— Gyerekek, hadd mutassam be nektek Márkot, apátok régi barátját — szólt Eszter, a ház asszonya, miközben a bejáratnál álldogáló férfira mutatott. — Néhány napig nálunk fog lakni, ezért azt szeretném, ha kedvesen bánnátok vele.
A tizenhárom éves Levente, a kisebbik fiú, féloldalas mosollyal odaszúrt:
— És Márk bácsinak nincs saját otthona?
A tizenhét esztendős Nóra azonnal rászólt az öccsére:
— Levente, ez igazán tapintatlan volt! — majd együttérző pillantást vetett a vendégre. — Bárkivel előfordulhat, hogy nehéz helyzetbe kerül.
Márk alaposan végigmérte a kamaszokat, és már az első percben érezte, hogy nem lesz könnyű megtalálni velük a közös hangot. Előző nap heves vitába keveredett a feleségével, és hirtelen fedél nélkül maradt, ezért sürgősen menedéket kellett keresnie. Gergő habozás nélkül befogadta, noha ő maga szinte egész nap dolgozott.
— Ne törődj vele — jegyezte meg Eszter, jelentőségteljesen a gyerekekre nézve. — A hátsó szobát készítettük elő neked, rendezkedj be nyugodtan.
Márk bólintott, majd elvonult a kijelölt helyiségbe. Este Gergő hazaért, és a konyhában a régi idők hangulatát idéző beszélgetést kerekítettek: előkerült egy üveg vodka, némi harapnivaló és pár kovászos uborka. Néhány pohár után Márk megkönnyebbülten felsóhajtott, és mesélni kezdte, mi vezetett odáig, hogy egyik napról a másikra el kellett hagynia az otthonát.
Gergő együtt érzően hallgatta, majd határozottan kijelentette, hogy addig marad náluk, ameddig csak szüksége van rá.
— És Eszter mit szól ehhez? — kérdezte Márk bizonytalanul.
— Ugyan már! — legyintett Gergő. — Pontosan tudja, hogy te szinte a testvérem vagy.
Másnap kora reggel Gergő elindult dolgozni, a gyerekek iskolába mentek. Eszter, aki váltott műszakban dolgozott, aznap otthon maradt. A hálószobában üldögélt, frissen lakkozta a körmeit, és ritka módon élvezte a csendet. Egy idő után eszébe jutott, hogy felteszi főni a húst ebédre, ezért a konyhába indult.
A látvány azonban, ami ott fogadta, azonnal kizökkentette.
A hűtő előtt Márk állt, mindössze alsónadrágban. Nyugodtan kortyolta a tejet a dobozból, amely végigcsorgott a mellkasán, és a padlóra csepegett.
— Jó reggelt — szólalt meg Eszter, tekintetét gondosan elfordítva.
Márk biccentett, szája sarkában félmosollyal.
— Felvehetnél valamit — jegyezte meg hűvösen.
— Ugyan, család vagyunk — felelte könnyed gúnnyal.
— És ha a gyerekek jönnek be? Nem zavar ez egy kicsit sem?
— Csak annak kell szégyenkeznie, aki rosszat tesz. Én csupán lengébben öltöztem. Elég meleg van nálatok. Miért nem szereltetett Gergő klímát?
— Régebben elleneztem, aztán mindig közbejött valami… — válaszolta Eszter gépiesen.
— Persze. Mindig akad fontosabb dolog — mondta Márk, és a hangjában volt valami, ami kellemetlenül ott maradt a levegőben.
Márk szája sarkában újabb gúnyos mosoly jelent meg.
— Bezzeg a volt osztálytársának, Viviennek pár napja gond nélkül felszereltette a klímát — jegyezte meg élvezettel.
Eszterben megfeszült valami. Eszébe villant, amikor Gergő nemrég jókedvűen, kissé kapatosan állított haza. A gondolat, hogy talán nem csak a barátok társasága miatt volt olyan derűs, hirtelen féltékenységgel töltötte el.
Hogy lehiggadjon, felkapta a táskáját, és azzal az ürüggyel, hogy bevásárol, elment otthonról. Márk, érezve, hogy túlfeszítette a húrt, végül magára kapta a ruháit. Nem sokkal később Levente érkezett haza az iskolából. A férfi rögtön benézett hozzá.
— Na, mivel kínzod magad, bajnok? — kérdezte könnyed hangon.
— Tanulok — morogta a fiú kedvetlenül.
— Ugyan már, ráér az! Menj ki focizni, aztán később átnézzük együtt.
Levente meglepetten nézett rá, de nem kellett kétszer biztatni: már rohant is le a labdával az udvarra.
Kisvártatva Nóra is megjött. Márk őt is megszólította.
— Hogy halad a suli, szépségem?
— Az érettségire készülünk — felelte hűvösen.
— És merre tovább?
— Anya szerint orvosira kellene mennem… — bizonytalankodott.
— Az hosszú évekig tart, és nem is fizet fényesen. Én biztos nem erőltetném.
Nóra arca felderült.
— Pont ezt próbálom neki mondani!
— Te mit szeretnél igazán?
— Rendőr lennék.
— Akkor jogi kar! Az illik hozzád.
A bátorítástól felvillanyozva Nóra azonnal a szobájába sietett, és leült a laptop elé, hogy utánanézzen a jogi egyetemeknek.
Miközben Nóra lelkesen böngészte a felvételi követelményeket és a különböző egyetemek honlapját, a ház másik felében korántsem volt ilyen derűs a hangulat.
Este Gergő fáradtan állított haza, ám alighogy belépett, Eszter indulatos szemrehányásokkal fogadta. A vita tárgya ezúttal az „osztálytárs Vivien” volt, akinek a neve újra gyanús színezetet kapott Eszter fejében. A nappaliban közben Levente a videojáték után kimerülten dőlt az ágyra, a leckéje érintetlen maradt. Másnap reggel újabb felelősségre vonás várt rá.
Nóra eközben összeszedte a bátorságát, és közölte az anyjával: esze ágában sincs orvosira jelentkezni. Esztert hidegzuhanyként érte a kijelentés. Évek óta győzködte a lányát, különórákra költött, terveket szőtt — most pedig minden borulni látszott.
— Hogyhogy nem adod be? — csattant fel. — Az orvosi pálya biztos megélhetést jelent!
— Nem akarok fél életemen át tanulni, hogy aztán fillérekért robotoljak! — felelte Nóra elszántan. — Márk bácsi is megért engem!
Az ajtó hangosan bevágódott mögötte.
Eszter kimerülten rogyott le a kanapéra, halántéka lüktetett. Nem sokkal később Márk jelent meg az előszobában, utazótáskával a kezében.
— Köszönöm a vendéglátást, de indulnom kell. Otthon sikerült elsimítani a dolgokat — mondta derűsen.
— Rendben — sóhajtotta Eszter fásultan.
— Próbáljatok békében élni — tette hozzá Márk, majd kilépett az ajtón.
Eszter még csak fel sem állt utána. Nem érdekelte, hogy elmegy. Csak egyetlen dolgot kívánt: ne jöjjön vissza többé.
