Nóra és Márk már két esztendeje éltek együtt a fiú néhai nagymamájának lakásában. A kis alapterületű, mégis barátságos otthon egy csendes, külső városrészben állt. Nem szenvedtek hiányt semmiben: mindketten elvégezték a közgazdasági egyetemet, dolgoztak, és nyugodtan, megfontoltan tervezgették a közös jövőt. Gyereket egyelőre nem akartak. Volt viszont egy közös, nagy álmuk: eljutni Peruba, vagy akár több dél-amerikai országot is bejárni egy hosszabb út során. Mindkettejüket lenyűgözte a térség kultúrája és történelme.
Gyakran ábrándoztak erről az utazásról. Esténként szívesen kuckóztak be a kanapéra, bekapcsoltak egy utazós csatornát, és újabb filmeket, riportokat kerestek a kiszemelt helyekről.
– Nézd csak, Nóra – állította meg a felvételt Márk. – A reptérről busszal is be lehet jutni a belvárosba. A taxi elképesztően drága.
– Látom – bólintott a lány. – De ehhez nem ártana beszélni a nyelvet.
– Majd megoldjuk valahogy. A taxisok meg simán lehúzzák a turistákat, akár tízszeres árat is elkérnek. Nekik az utazó kész aranybánya.
– Képzeld, ma találtam egy jó cikket Peruról – lelkesedett Nóra. – Tele van hasznos tanácsokkal. Mutatom…
A mondatot egy ismerős, kellemetlen hang szakította félbe: kulcs csúszott a zárba, majd kétszer elfordult.
– Ó, megjött anya. Megkeresem a papucsát – pattant fel Márk, és az ajtóhoz sietett.
Nóra bezárta a böngészőt, sóhajtott egy nagyot, és ő is elindult köszönteni Ildikó asszonyt.
– Sziasztok, fiatalok! Itthon vagytok? – lépett be derűsen.
– Persze, anya – segített neki Márk kibújni a kabátból. – Nyolc van, hol máshol lennénk? Te meg merre jártál ilyen későn?
– Mit vacsoráztatok? Csak nem megint rendeltetek valami sushit? – kérdezte rosszalló éllel. – Sütöttem pogácsát, főztem levest is, kicsit több lett a kelleténél. Gondoltam, áthozom, nehogy éhen maradjatok. Nóra, vedd át a táskát.
– Nagyon kedves, köszönjük, de már ettünk – próbálkozott óvatosan a lány.
– Ugyan már! A fiam gyerekkora óta imádja az én sütimet. Ha nem éhes, akkor is eszik belőle. Szerencse, hogy a közelben lakom. Ha a város másik végén élnék, nem tudnék ilyen gyakran átugrani.
– Igen, igazán szerencsés – felelte Nóra, majd a konyhába ment vizet forralni.
Ildikó szinte minden este megjelent náluk. A lakás valaha az édesanyjáé volt, így természetesnek vette, hogy kulcsa van hozzá, és akkor érkezik, amikor kedve tartja. Egyedül élt, nem volt hétvégi telke, háziállata sem, a kézimunkát untatta, a televíziózástól pedig fájt a szeme. Az ideje viszont rengeteg volt. Főzött, sütött, majd átvitte az ételt szeretett fiának – és természetesen Nórának is.
– Márk, nem gondolod, hogy anyukád túl sűrűn jön? És legalább előtte telefonálhatna – hozta szóba néha tapintatosan Nóra.
– De hát ez az ő lakása is volt – vont vállat a fiú. – Meg aztán, mi ebben a gond?
– Előfordulhat, hogy épp kettesben szeretnénk lenni, vagy dolgunk van.
– Nem zavar téged semmiben. Csináld, amit akarsz, nem szól bele. Beugrik fél órára, iszunk egy teát, aztán megy is. Tényleg nem értem, mi bajod.
A valóságban azonban Ildikó ritkán maradt csak harminc percig. Gyakran két-három órát is eltöltött náluk. Teázgatott, részletesen beszámolt a rendelőintézeti vizitekről, barátnői panaszairól és azok gyermekeinek ügyeiről. Közben pedig folyamatosan megjegyzéseket tett arra, amit Nóra éppen csinált.
– Nóra, kérlek, ne ezekből a csészékből adj teát. Csehszlovák darabok, anyám annak idején protekcióval szerezte őket. Ritkaságszámba mennek. Ha eltöröd, pótolhatatlan. Tedd vissza őket a vitrinbe, ahol voltak. Majd hozok másikat.
– Épp átrendeztem a szekrényt, annyi felesleges holmi van benne – jegyezte meg halkan a lány.
– Ugye semmit sem dobtál ki? Az mind Márk nagymamájának emléke. Hogy lehetne az szemét?
– De több darab repedt vagy csorba. Minek őrizni? Ami használható, használjuk, ami nem, attól megválhatnánk.
– Nóra, te ezeket nem te vetted. Ha majd a saját vagyonotokat gyarapítjátok, azzal azt tesztek, amit akartok. Itt viszont ne alakíts ki új szabályokat. Hová tetted a vitrines dolgokat? Márk tud róla, mit műveltél?
– A balkonon vannak dobozba pakolva. Nem, ő dolgozott, amikor átrendeztem… – kezdte Nóra, és érezte, hogy a beszélgetés korántsem ért a végére.
– Gondoltam. Különben biztosan nem hagyta volna – legyintett Ildikó. – Mindent tegyél vissza a helyére! És mi ez a szag? Mit főzöl itt?
– Céklalevest – felelte Nóra higgadtan.
– Annak nem ilyen az illata. Megint beleraktad azokat a különleges fűszereidet? Márk az ilyesmit nem szereti.
– De szereti. Mindig megeszi.
– Ha a hűtőben csak ez van, nyilván nem válogathat – csóválta a fejét az asszony. – Van itthon hús? Főzök egy rendeset, olyat, amilyet ő igazán kedvel.
– Igazán nem szükséges, már kész van – próbálta visszafogni Nóra.
– Ez nem jó. Csinálok frisset. Pirítok hozzá ropogós kenyérkockát is, azt imádja. Szerencsére beugrottam a boltba, vettem egy friss cipót. Te addig rakd rendbe a vitrint. Én majd itt intézem a konyhát. Nem idegen terep nekem – hány éven át főztem az édesanyámnak.
Nóra szó nélkül sarkon fordult és bement a szobába. Belül azonban forrt benne az indulat, annyira, hogy szinte remegett tőle. Nem is tudta pontosan, mi bántja jobban: az, hogy Ildikó mindenbe beleszól, kioktatja őt az élet nagy dolgairól és még a levesfőzésről is, vagy az, hogy Márk mindezt tétlenül eltűri.
Igyekezett megértő lenni. Végül is ez a lakás Ildikó édesanyjáé volt, természetes, hogy ragaszkodik hozzá, és nem akarja, hogy bármi megváltozzon benne. Emlékeket őriznek a tárgyak. De lehet-e örökké a múltban élni? Ők még fiatalok. Szerette volna a lakást a saját ízlésük szerint alakítani, megszabadulni a felhalmozott holmiktól, kidobni a nehéz, öreg bútorokat, a régóta működésképtelen lemezjátszót, a kitört lábú fotelt, a százszor foltozott, makacs foltokkal tarkított plédet. Jó lett volna olyan tárgyakkal körülvenni magát, amelyek örömet adnak, nem pedig feszültséget keltenek, nem szívják el az energiáját. Ildikó azonban hallani sem akart erről.
Márk sem mutatott különösebb lelkesedést a változtatás iránt. A kissé nyomasztó, múltba ragadt hangulat neki megfelelt. Nóra fejében egyre gyakrabban megfordult a gondolat, hogy béreljenek inkább egy saját lakást, és költözzenek el. De tudta, Márk ezt nem értené. Szerinte itt mindenük megvan, ráadásul ingyen laknak, az édesanyja pedig örül, hogy nem áll üresen a lakás, és valaki gondját viseli. Albérletet fizetni pedig pénzkidobás – főleg most, amikor minden forintot félretesznek. A dél-amerikai utazás, a perui kaland nem olcsó mulatság, és most ez a közös álmuk.
Végre elérkezett a várva várt szombat reggel. Nem kellett rohanni sehova, lehetett lustálkodni, pizsamában tölteni az egész napot. Nóra kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy Márk már ébren van, és elmélyülten figyeli őt.
– Jaj, megijesztettél. Miért nem alszol? – kérdezte álmos mosollyal.
Márk sejtelmesen elmosolyodott, majd gyengéden megcsókolta.
– Jó reggelt. Tudod, milyen nap van ma?
– Szombat. Végre pihenhetünk.
– Ma van az évfordulója annak, hogy először kísértelek haza az egyetemről, és megkérdeztem, lennél-e a barátnőm. Nem rémlik?
– A dátumok mestere te vagy, nem én – nevetett Nóra. – Bevallom, kiment a fejemből.
– Csukd be a szemed.
– Olyan reménytelenül romantikus vagy – incselkedett, de engedelmesen lehunyta a szemét.
– Most kinyithatod.
Egy apró, bársonnyal bevont doboz volt a kezében. Benne egy finom gyűrű, apró kővel. Nóra döbbenten felsikoltott, és a szája elé kapta a kezét.
– Nóra, szerelmem – mondta Márk meghatottan. – Te vagy az életem, a társam, mindenem. Hozzám jössz feleségül?
– Márk… – régóta várta ezt a kérdést, mégis teljesen váratlanul érte, hogy így, egy álmos szombat reggelen hangzik el. – Ez… annyira meglepő. Igen. Természetesen igen!
Felcsúsztatta az ujjára a gyűrűt. Tökéletesen illett rá.
– Ez aztán a meglepetés! – nevetett boldogan. – Igazán tudsz hatni rám. Viszont… én nem szeretnék nagy esküvőt. Te gondolkodtál már rajta?
– Őszintén? Inkább valami visszafogott ünnepséget képzeltem el. Nem vágyom hatalmas felhajtásra. De rengeteg rokonunk van. Talán miattuk…
– Ugyan már. A több száz fős lagzik ideje szerintem lejárt. Ma már csak a dúsgazdagok csinálnak ekkora eseményt.
– Akkor mi is gazdagok vagyunk – vigyorgott Márk. – Annyit spórolunk.
– De nem az esküvőre gyűjtünk, hanem az álmunkra. Perura. Ezt te sem felejthetted el.
– Nem felejtettem. Csak arra gondoltam, hogy Peruba később is eljuthatunk. Az esküvő viszont egyszeri alkalom.
– …egyszer adódik az életben – fejezte be Márk, és közelebb húzódott hozzám. – Megcsinálhatnánk úgy, hogy mindenki emlékezzen rá. Igazi ünneplés, amiről még évek múlva is beszélnek.
– Én nem akarok senkit elkápráztatni, Márk – ráztam a fejem. – A rokonaid felét még sosem láttad. Miért lenne fontos, hogy ámuljanak? Szerintem sokkal szebb lenne egy csendes anyakönyvi szertartás, utána vacsora egy hangulatos étteremben a legközelebbi családtagokkal… és másnap hajnalban elutaznánk. Csak te meg én.
Elgondolkodva nézett rám.
– Nem hangzik rosszul. Csakhogy anya oldaláról mindenki nagy lakodalomra számít. Ha nem tartunk semmit, hetekig menne a suttogás.
– És ez tényleg számít? – kérdeztem halkan. – Nem mindegy, ki mit pletykál?
– Nekem talán mindegy lenne. De anyának nem. Egész nap csörögne a telefonja, magyarázkodhatna. Az egyetlen fia megnősül, és még egy koccintásra sem hívta meg a rokonságot – ezt hallgatná mindenkitől.
– De akkor mi lesz a tervünkkel? Peru, Brazília, Argentína… annyit beszéltünk róla, térképeket nézegettünk, útvonalakat terveztünk…
– Tudod jól, hogy most nem a legkedvezőbb az idő külföldi utakra – válaszolta kissé türelmetlenül. – Bizonytalan a helyzet, nincsenek közvetlen járatok, minden bonyolultabb lett. Ha rendeződik a világ, elutazunk. Addig viszont tarthatnánk egy rendes esküvőt.
– Bizonytalan helyzet, járatok… – csóváltam a fejem. – Az emberek most is útnak indulnak, most is bejárják a világot. Nem állt meg az élet.
Ebben a pillanatban kulcs fordult a zárban, kétszer is kattanva.
– Anya – ugrott talpra Márk. – Viszek neki papucsot.
Az előszobából suttogás hallatszott.
– Na, sikerült? – kérdezte Ildikó halkan. Ha nem lett volna rossz szokásom kihallgatni a félmondatokat, talán nem is értem volna.
– Igen, minden rendben – felelte Márk.
– Nórikám, drágám! Hol vagy? Szabad már gratulálni? – csendült fel Ildikó hangja, immár jóval hangosabban, a hálószoba irányába. – Most már majdnem menyecske vagy! Egy ilyen csodálatos férfi feleségének lenni, mint az én Márkom, minden nő álma. Hol bújsz? Csak nem a boldogságtól sírsz?
Lassan kimásztam a takaró alól. Forrt bennem a düh – Márk miatt, a nagy lakodalmas ötlet miatt. Legszívesebben visszabújtam volna, de a neveltetésem nem engedte, hogy udvariatlan legyek. Magamra kaptam a köntösömet, és kimentem.
– Jó estét. Igen, lehet gratulálni. Gyönyörű a gyűrű. Igazán örülök neki.
– Ugye, milyen csodás? – ragyogott Ildikó. – Hosszasan válogattunk. Tudod, nekem jó szemem van az ilyesmihez.
– Várjon… együtt választották ki?
– Hát persze! Márkkal együtt mentünk az ékszerboltba. Sőt, Eszter néni és Levente bácsi videóhívásban csatlakoztak. Képzeld el, igazi családi tanácskozás lett belőle az üzlet közepén. Mindenki beleszólt, melyik kő csillog szebben.
– Eszter néni? Levente bácsi? – kérdeztem értetlenül.
– A leendő férjed rokonságát sem ismered? Az unokatestvérem és a felesége. Természetesen jönnek az esküvőre, már szóltam is nekik.
– Tessék?
– Debrecenből nem rövid az út, de emiatt nem maradnának távol.
– De hát még semmit nem beszéltünk meg az esküvőről! – néztem Márkra. – Dátum sincs.
– Most majd megbeszéljük – legyintett Ildikó. – Előbb főzz egy teát, aztán mutatok valamit.
A táskájából egy vaskos mappát húzott elő, amely majd’ szétfeszítette a kapcsot.
– Kincsesbánya! – jelentette ki ünnepélyesen. – Kinga a harmadikról három hónapja adta férjhez a fiát. Összegyűjtött mindent: ceremóniamester elérhetősége, néptáncos együttes, tortafotók, éttermi ajánlatok, menüsorok. Még a szalonok címei is benne vannak, ahol ruhát próbáltak, képekkel együtt. Csak le kell ülnöd, és kiválasztani, mi tetszik.
Lapozgatni kezdett, teljes lelkesedéssel.
– Képzeld, ők még hastáncosokat is hívtak, hatalmas, pávatollas uszállyal. Igaz, nem olcsó mulatság, utánanéztem. De hát az esküvő egyszer van az ember életében! Hadd örüljenek a vendégek. Micsoda beszédtéma lenne!
– Álljunk meg egy pillanatra – emeltem fel a kezem. – Miféle pávatollak? Milyen néptáncosok? Miről beszélünk egyáltalán, Ildikó?
– A te menyegződről, Nóra. Látom, még fel sem fogtad, mi történt. De el kell kezdeni a szervezést, különben kifutunk az időből. Négy hónap gyorsan elrepül. A ruhádat például minimum egy hónapig varrják majd. Kész darabot a te alkatodra aligha találsz.
– Négy hónap? – néztem döbbenten Márkra. – Ki mondta, hogy négy hónap múlva lesz az esküvő? Dátumról szó sem esett. Mi ez a sietség? Történt valami, amiről nem tudok?
– Anya csak azt szeretné, ha mielőbb igazi család lennénk – motyogta Márk.
– Nem beszéltél neki semmiről? – fordult felé élesen Ildikó. – Gergő, a bátyám fia júliusban nősül. A bátyám egész életében mindent versenynek tekintett köztünk… és én nem hagyhatom, hogy az ő fiának az esküvője nagyobb szó legyen, mint a miénk.
– …és mindig azon volt, hogy mindenben fölém kerekedjen – folytatta Ildikó felindultan. – Soha nem volt felhőtlen a viszonyunk. De most végre visszaadhatom neki. Egész életében kérkedett. Az én fiamnak előbb kell megnősülnie, ráadásul úgy, hogy az egész rokonság erről beszéljen. Gergő még véletlenül se tudja majd túllicitálni a ti lagzitokat!
– És ha mondjuk a Nemzeti Balettet hívja fellépni? – jegyeztem meg keserű félmosollyal. – Azt aligha tudnánk überelni.
– Ugyan, Nórikám! – legyintett Ildikó. – Gergő fösvény, mint a templom egere. Pont erre építünk majd: a különbségre.
– Rendben, de miből? – kérdeztem higgadtan. – Mégis milyen forrásból finanszíroznánk ezt a „különbséget”, Ildikó néni?
– Hát a ti pénzetekből, természetesen. A ti esküvőtök, a ti költségetek. Az én nyugdíjam alig elég a gyógyszerekre meg a bevásárlásra. Ráadásul rátok is főzök minden nap.
– Nekünk nincs félretett pénzünk lakodalomra – mondtam határozottan.
– Márk, ezt hogy értsem? – kapta fel a fejét Ildikó. – Azt mondtad, van megtakarításotok a bankban, és még kamatozik is!
– Anya… az az összeg utazásra van félretéve. Ezért mondja Nóra, hogy nincs pénz esküvőre.
– Utazásra? Hová, a világ végére? – csattant fel. – Csak nem valami egzotikus őrültségre? Egész életemben a horvát tengerpartra jártam, és annál szebb nem is kell. Nyugodt, biztonságos, nem kell repülőre ülni. Nektek sincs semmi keresnivalótok valami távoli országban.
– Ildikó néni, talán eldönthetjük mi magunk, mire vágyunk – tört ki belőlem. – Nem akarunk hatalmas lakodalmat. Mi értelme ennyi pénzt elégetni egyetlen nap alatt? Mi inkább világot látnánk, tapasztalatot gyűjtenénk. Ez számunkra fontosabb. Márk, miért hallgatsz?
– Nórikám, drágám – szólalt meg Ildikó mézes-mázos hangon. – Te hamarosan hivatalosan is a családunk tagja leszel. Nálunk a rokonság szent dolog. A vér kötelék, ezt te is tudod. Nem tudom, nálatok mi a szokás, de mi minden jelentős eseményt együtt ünneplünk. Ha majd gyermeketek születik, az egész família ott lesz a kórház előtt. Olyan nálunk nincs, hogy csendben aláírjátok a papírt, aztán eltűntök valahová. Nem, én ezt Márknak is megmondtam, és neked is mondom: esküvő lesz. Szép, nagy, zenével, forró vacsorával, tánccal, menyasszonykikéréssel, hatalmas kaláccsal és tűzijátékkal. Az ember egyszer házasodik. Ha már belépsz ebbe a családba, alkalmazkodsz a mi rendünkhöz. Mindig is így volt, és az egyetlen fiam sem házasodhat össze félvállról. Igaz, kisfiam?
Márk épp egy újabb túrós batyut tömött a szájába, és csak bólogatott, morzsás ajkakkal.
Nagyot sóhajtottam, és az ablak felé fordultam. A résnyire nyitott ablakon hűvös levegő szivárgott be, meglengetve a megsárgult, csipkés függönyt. Ildikó nagymamájáé volt – ahogy ebben a lakásban szinte minden. Hozzányúlni sem lehetett. „Emlék” – mondta mindig. Mosógépbe tenni tilos, csak kézzel szabad mosni, nehogy elszakadjon.
A gyűrűre pillantottam az ujjamon. Egyre világosabb lett bennem, hogy itt semmi nem fog változni. Ebben a múzeumszerű lakásban maradnék, poros bútorok és állandó szemrehányások között. Márk továbbra is az anyja szavát lesné, nem merne ellentmondani, és folyton azon aggódna, mit gondol a rokonság. Ha itt maradok, a nagy utazásból sosem lesz semmi. Marad a horvát tengerpart – természetesen az a partszakasz, amit Ildikó kiválaszt.
Forgattam a gyűrűt az ujjamon. Mennyi ideje vártam erre a lánykérésre. Azt hittem, ez lesz az új élet kezdete, egy saját családé. Most viszont ráébredtem: talán épp az ellenkezőjétől félek a legjobban – hogy ennek a családnak a része legyek.
– Látom, tetszik a gyűrű – jegyezte meg Ildikó elégedetten. – Nem könnyű darab, tudom. Szép választás volt.
– Valóban szép – feleltem csendesen. – De azt hiszem, egy hegyvonulat látványa többet jelentene nekem. Vannak álmok, amelyeket nem lehet elhallgattatni.
Szó nélkül kimentem a szobából, és az előszobai szekrény tetejéről levettem a bőröndömet.
– Nóra, most komolyan? – kérdezte Márk tele szájjal. – Megsértődtél? Hová készülsz?
– Talán mégis a világ végére – szúrt oda Ildikó gúnyosan.
– Nem oda. Legalábbis egyelőre nem – feleltem higgadtan.
Lassan lehúztam az ujjamról a gyűrűt, és az asztalra tettem.
– Köszönöm, tényleg gyönyörű. De nélküle valahogy szabadabban kapok levegőt. Itt bent pedig fullasztó a levegő… még nyitott ablak mellett is.
