Réka feldúltan, zilált hajjal rontott be a szobába. Majdnem hasra esett a földön heverő játékokban, de az utolsó pillanatban megkapaszkodott, aztán egyenesen az íróasztalnál ülő nővéréhez sietett.
– Nóra, kérlek szépen, segíts már! – könyörgött olyan kétségbeesett hangon, hogy a lány akaratlanul is összerándult. Meddig mehet ez még így? Szinte minden nap őt használják ingyen bébiszitternek. Nem elég már?
– Réka, péntekre már elvállaltam, hogy vigyázok rájuk – felelte Nóra igyekezve higgadt maradni, bár belül forrt benne a düh. Az asztalára mutatott, ahol tankönyvek és jegyzetfüzetek tornyosultak, köztük egy nyitott laptop és egy bögre kihűlt tea árválkodott. – Rengeteg tanulnivalóm van, közelednek az érettségik. Készülnöm kell, érted? Ráadásul ők a te gyerekeid, nem az enyémek!
– De hát a nagynénjük vagy, természetes, hogy besegítesz! – csattant fel Réka.
A két apróság, akik eddig a lábuknál játszottak plüssmackók, színes kockák és kisautók között, egy pillanatra megdermedtek a hangos szóváltásra, majd újra kergetőzni kezdtek a szobában.
Nóra fáradt sóhajjal figyelte őket. Nagynéni… ő még csak tizenhét éves. Előtte az érettségi, aztán a felvételi. Réka huszonnyolc, nem dolgozik, mégis teljesen magától értetődőnek veszi, hogy a kisebbik húgára bízza az ikreket. A kisfiú és a kislány tündériek voltak, de kimerítően elevenek. Egy perc nyugtot sem hagytak senkinek, állandó figyelmet követeltek, miközben az anyjuknak mindig akadt „halaszthatatlan” programja.
Leggyakrabban a barátnőivel tűnt el kávézókba vagy bevásárlóközpontokba. Vidáman, felvillanyozva tért haza, lelkesen mesélve az új ruhákról és a hosszú kávézgatásokról, miközben a gyerekek többnyire rokonokra maradtak, ritkább esetben bébiszitterre. A férje, az ikrek apja, csak késő este vetődött haza. Szorgalmasan utalta a pénzt a közös számlára, de úgy gondolta, az apai szerep ezzel ki is merül. A munka és a barátok fontosabbak voltak számára, mint az esti mese.
Amikor az édesanyjuk bejelentette, hogy elutaznak nyaralni, Nóra alig tudta visszafojtani az örömkiáltását. Egy teljes hét a tengernél, csak hármasban – sem gyerekzsivaj, sem kiborított gyümölcslé az új kanapén! Az apja szemében is megcsillant a lelkesedés; régóta vágyott rá, hogy végre nyugodt körülmények között töltsön időt a családjával. Szerette az unokáit, de a folytonos zaj őt is kifárasztotta.
Az indulás előtti napok izgatott készülődéssel teltek. Nóra segített bepakolni a bőröndöket, a kedvenc könyveit gondosan elrendezte a régi, megkopott hátizsákjába – abba, amely végigkísérte az iskolás éveit –, a tabletjét pedig biztonságos tokba csúsztatta. Már előre látta magát, ahogy a parton hever egy napernyő árnyékában, olvas, hűsítő italokat kortyol, és végre gondtalanul hallgatja a hullámok egyenletes morajlását.
A reptéren kezdetben minden gördülékenyen haladt. Nóra a szülei mögött sétált a hosszú, fényes folyosón, amelynek falait színes reklámok és hatalmas világtérképek borították. Már majdnem a beszállókapuhoz értek, amikor a lány tekintete megakadt egy ismerős alakon a check-in pultnál. Réka volt az – a férjével és a gyerekekkel.
Csak őt ne… most ne!
Nóra gyomra összerándult, a szíve kihagyott egy ütemet. Szó sem lehet róla, hogy a régóta várt pihenésből bébiszitterkedés legyen. Léptei lelassultak, majd hirtelen lehajolt, mintha a cipőfűzőjét igazítaná, ujjai idegesen babrálták a masnit. A nővére nem vette észre; éppen lelkesen magyarázott az anyjuknak arról, hogyan képzeli a közös tengerparti napokat. A pillanatnyi takarásban Nóra gyors mozdulattal a zoknija gumija alá csúsztatta az útlevelét, hálát adva magában, hogy bő szárú nadrágot vett fel.
– Nóra, mit csinálsz ott hátul? – fordult vissza az anyja derűsen, arcán a közelgő nyaralás izgatott fénye.
– Kioldódott a cipőm – felelte halkan, és igyekezett nem a szemébe nézni, miközben érezte, hogy elpirul.
Az okmányellenőrzésnél aztán „váratlanul” rádöbbent, hogy nincs nála az útlevele. Olyan hitelesen túrta át a táskáját, olyan tanácstalan arccal kutatott minden zsebben, hogy senkiben fel sem merült a színlelés gyanúja.
– Ez hogy történhetett? – csapta össze a kezét az anyja idegesen. – Indulás előtt mindent átnéztünk!
– Talán kicsúszott valahol – mondta Nóra szomorkás hangon, miközben a pólója szélét gyűrögette. – Lehet, hogy otthon, amikor utoljára ellenőriztem a papírokat, mellétettem, és nem a zsebbe csúszott.
Az apja az órájára pillantott; a mutatók könyörtelenül közeledtek a felszállás idejéhez. – Visszamenni már nincs idő – rázta meg a fejét. – Itthon kell maradnod. Sajnálom, de idén kimarad a tenger.
A váróterem zsibongott: bemondások visszhangoztak, bőröndök gördültek, gyerekek nevetgéltek. Nóra leült egy ablak melletti kanapéra, ahonnan jól látta a borongós eget és a felszálló gépeket. Megvárta, amíg a szülei eltűnnek a kapunál. Bűntudat halványan motoszkált benne, de a gondolat, hogy egy teljes hétig csak önmagáért felel, kellemes melegséggel töltötte el.
Otthon szinte szokatlan csönd fogadta. Nem szólt senki, nem csattogtak ajtók, nem visszhangzott gyerekzsivaj. Nóra elővette a laptopját, készített magának egy bögre teát a kedvenc figurájával díszített csészében, majd elindította a régóta halogatott sorozatát. A kanapén helyezkedett el, egy virágmintás, puha takaróba burkolózva. Odakint tavaszi eső permetezett, a cseppek ütemesen kopogtak az ablakpárkányon, megnyugtató háttérzenét adva a délutánnak.
Az elkövetkező napokban egymás után érkeztek az üzenetek: az anyjától, Rékától, sőt még a sógorától is. Nóra nem tagadta, elégedett mosollyal olvasta a kissé kétségbeesett sorokat.
„El sem tudod képzelni, milyen nehéz két kicsivel!” – írta az anyja.
„Egy perc nyugtunk sincs mellettük!”
A beszámolók egyre zaklatottabb hangvételűek lettek, és Nóra, miközben kortyolt a teájából, kíváncsian várta, vajon legközelebb milyen újabb kalamajkáról számolnak be.
A következő üzenetben már konkrét katasztrófáról számoltak be: a gyerekek szétdobálták a játékokat a szállodai szobában, valaki megbotlott bennük, a kávé a szőnyegen landolt, a csésze darabokra tört, és végül takarítót kellett hívniuk. Nem sokkal később újabb szemrehányás érkezett.
„Hogy lehettél ilyen felelőtlen, hogy elhagytad az útlevelet? Komolytalan vagy!”
Nóra a saját szobájában üldögélve olvasta ezeket a sorokat, és akaratlanul is elmosolyodott. Körülötte rend és nyugalom honolt. Senki sem rohant végig a lakáson, nem hevertek szanaszét ruhák, és a konyhában sem kellett ragacsos foltokat törölgetni. Élvezte a csendet, amely végre csak az övé volt.
Egyik este aztán megszólalt a telefon. Az édesapja hívta.
– Nóra, szerintem szándékosan tetted félre azt az útlevelet – mondta minden bevezetés nélkül.
A lány megdermedt. Tekintete a falon függő családi fényképre siklott, ahol mindannyian gondtalan mosollyal néztek a kamerába.
– Apa… – kezdte halkan, és érezte, hogy elcsuklik a hangja.
– Nyugodj meg, kicsim – felelte a férfi a tőle megszokott melegséggel. – Tudom, milyen a testvéred. Kényelmes megoldás volt neki, hogy benned találjon ingyen bébiszittert. De te még fiatal vagy, előtted az élet, nem az a dolgod, hogy mások helyett vállalj felelősséget.
– Tényleg így gondolod? – kérdezte Nóra, és mintha egy láthatatlan súly gördült volna le a mellkasáról.
– Persze. Csak anyádnak erről ne beszélj, ő könnyen megsértődik. Egyébként úgy tűnik, Rékáék nem azt a pihentető nyaralást kapták, amire számítottak. A gyerekek túl energikusnak bizonyultak a terveikhez képest.
Nóra maga elé képzelte a jelenetet: Réka és a férje romantikus kikapcsolódásról álmodtak, ehelyett éjjel-nappal a kétévesek körül forog minden. A képzeletében Réka kimerülten próbál altatni két üvöltő kisgyereket, miközben a férje egy koktéllal a kezében próbál úgy tenni, mintha nem hallaná a zajt.
Az a hét villámgyorsan elszállt. Nóra kiélvezte minden percét. Vastag regényekbe merült a magas támlájú kedvenc foteljében, barátnőivel találkozott egy parkra néző kávézóban, és végre zavartalanul tudott készülni a vizsgáira.
Ezzel párhuzamosan Réka pihenése rémálommá változott. Már az első reggelen versenyt rendeztek a kicsik, ki tud hangosabban sírni, ha a szülők egy pillanatra hátat fordítanak. Az étteremben ételdarabok repültek minden irányba, a fehér abroszt szósszal kenték össze, egyszer pedig a desszert is csatatérré vált, amikor epret dobáltak egymásra. A pincérek együttérző, mégis rosszalló pillantásokkal figyelték őket, de a helyzeten nem tudtak segíteni.
A tengerparton sem volt könnyebb dolguk. A gyerekek nem maradtak meg a napágyon, állandóan szaladgáltak, és a víz felé vették az irányt. A szülők felváltva próbálták őket szemmel tartani, kevés sikerrel. Az első napon a törölközők a medencében kötöttek ki, utánuk a játékok, végül Réka táskája is – benne a telefonnal. Nem csoda, hogy az idegei pattanásig feszültek.
Esténként, amikor a házaspár leült volna egy italra a bárban, a szobából hangos dobolás és kiabálás hallatszott. A gyerekek a falat ütögették, maximumra tekerték a tévét, és egyszer még a vészjelző gombot is megnyomták, ami miatt a biztonsági szolgálat is felment hozzájuk.
Amikor végül elérkezett a hazautazás napja, Nóra ment ki eléjük a repülőtérre. A szülei fáradtnak tűntek, mégis megkönnyebbült mosoly ült az arcukon, és a lány már messziről látta, hogy a következő percekben aligha maradnak el a szemrehányó kérdések.
Réka és a gyerekek csak másnap érkeztek meg – valami fennakadás volt a repülőjegyek körül –, így Nórának volt ideje felkészülni a találkozásra. Amikor azonban meglátta a nővérét a terminál érkezési oldalán, rögtön észrevette a szeme alatti sötét karikákat és a feszültséget a hangjában. Réka haja ziláltan omlott a vállára, a ruhája gyűrött volt, itt-ott apró foltok tarkították. Nyoma sem volt annak a ragyogásnak, amelyet egy tengerparti pihenés után remélt.
— Nóra, ezt mégis hogy képzelted? — fakadt ki Réka már az előszobában, miközben a bőröndökből plüssfigurák és kisautók kandikáltak kifelé. — Család vagyunk, nem?
— Szerinted direkt hagytam otthon az útlevelemet, hogy lemaradjak egy teljes hétről a tenger mellett? — válaszolta higgadtan Nóra. — De őszintén szólva akkor sem vállaltam volna, hogy egész nap a neveletlen gyerekeidre vigyázzak. Van saját életem, saját tervekkel.
Aznap este, amikor a kicsik végre elcsendesedtek a vendégszobában, amelyet játékok és színes rajzok borítottak, Réka a konyhában ült egy csésze tea fölött. Nóra úgy érezte, ideje tisztázni a helyzetet.
— Tudom, hogy nem könnyű neked — kezdte óvatosan. — De miért nem fogadsz fel egy bébiszittert?
Réka félmosollyal söpört félre egy tincset a homlokából.
— Ugyan minek? — felelte. — Itt vagy te. Felesleges pénzkidobás lenne idegenre költeni.
— Tehát tudatosan számítasz rám, hogy megspórold a kiadásokat? — kérdezett vissza Nóra hitetlenkedve.
— Ne dramatizálj — próbált enyhíteni a hangnemen Réka. — Egyszerűen gyakorlatias vagyok. Úgyis sokat vagy otthon, igazán segíthetnél a családnak.
— Ne kérj többé ilyet tőlem — zárta le Nóra határozottan. — Ha ennyire gyakorlatias vagy, oldd meg másképp.
Másnap Nóra a szüleik elé tárta az esti beszélgetést. Az édesanyjuk elszomorodott, az apjuk azonban, aki kedvenc hintaszékében ült, megértően bólogatott.
— Kislányom — mondta komoran —, Réka mindig is szeretett számolni és előre kalkulálni, de ez már túlzás. Azt hittem, a férje ellenzi a bébiszittert, de úgy látszik, nem erről van szó. Nem hagyhatod, hogy kihasználjanak. Ugyanakkor a veszekedés sem vezet sehova. Próbáljatok megegyezni.
Végül a nappaliban ültek le egymással szemben, ahol a falakat családi fényképek borították, a dohányzóasztalon pedig bekeretezett emlékek sorakoztak.
— Segítek, ha szeretnék és ha belefér az időmbe — jelentette ki Nóra nyugodtan. — De csakis önként, és szemrehányások nélkül.
Réka kelletlenül bólintott, tekintetét elfordítva.
— Rendben. Akkor keresek valakit. Bár nem lesz olcsó mulatság…
— Talán így jobban megbecsülöd mások idejét és energiáját — mosolyodott el Nóra.
Az a bizonyos „elfelejtett” útlevél végül komoly fordulópontot hozott. Nóra megtanulta meghúzni a saját határait, Réka pedig — ha nem is örömmel — kénytelen volt elfogadni, hogy a húgának is joga van a maga életéhez. Számító természete nem tűnt el egyik napról a másikra, de legalább tisztább keretek közé került a kapcsolatuk, és ez mindkettőjüknek megkönnyebbülést hozott.
