A teáskanál halkan koccant a porcelán csészéhez. Eszter komótosan kavargatta a mézet, figyelve, ahogy az aranyló csíkok lassan eltűnnek a gőzölgő italban. Negyven esztendeje ugyanazzal a gondossággal készítette el az esti teát: öt perc áztatás, egy csipetnyi menta, egy kanál méz. Gábor így szerette. Pontosabban régebben így szerette.
Az előszobában csattant a bejárati ajtó. Eszter meg sem rezzent. Mostanában a férje egyre később ért haza, és minden alkalommal ingerültebben.
— Már megint üldögélsz? — vetette oda köszönés helyett, kabátját sem véve le. — Mindig ez a tea… Mintha nem lenne jobb dolgod az életben.
Eszter lassan felemelte a tekintetét. Nyugodtan, tartással.
— Jó estét, Gábor. A vacsora a sütőben van.
— Nem kérek — felelte kurtán, és a kulcsait a komódra hajította. — A kollégákkal ettem. Ég a munka a kezünk alatt, bent kellett maradnom.
A nő bólintott. Már megszokta a magyarázatokat. Az orrát azonban megcsapta egy ismeretlen női parfüm illata, amely a sáljából áradt. Ilyen illat nem lapult az ő polcán.
— Ennyire fontos az a munka? — kérdezte halkan.
— Ugyan, mit számít ez neked? — csattant fel Gábor. — Úgysem értetted soha, mivel foglalkozom. Negyven év alatt sem, most sem fogod.
Eszter belekortyolt a teába. Túl édes lett, de az arca rezzenéstelen maradt.
— Harminckilenc — javította ki csendesen.
— Tessék?
— Harminckilenc éve vagyunk együtt. A negyvenedik szeptemberben lesz.
A férfi legyintett.
— Lehet negyven, lehet ötven, teljesen mindegy! Minden nap ugyanaz. Te, ez a tea, ugyanazok a mondatok. Halálosan unalmas.
Ezzel bevonult a fürdőszobába, és úgy csapta be az ajtót, hogy beleremegtek a falak. Hamarosan vízcsobogás hallatszott. Eszter lassan kiitta a csészét, majd az előszobai tükör elé lépett. A kora ellenére csinos volt: alakja karcsú maradt, haja gondosan ápolt, az ősz szálak inkább méltóságot adtak neki. Kihúzta magát, és halványan elmosolyodott a tükörképére.
Megszólalt a telefonja.
— Eszter, ugye jössz holnap a kiállításra? — hallatszott Júlia élénk hangja. — Ott lesz Márk is, tudod, aki múltkor olyan lebilincselően mesélt Benedek festményeiről. Most személyesen vezet körbe minket.
— Természetesen megyek — felelte Eszter, és akaratlanul a fürdőszoba felé pillantott. — Háromkor találkozunk, ahogy megbeszéltük.
— Gábor nem fog morogni miatta? — nevetett Júlia.
— És miért kellene, hogy az ő véleménye határozza meg a programomat? — válaszolta nyugodtan. — Ő már rég a saját életét éli. Ideje, hogy én is a magamét éljem.
Amikor Gábor kilépett a fürdőből, Eszter már a számítógép előtt ült, és egy olasz nyelvtanfolyam tematikáját böngészte. Fiatal lányként arról álmodott, hogy egyszer látja Rómát, de mindig akadt fontosabb: gyerekek, munka, Gábor örökös „majd egyszer” halogatása. Most elhatározta, hogy nem vár tovább.
— Már megint a neten lógsz? — dörmögte a férfi, miközben elhaladt mögötte. — Csak szórod a pénzt ezekre a tanfolyamokra. Mire jó neked az olasz ennyi idősen?
Eszter megfordult a székével.
— Nekem fontos. Ősszel Rómába utazom.
Gábor megtorpant.
— Tessék? Miféle hirtelen ötlet ez?
— Nem hirtelen — mosolygott a nő. — Inkább egy új fejezet kezdete. Úgy látom, a tiéd már elkezdődött. Most én következem.
A férfi úgy nézett rá, mintha először látná igazán. A szemében meglepetés és bosszúság keveredett.
— Miféle új fejezet hatvanegy évesen? — horkant fel. — Inkább az unokára figyelhetnél, nem Rómára. Dóra keresett ma? Hogy van a kicsi?
— Szépen fejlődik — felelte Eszter, és lecsukta a laptopot. — Dórával minden nap beszélek. Ellentétben veled. Ami pedig a koromat illeti… éppen most érzem úgy, hogy hatvanegy évesen jött el az idő, hogy magamra is gondoljak.
Felállt, és visszasétált a konyhába. Gábor kelletlenül követte.
— Ezt most szemrehányásnak szánod? — kérdezte ingerülten. — Egész életemben dolgoztam, hogy semmiben ne szenvedj hiányt.
Eszter megállt, és szembefordult vele.
— Nem vádollak semmivel. Csak kimondom a valóságot: te a saját utadat járod, én pedig mostantól a magamét fogom.
Azon az éjszakán egymásnak háttal feküdtek az ágyban, köztük egy láthatatlan, mégis szilárd fal húzódott, amelyet egyikük sem próbált áttörni.
Reggel Gábor a szokottnál is korábban lépett le otthonról. Az ajtóból még odavetett valamit egy értekezletről, de a hangja tompa és kedvetlen volt. Eszter nem kérdezett vissza. Nyugodtan megreggelizett, rendbe tette a konyhát, felhívta a lányát, majd időpontjára indult a fodrászhoz. Délutánra találkozót beszélt meg Júliával.
— Eszter, ragyogsz! — csapta össze a kezét Júlia, amikor meglátta. — Új frizura? Hihetetlenül jól áll!
— Gondoltam, ideje változtatni egy kicsit — mosolygott Eszter, és végigsimított a frissen vágott haján. — Rómára hangolódom.
— És Gábor mit szólt hozzá? — kérdezte kíváncsian a barátnője.
Eszter apró, jelentőségteljes szünetet tartott.
— Semmit. Három napja nem jött haza. „Kiküldetés” — mutatott idézőjelet az ujjaival.
Júlia hitetlenkedve ingatta a fejét.
— És te ezt ilyen higgadtan mondod? Te tényleg szent vagy.
— Nem vagyok az — felelte csendesen Eszter. — Csak rájöttem, hogy nem akarok több energiát pazarolni olyasmire, ami felett nincs hatalmam. Tudod, egész életemben igyekeztem jó feleség és gondos anya lenni… de közben egyszer sem kérdeztem meg magamtól: én mit szeretnék?
A kiállítás után beültek egy hangulatos kávézóba. Eszter egy koktélt rendelt magának — ilyesmit korábban sosem engedett meg magának nappal.
— Az új kezdetre! — emelte poharát Júlia.
— Az önbecsülésre — javította ki Eszter, és összekoccintotta vele a poharat.
Amikor este hazaért, Gábor már otthon ült a nappaliban. A fotelben várta.
— Hol voltál? — kérdezte élesen. — Többször is hívtalak.
— Júliával kiállításon, utána beültünk valahova — válaszolta nyugodtan. — Történt valami?
— Nem… — morogta a férfi. — Csak furcsa, hogy nem talállak itthon.
Eszter halványan elmosolyodott.
— Érdekes ezt attól hallani, aki hetekre eltűnik.
— Dolgozom! — csattant fel Gábor.
— Tudom — bólintott higgadtan. — És nem faggatlak. Cserébe azt kérem, tartsd tiszteletben az én időmet is.
A következő hetekben Eszter szemmel láthatóan kivirágzott. Beiratkozott úszni, rendszeresen találkozott a barátnőivel, és lelkesen szervezte az olaszországi útját. Mintha éveket fiatalodott volna.
Gábor egyszerre figyelte mindezt ingerülten és aggodalommal. Bár továbbra is sokat volt távol, most már minden alkalommal közölte, hová megy és mikorra várható haza. Eszter illedelmesen tudomásul vette, féltékenység vagy sértettség nélkül.
— Ma későn jövök — mondta egy este Gábor. — Születésnapot ünneplünk a kollégákkal.
— Rendben — felelte Eszter mosolyogva. — Add át a jókívánságaimat az ünnepeltnek.
— Ünnepeltnek… nő — pontosított Gábor, figyelmesen fürkészve a felesége arcát.
— Akkor neki különösen — válaszolta Eszter rezzenéstelen arccal. — Egyébként én sem alszom itthon. A lányokkal lemegyünk Renátához a hétvégi házába, csak holnap ebédre érek vissza.
Gábor megtorpant.
— Most? Ősszel? A nyaralóba?
— Miért ne? Van kandalló, sütünk egy kis húst, beszélgetünk. Nem kell aggódnod értem, ugye?
A férfi szóhoz sem jutott. Sokáig állt az előszobában, majd a falon függő esküvői fotót nézte. Tekintetében valami új jelent meg: bizonytalanság.
Másnap, amikor Eszter hazatért, Gábor a konyhában ült egy csésze kávé mellett. Láthatóan várta.
— Milyen volt a hétvége? — kérdezte erőltetett nyugalommal.
— Remek — felelte Eszter vidáman, és apró ajándékokat pakolt ki a táskájából. — Renáta bemutatott minket a szomszédjának. Képzeld, régészprofesszor, nemrég vesztette el a feleségét. Hihetetlenül művelt, órákig tud mesélni.
Gábor összehúzta a szemöldökét.
— És ez a… professzor… ott maradt éjszakára is?
Eszter felnevetett.
— Ugyan, Gábor. És ha igen? Én sem kérdezem, kivel töltöd az éjszakáidat a „kiküldetéseken”.
Elővett egy kis üveget.
— Hoztam neked házi készítésű italt. Balázs maga főzi, állítólag kiváló.
— Balázs? — ismételte Gábor feszülten. — Már keresztnevén szólítod?
— Mit mondjak? Professzor úr? — vont vállat Eszter. — Nem vagyok tinédzser, hogy mindenkit tegezzek vagy gügyögjek.
Aznap este Gábor szokatlanul figyelmes volt. Részletesen kérdezett a kiruccanásról, majd felvetette, hogy nézhetnének meg együtt egy filmet, mintha ezzel próbálná visszahódítani azt a közelséget, amely lassan kicsúszott a kezük közül.
Eszter mindezt higgadtan fogadta, különösebb meghatottság nélkül. Nem utasította vissza Gábor közeledését, de nem is lelkesedett érte. Egy héttel később, szombat reggel, amikor épp az olaszórára készült, a férfi váratlanul megszólalt a konyhaajtóból:
— Mit szólnál, ha este elmennénk valahová? Színház, vagy egy vacsora kettesben?
Eszter lassan megrázta a fejét.
— Ma nem jó. Találkozóm van a lányokkal.
— Már megint? — csattant fel Gábor, és a bosszúságot nem is próbálta leplezni. — Mostanában mindig velük vagy!
— És ebben mi a különös? — nézett rá nyugodtan a nő. — Neked megvan a saját világod, nekem is lehet. Nem erre vágytál?
— Ilyet sosem mondtam! — emelte fel a hangját.
— Kimondani nem mondtad — felelte Eszter csendesen. — De elég egyértelműen éreztetted. Valahányszor más fontosabb volt nálam. Valahányszor idegen parfüm illata maradt az ingeden.
Gábor arca elsápadt.
— Eszter, ez nem ilyen egyszerű…
— Pontosan tudom, milyen — válaszolta halkan. — Nem ítélkezem. Csak elfogadtam, és továbbléptem.
Szerdán Gábor szokatlanul korán ért haza. Idegesen járkált a nappaliban, az inge ujján lévő gombbal babrált, amikor Eszter belépett.
— Beszélnünk kell — kezdte feszülten.
— Hallgatlak — ült le a fotelbe Eszter, és várakozóan ránézett.
— Be kell vallanom valamit. Volt… egy kapcsolatom — nyögte ki nehezen. — De vége. Rájöttem, mekkora hibát követtem el. Nem akarom elveszíteni a családunkat.
Eszter fürkészően figyelte.
— És most mit szeretnél?
— Megszakítottam vele mindent. Tiszta lapot akarok. Csak te és én.
— Nem tudom, én akarok‑e újrakezdeni — felelte őszintén a nő. — Most kezdem felfedezni, ki vagyok nélküled. És meglepően jól érzem magam így.
Gábor térdre ereszkedett előtte.
— Kérlek, adj még egy esélyt. Rájöttem, mennyit jelentesz nekem.
Eszter a vállára tette a kezét.
— Átgondolom, Gábor. De nem ígérek semmit.
A következő napok különös légkörben teltek. Gábor igyekezett minél többet otthon lenni, vacsorát főzött, érdeklődött Eszter programjai iránt. A nő megköszönte a figyelmet, mégis megmaradt köztük egy láthatatlan távolság. Eszter napjai megteltek: nyelvóra, úszás, barátnők. Az élete új ritmust vett fel.
Aztán elérkezett az az este.
Amikor Eszter hazaért az olaszról, már az előszobában meghallotta az idegen női hangot. Mély, magabiztos nevetés szűrődött ki a nappaliból, amit Gábor ideges torokköszörülése kísért.
Belépett. A kanapén ott ült a férje, mellette egy harminc körüli nő, feltűnő sminkkel és kihívó ruhában. Az idegen nem jött zavarba, inkább végigmérte Esztert, ajkán provokatív mosollyal.
— Te vagy Eszter, igaz? — kérdezte, fel sem állva. — Hallottam már rólad.
— Jó estét — felelte nyugodtan Eszter, és letette a táskáját. — És ön…?
Gábor talpra ugrott, arca elvörösödött.
— Eszter, ő itt Vivien. A kollégám. Csak… munkáról beszélgettünk.
— Ugyan, Gábor, ne szerénykedj — simított végig Vivien a férfi térdén. — Nem csupán kollégák vagyunk. Elég közel állunk egymáshoz.
Aztán Eszterhez fordult.
— Fél éve együtt vagyunk. Csodálatos férfi. Nagylelkű, szenvedélyes…
Eszter levette a kabátját, gondosan felakasztotta.
— Kérnek egy teát? — kérdezte tárgyilagos hangon, és a konyha felé indult.
Vivien meglepetten felvonta a szemöldökét, Gábor pedig teljesen összezavarodott.
— Ööö… talán igen — hebegte.
— Nem, köszönöm — vágta rá Vivien. — Nem udvariaskodni jöttünk. Gábor szerint ideje, hogy megtudd az igazságot.
Eszter visszatért, és leült velük szemben.
— Hallgatom.
— Szeretjük egymást — jelentette ki Vivien, és megszorította Gábor kezét. — Együtt akarunk élni, hivatalosan is. Azt mondta, értelmes nő vagy, meg fogod érteni.
— Vivien, kérlek… ne így — próbálta csillapítani Gábor.
— Mégis hogyan? — csattant fel a nő. — Meddig húzzuk még? Megígérted, hogy rendezed a dolgot! Hogy közös otthonunk lesz! Már a lakást is felmondtam.
— …mellesleg — tette hozzá Vivien élesen.
Eszter nyugodtan szemlélte a jelenetet, ajkán alig észrevehető, higgadt mosollyal.
— Szóval ide költöznétek? — kérdezte csendesen.
— Természetesen! — vágta rá Vivien sértődötten. — Ez Gábor háza!
— A mi közös otthonunk — javította ki Eszter tárgyilagos hangon. — Együtt vettük, együtt újítottuk fel, és mindketten fizetjük a törlesztőt. Ezt vajon elmesélte neked?
Vivien egy pillanatra kizökkent, de gyorsan visszanyerte a magabiztosságát.
— Akkor majd eladjátok, és megfelezitek az árát. Vagy te keresel magadnak egy kisebb lakást, mi pedig maradunk itt. Három szoba van — minek az neked egyedül?
— Ki mondta, hogy el akarok menni? — Eszter összefonta a kezét az ölében. — Nekem itt tökéletes minden. Közel a metró, a park, az uszoda. Itt vannak a dolgaim, az életem emlékei.
— De hát… — Vivien elakadt. — Meg kell értened! Szeretjük egymást! Ez komoly!
— Nekem meg jelzáloghitelem van — felelte Eszter halvány mosollyal. — És egy önálló életem. Mondd csak, Vivien, neked mid maradt? Feladtad az albérletedet, lezártad a múltadat… egy férfiért, aki még azt sem mondta el őszintén, milyen helyzetben van otthon?
Gábor tehetetlenül kapkodta a tekintetét a két nő között.
— Eszter, próbáljunk meg nyugodtan beszélni — kezdte feszülten. — Tudom, hibáztam. Tényleg. Csak… összekeveredtek bennem a dolgok. Vivien fontos nekem, de téged sem akarlak megbántani.
— Megbántani? — Eszter lassan megrázta a fejét. — Gábor, behoztad ebbe a házba azt a nőt, aki már most felosztaná, ami az enyém. Ez nem egyszerű bántás. Ez megalázó.
— Én nem osztogatok semmit! — csattant fel Vivien. — Csak együtt akarok élni azzal, akit szeretek! Gábor, mondd meg neki!
— Gábor mindig szépen beszélt — jegyezte meg Eszter halkan. — Főleg a nőknek. De tudod, kedvesem, nagy különbség van aközött, hogy valaki csodás jövőt ígér, és aközött, hogy tényleg képes lezárni egy közel negyvenéves házasságot.
— Harminckilenc — javította ki reflexből Gábor.
— Szeptemberben lesz negyven — felelte Eszter. — Négy évtized. Ennyi idő alatt az ember nemcsak megszokásból marad. Közös örömök, veszteségek, betegségek, újrakezdések… Azt hiszed, ezt olyan könnyű csak úgy elvágni?
Vivien arca elvörösödött.
— Azt sugallod, hogy nem fog elhagyni téged?
— Azt mondom, Gábor nehezen hoz döntéseket — állt fel Eszter. — És az igazmondás sem az erőssége. Egy hete még azt mondta nekem, hogy köztetek vége. Hogy rájött, mekkorát tévedett. Hogy új lapot akar kezdeni velem. Ehhez képest most itt állsz.
Vivien villámgyorsan Gábor felé fordult.
— Tessék?! Ezt mondtad neki? Miközben nekem szerelmet vallottál?
Gábor belesüppedt a kanapéba.
— Én… azt akartam, hogy senki se sérüljön…
— Senki? — Vivien felpattant. — Mindkettőnket átverted! És ezt nevezed megoldásnak? Te gyáva vagy!
Felkapta a táskáját, és az ajtó felé indult.
— Ehhez én nem asszisztálok. Oldjátok meg egymás között!
Az ajtó hangosan bevágódott mögötte. A lakásban hirtelen dermedt csend telepedett meg. Gábor lehajtott fejjel ült.
— Eszter… fogalmam sincs, mit mondhatnék.
— Semmit — felelte a nő, miközben az ablakhoz lépett. — Inkább pakolj össze, és menj el.
— Hova menjek? — nézett rá tanácstalanul.
— Hozzá. Vagy bárki máshoz. Ez most már nem az én dolgom — mondta halkan, de rendíthetetlenül. — Sokáig tűrtem a félmondatokat, a ködösítést, a hazugságokat. De ma átléptél egy határt. Idehoztad őt.
— Nem így akartam… én csak…
— Azt szeretted volna, ha én mondom ki helyetted — fejezte be Eszter. — Hogy ne neked kelljen döntened, és ne érezd magad bűnösnek. De ezt most nem veszem le a válladról. Válassz te.
Gábor lassan feltápászkodott, és az előszoba felé indult.
— Holnap visszajövök. Beszéljünk tiszta fejjel.
— Ne gyere — szólt utána Eszter. — Lecserélem a zárakat.
Amikor az ajtó bezárult mögötte, mély levegőt vett. A könnyei kibuggyantak, de nem roskadt össze. Elővette a telefonját, és tárcsázott.
— Júlia? Át tudnál jönni hozzám?
Letette a készüléket, majd a tükör elé állt. Fáradt arc nézett vissza rá, mégis különös nyugalom áradt belőle. Egy asszony tekintett önmagára, aki hosszú idő után először nem valakihez tartozott — hanem végre saját magához.
