta a feleségét. Odalépett hozzá, és óvatosan átkarolta a vállát.
Réka mély levegőt vett, próbált uralkodni magán.
– A hűtőben van leves. Ha éhes vagy, azt ehetsz – mondta végül hűvösen.
– Nem szeretem a levest – húzta el a száját Levente.
Réka már kifelé tartott a konyhából, de még visszaszólt:
– Nem érdekel. Akkor maradj éhes. Vagy menj haza!
Az este hátralévő része feszülten telt. Réka hol a férjével, hol a sógorával vitatkozott, morgott, szemrehányásokat tett. Képtelen volt napirendre térni a történtek felett. Nem a tárgy értéke számított igazán, hanem az a felelőtlenség, amit Levente tanúsított.
Másnap reggel újabb meglepetés érte: megérkezett Ildikó.
Az anyós már az előszobában, kabátját levéve, számonkérően kezdett beszélni.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen indulatos tudsz lenni – csóválta a fejét. – Kiabálni egy gyerekkel? Ráadásul még ki is akarod tenni?
– Tudja egyáltalán, mit csinált a fia? – kérdezett vissza Réka, ezúttal már nem visszafogottan.
Mindig illedelmesen viselkedett, így nevelték. Most azonban elszakadt benne valami.
– Egy serpenyő miatt ekkora jelenet? – legyintett Ildikó. – Úgy látom, jobb lesz, ha itt maradok egy ideig. Nem hagyom, hogy bántsák a fiamat.
Réka szinte megszédült.
– Hogyhogy itt marad? Ez nem panzió!
– Gergő, hallod, milyen hangnemben beszél velem a feleséged? – fordult a fiához Ildikó, majd már be is vonult a konyhába, és sürgölődni kezdett. – Szegény gyerek még nem is evett rendesen.
Ez volt az a pont, amikor Rékának végképp elege lett. Felkapta a táskáját, és Emeséhez ment.
– Nem bírom tovább – zokogta barátnője vállán. – Nem akarom, hogy Levente nálunk lakjon. Pláne nem az anyjával együtt.
– Akkor lépj valamit – mondta Emese határozottan.
– Mégis mit?
– Bármit. Gondold végig: miért jönnek hozzátok? Azért, mert kényelmes. Van külön szoba, tele a hűtő, Gergő jól keres. Túl jó dolguk van nálatok. Változtass ezen.
Réka egész éjjel forgolódott, nem jött álom a szemére. A szavak újra és újra visszhangoztak a fejében.
Reggel hazament. Megvárta, amíg Levente és Ildikó elmennek – az anyja épp a közeli főiskolára kísérte a fiát ügyet intézni –, és amikor végre egyedül maradt a lakásban, elhatározta, hogy nem halogatja tovább, amit kigondolt.
Azonnal munkához látott.
A kanapét, amelyen Levente aludt, áthúzta a konyhába – szerencsére elfért ott. A hálószobából a franciaágyat áttolta a nappaliba, utána a komód is követte, sőt még az éjjeliszekrényeket is sikerült kivinnie. Mire végzett, a lakás teljesen új képet mutatott.
Amikor Ildikó és Levente hazaértek, döbbenten torpantak meg az ajtóban.
– Ez meg mi? – csattant fel az anyós.
– Semmi különös – felelte Réka higgadtan. – Úgy döntöttünk, felújítjuk az egyik szobát. Régóta terveztük, csak eddig nem volt rá apropó.
Egy pillanatra szünetet tartott, majd hozzátette:
– Most viszont rászántam magam. Előbb rendbe tesszük a lakást, aztán jöhet a baba. Addig a nappali lesz a hálónk.
– És Leventének hol lesz a helye? – kérdezte Ildikó élesen.
– A konyhában. Odatettem a kanapét, teljesen kényelmes. Nem kell aggódnia a fiáért.
– És én? – húzta ki magát az asszony.
– Ön is a konyhában tud aludni.
A konyha azonban korántsem bizonyult barátságos élettérnek. Ildikó másnap már talált is valami sürgős teendőt, és sietve hazautazott. Réka elégedetten nyugtázta a fejleményt, de tudta, hogy ez még nem a végső megoldás.
Leventével nem akart összetűzésbe keveredni.
– Beszélhetnénk? – fordult hozzá később. – Nem szeretnék haragot.
– Hallgatlak.
– Van egy kollégiumi szobám, teljesen vállalható. Elköltözhetnél oda. Viszont… nem elég csak simán elmenned. El kell hitetned az anyukáddal, hogy mi szörnyen bánunk veled. Érted, mire gondolok?
Levente szeme felcsillant.
– Ez menni fog! – vágta rá gondolkodás nélkül.
Tizenhat évesen ki ne vágyott volna önállóságra? Levente régóta erről álmodozott.
Hogy pontosan mit adott elő Ildikónak, Réka nem tudta. Az asszony egy hétig tűrt, aztán feldúltan rontott be az ajtón.
– Meddig akarod még kínozni? – kiabálta már a küszöbről. – Küldd ki az utcára is, ha ennyire útban van! Szégyelld magad! A családunk befogadott, te pedig gyűlölöd mindnyájunkat?
Réka alig tudta visszatartani a mosolyát. Levente fantáziája valóban élénk volt.
– És maga mit várt? – kérdezett vissza színpadias komolysággal. – Miért kellene rajongnom önökért? Folyton idejárnak, ráadásul még a gyerekeket is idehozzák. Talán bébiszitter vagyok?
– Gyere, Leventém, pakolunk! – csattant fel Ildikó. – Hazajössz velem.
– De anya, és az iskola? A különórák? – tiltakozott a fiú, majd odasúgta: – Rékának van egy szobája egy társasházban. Beszélj Gergővel, ő biztos segít. Ő szeret minket… nem úgy, mint ő.
Ildikó azonnal felhívta Gergőt. Emelt hangon panaszkodott és méltatlankodott, míg végül megszerezte a kulcsot ahhoz a bizonyos szobához. Gyorsan összeszedte Levente holmiját, és már mentek is.
Ettől kezdve a rokonság nem tette be a lábát hozzájuk.
Ildikó mindenütt hangoztatta, milyen szívtelen a menye. Gergőt különösebben nem érdekelte a dolog, Réka viszont felszabadultan lélegzett fel.
Hogy milyen áron érte el, amit akart? Nem számított. A célját elérte.
