A televízióban valami végeláthatatlan sorozat ment háttérzajként, miközben Eszter a konyhában állt, és csendesen hámozta a krumplit a vacsorához. A keze dolgozott, de a gondolatai máshol jártak. Mostanában egyre nehezebben rázta le magáról a rosszkedvet.
Gábor az utóbbi hetekben szinte állandó feszültségben élt. Késő estig bent maradt a munkahelyén, és amikor végre hazaért, ideges volt és szótlan. Azt mesélte, megint kapkodás van az üzemben: a faipari részlegen kevés az ember, mindenki túlórázik, különben nem készülnek el időben a bútorok. Ha csúszik a szállítás, búcsút inthetnek a prémiumuknak. Legalábbis ezt hajtogatta.
Eszter közben a forró serpenyőbe tette a befűszerezett húspogácsákat. Az olaj azonnal sercegni kezdett, a konyhát betöltötte a sült hús illata, a fasírtok szépen pirultak.
Régebben, ha Gábor megérezte ezt az illatot, már az előszobából vidáman bekiáltott:
– Eszter, már megint a kedvenceimmel vársz?
Le sem tette a kabátját, már ült is az asztalhoz, és jókedvűen dicsérte a főztjét, mintha ez lenne a nap fénypontja.
Most azonban csak az ajtó csapódását hallotta. Gábor hosszan matatott az előszobában, majd ingerülten megszólalt:
– Füstszag van az egész lakásban!
– Gyere vacsorázni – szólt ki Eszter békülékenyen.
– Nem vagyok éhes. Ettünk bent a műhelyben a fiúkkal – morogta a férfi, és egyenesen Márk szobája felé vette az irányt.
Eszter némán leszűrte a megfőtt krumplit. Összeszorult a torka. Azért készítette így, mert tudta, hogy Gábor vajjal és apróra vágott kaporral összetörve szereti, a ropogósra sült fasírttal együtt. Értette ő, hogy fáradt. De miért rajta csattan minden?
Arra számított, hogy amíg Márk egy hónapig szakmai gyakorlaton van, végre kettesben lehetnek. Talán visszatalálnak egymáshoz, mert az utóbbi időben mintha szürke köd telepedett volna a házasságukra. Ehhez képest Gábor már harmadik estéje a fia ágyában alszik. Azzal indokolta, hogy mellette nem tud rendesen pihenni, pedig hajnalban kelnie kell.
Való igaz, már rég nem olyan a kapcsolatuk, mint régen. A hajdani szenvedély kialudt, de mostanra még a meghittség is megkopott. Tizennyolc éve élnek együtt – talán mindenütt így alakul, gondolta Eszter. Nincs oka panaszkodni… vagy mégis?
Erőt vett magán, mosolyt erőltetett az arcára, és benézett a szobába.
– Gábor, bevihetem ide a vacsorát? A kedvenceid készültek. Tudom, hogy kimerült vagy, és keveset alszol. Csak szólj, és tálalok.
Gábor a kanapén ült, a tekintete valahová a semmibe révedt. A tévében ugyanaz a sorozat futott, mint a konyhában, de látszott rajta, hogy nem is figyel rá.
– Eszter, hagyj már a fasírtjaiddal – mondta hűvösen. – Inkább valami másról beszélnék. Emlékszel Leventére? A falusi unokatestvéremre. Felhívtam, hogy jöjjön ide dolgozni a gyárba. Ott otthon teljesen magára maradt, Réka már régen elköltözött tőle. Nem akarom, hogy teljesen lecsússzon. Ha minden jól megy, egy hónap múlva kap egy szobát a munkásszállón. Addig viszont nálunk húzná meg magát. Úgyis üres Márk szobája. Albérletre nincs pénze, panaszkodott is, hogy alig jön ki a fizetéséből. A falusiak amúgy is spórolósak. Legalább lesz, aki megeszi, amit főzöl.
Eszter arcát elöntötte a forróság. Nem is maga az ötlet fájt neki igazán, hanem a hangnem. Gábor még soha nem beszélt vele ilyen szárazon, ennyire érzéketlenül.
Az utóbbi időben szinte mindennel bosszantotta a férjét – legalábbis ő így érezte. Mintha a puszta jelenléte is teher lenne.
Próbálta elhessegetni a rossz gondolatokat. Azt mondják, negyvenéves kor körül sok férfi megváltozik. Lehet, hogy csak átmeneti időszak. Köztük sosem tombolt őrült szerelem, de eddig békében éltek. Mi fordíthatta ki Gábort ennyire önmagából?
Pedig Eszter abban bízott, hogy amíg a fiuk távol van, végre lesz idejük egymásra, és talán sikerül rendbe hozni mindazt, ami az elmúlt évek alatt lassan, észrevétlenül kicsúszott a kezük közül.
Eszter azt tervezte, hogy kihasználja ezt az időszakot, és végre közelebb kerülnek egymáshoz. Nem csupán egy tányér gőzölgő fasírttal akarta visszacsalogatni a férjét. Aznap este direkt a vékony, rövid köntösét vette fel, amely alig takart valamit. A főzés melegétől kipirult az arca, a felső gombokat szándékosan nyitva hagyta. Arra számított, hogy Gábor majd észreveszi, ahogy régen is tette, és egy mozdulattal magához húzza. Hiszen volt idő, amikor nem tudtak betelni egymással – a fiuk sem a semmiből született.
Most azonban hiába minden igyekezet. Gábor tekintete átsiklott rajta, mintha ott sem lenne.
És akkor még ez a Levente is ideköltözik a faluból – gondolta keserűen. Mintha nem lenne elég bajuk. Ki tudja, milyen ember? Ha a felesége elhagyta, talán oka volt rá. Mi van, ha iszik? És egyáltalán, miért természetes, hogy náluk lakjon? Eszter alig emlékezett rá; az esküvőjükön találkoztak, azon kívül semmi közös emléke nem volt vele.
– Ennyire zavar a rokonságom? – csattant fel Gábor egy este. – Én megszakadok a munkában, nem úgy, mint te ott a nyugdíjpénztárban, ahol egész nap papírokat tologatsz és idős emberekkel beszélgetsz. Mégis mindig csak elégedetlen vagy, Eszter. Megkeményedtél. Olyan lettél, mintha kiégtél volna belül. Az ember azt hinné, ennyi év után ismeri a másikat… aztán kiderül, hogy nem. – Gyanakvó pillantást vetett rá. – Legalább hadd pihenjek már, nem lehet, hogy neked mindig kell valami!
A szavak úgy csapódtak Eszterhez, mintha arcul köpték volna. Kábán ment ki a konyhába. Hát így akarta helyrehozni a házasságát? És még csak azt sem értette, miben hibázott.
Levente végül beköltözött a fiuk szobájába. Különös jelenség volt: nagydarab, kissé esetlen, hosszú orrú férfi, aki alig szólt pár szót. Mintha minden mondatot harapófogóval kellett volna kihúzni belőle. Egyetlen előnye, hogy Gábor emiatt visszaszokott a hálószobába éjszakára. Bár ez sem hozott igazi változást – továbbra is későn esett haza, és hajnalban már indult is, ugyanazzal a mogorva arccal. Legalább Levente nem ivott, ez hamar kiderült, és ez némi megnyugvást adott. Sőt, a hallgatagsága mellé zavarba ejtő szemérmesség társult.
Ha Eszter megkínálta teával és frissen sütött palacsintával, a férfi csak nézett rá, mintha nem is neki szólna. Mégis mindent jóízűen elfogyasztott. Látszott rajta, mennyire hiányzott neki az otthoni koszt. Eszter gyakran csomagolt neki maradékot munkába. Levente hálás pillantása többet mondott bármilyen szónál. Nem herdálta a pénzt, takarékos embernek tűnt – „jobb helyen van bennünk, mint a kukában”, jutott eszébe a nagymamája mondása.
Két hét elteltével azonban váratlan dolog történt. Levente megkapta az előlegét, és egy este telepakolt szatyrokkal érkezett haza: füstölt lazac, vörös kaviár, sőt Eszter kedvenc tortája is ott lapult a csomagban. Honnan tudta? Maga sem értette.
Gáborra sokáig vártak aznap. Végül telefonált, hogy üzemzavar van a műhelyben, és reggelig bent kell maradnia.
Eszter csalódott volt, de Leventével azért megkóstolták a halas palacsintát, ettek a kaviárból, teáztak a tortával. A többit gondosan elcsomagolta a hűtőbe. Gábor mindig szerette a kaviáros falatokat, meg a lazacosat is. Majd hazajön fáradtan, és ott várja a meglepetés.
Egyszer csak rendbe kell jönnie mindennek. Vagy mégsem?
Reggel különös zajra riadt fel. Félálomban nem tudta hová tenni a hangokat. Ő amúgy is nehezen ébred, az ébresztőt sem hallja meg soha. Általában Gábor keltette – még most is, a feszültség ellenére is inkább felhangosította a tévét, hogy biztosan felébredjen.
Most azonban más volt a hang. Szokatlan.
A hálószoba ajtajában ott állt Gábor. Az arca feszült volt, a tekintete kemény, és valami olyasmi izzott benne, amitől Eszter gyomra hirtelen görcsbe rándult.
Gábor kezében ott volt a telefon, és láthatóan már kattintott is vele.
Az ágy szélén pedig ott ült Levente – zavarodottan, fülig vörösödve, mindössze egy alsónadrágban.
– Ez meg mi az ördög, Gábor? – rántotta fel magára a takarót Eszter, hogy eltakarja a vállát. – Mit kerestek itt mind a ketten?
– Pont ezt szeretném én is megtudni! – vágott vissza Gábor fagyos hangon. – Sokáig nem hittem a pletykáknak, pedig figyelmeztettek, hogy amíg túlórázom, te vígan szórakozol másokkal. Ma direkt korábban jöttem haza. Azt hittétek, késő estig dolgozom, igaz?
– Ne beszélj képtelenségeket, és tedd már el azt a telefont! – csattant fel Eszter. Olyan volt az egész, mintha még mindig álmodna. Ki ez az ember előtte? Hová tűnt a férje?
– Nekem ennyi elég volt. Beadom a válópert. Túl sok mindent nyeltem le, de mindennek van határa. Te pedig – fordult Leventéhez –, hálás lehetnél. Segítettem munkát szerezni, erre így hálálod meg?
Az ajtó nagy csattanással csapódott be mögötte.
Néhány másodpercig néma csend ült a szobára.
– Mi volt ez az egész? – fordult Eszter döbbenten Leventéhez. – Mit kerestél egyáltalán a hálóban?
– Eszter, esküszöm, Gábor hívott fel – magyarázta kapkodva a férfi. – Azt mondta, nem ébredsz fel, és késésben leszel a munkahelyedről. Csak azért jöttem be, hogy szóljak. Szólítottalak, de meg sem mozdultál, úgyhogy finoman megráztam a vállad. Erre kivágódik az ajtó, és ő ott áll… A többit te is láttad.
Aznap este Gábor nem ment haza. Másnap sem. Harmadnap megjelent, bőrönddel, és közölte, hogy elköltözik.
Eszterben lassan összeállt a kép. Túl megrendezett volt az egész jelenet. A telefon, az időzítés, a vádak. Valószínűleg már volt valakije, és csak ürügy kellett neki.
A teljes igazság akkor derült ki, amikor a gyakorlati idejéről hazatért a fia, Márk.
Kiderült, hogy Márk többször is látta az apját egy fiatal nő társaságában. Nem egyszer, nem véletlenül. Amikor kérdőre vonta, Gábor azzal védekezett, hogy az anyja hidegsége és hűtlensége taszította más karjaiba. Még a saját fiuk előtt is igyekezett besározni Esztert, mielőtt végleg kilép az életükből.
Márk azonban nem hitt neki. Az apjával azóta alig beszél, és a tisztelet is megkopott benne.
A gyakorlat után a fiú a gyárban helyezkedett el, ahogyan tervezte. Gábor viszont felmondott, és elköltözött ahhoz a nőhöz.
– Anya, képzeld, Levente még mindig a munkásszállón lakik – jegyezte meg egy este Márk. – A gyárban is bevált. Kiderült, hogy remek asztalos, sokat segít nekem is.
Eszter vállat vont, mintha nem érintené. A válás körüli hercehurca teljesen kizökkentette. Mégis, pár nappal később a fia újra szóba hozta.
– Tudod, kedvelem Leventét. És érdeklődött felőled is. Beugrana velem munka után, rendben?
Eszter elsőre tiltakozni akart, aztán meggondolta magát. Miért is ne? Végül is rokon, és Márk szemében becsületes ember.
Levente egyszer átjött, aztán megint. A fiúval hamar találtak közös témát: javítások, szerelés, apró barkácsmunkák. A lakásban mindig akadt tennivaló. Eszter pedig azon kapta magát, hogy figyeli az órát, mikor csengetnek már.
Egy délután a konyhaasztalt javították. Márk telefonja megcsörrent.
– Anya, csak pár percre leszaladok! – kiáltotta, és már ki is rohant.
Az ajtó becsukódott. A lakás hirtelen szokatlanul csendes lett.
Levente a csavarral bíbelődött, igyekezett a helyére hajtani, de a menet újra és újra megcsúszott, a csavar pedig kicsúszott a kezéből és a padlóra pottyant.
A csavar újra a földön koppant. Levente egy pillanatra mozdulatlanná vált, majd lassan felegyenesedett. Rájött, hogy egy ideje már nem is a szétesett asztallal küzd, hanem valami egészen mással. Felnézett Eszterre, és a tekintetében most nem ügyetlen zavar, hanem elszántság ült.
– Szeretnék bocsánatot kérni azért, ami akkor történt – mondta csendesen. – Nem úgy akartam, mégis rosszul sült el. Te különleges vagy, Eszter. Ne hidd, hogy olyan vagyok, mint amilyennek látszani engedtem magam. Réka után… – elakadt a szava –, nehezen bíztam bárkiben. De te más vagy. És az igazság az, hogy nagyon közel kerültél hozzám.
Feltápászkodott a padlóról, félretolta a javításra váró asztalt, és tétován odalépett hozzá. Egy pillanatig habozott, mintha még most is visszafordulhatna, aztán esetlenül, de őszintén átölelte, és megcsókolta. Eszter meglepődött, mégsem húzódott el. Mintha már régóta erre a mozdulatra várt volna, csak nem merte bevallani magának.
Márk jóval később ért vissza, mint ígérte. Amikor belépett, és meglátta őket az asztal fölé hajolva, huncut mosoly suhant át az arcán.
– Na, nélkülem nem boldogultok? – nevetett. – Én viszont farkaséhes vagyok!
– Ezzel nem vagy egyedül – felelte Levente rekedtes hangon, és Eszter szemébe nézett. A tekintetükben ott vibrált valami új, kimondatlan szövetség.
Egy hét sem telt el, Levente komolyan beszélgetést kezdeményezett.
– Ne hidd, hogy nincstelen vagyok – kezdte kissé feszengve. – Van házam vidéken, rendben tartott gazdasággal. Spóroltam is az évek során. Gyerekkorom óta értek a fához, a nagyapám híres asztalos volt, tőle tanultam mindent. Gábor valamiért azt hitte, hogy szűkösen élek, talán mert magamnak való voltam. Amikor hívott, csak testvéri alapon jöttem ide. Azt gondoltam, változás kell, nem jó egyedül. De arra nem számítottam, hogy ekkorát fordul az életem… hogy tulajdonképpen a bátyám feleségébe szeretek bele.
Eszter játékosan felvonta a szemöldökét.
– Szóval te aztán tudsz hódítani, Levente! – ugratta gyakran ezután. – Ráadásul milyen takarékos vagy! Feleséget találtál lakással együtt, sőt, egy majdnem felnőtt, dolgos fiút is kaptál mellé.
Levente ilyenkor komolyan tiltakozni kezdett, bizonygatva, hogy nem számított semmire. Azt hitte, a lakás Gáboré, hiszen a bátyja még ki is akarta őket tenni onnan.
– Eszter, hát nem hiszel nekem? – kérlelte, és mélyen a szemébe nézett. – Érted és Márkért bármit megtennék. Te adtad vissza az életemet. Még a megtakarított pénzemet is nektek szántam, valami rosszabb időkre. Erre tessék, eljött a legszebb korszak! Ha akarod, elmegyünk a tengerhez, vagy bárhová, ahová csak vágysz.
Esztert mulattatta, mennyire zavarba tudja hozni ezt a nagy darab, mackós férfit. Levente kétkezi munkához szokott ember volt, mégis úgy pirult előtte, mint egy kamasz. Néha nem tudta, hová tegye a kezét, a tekintete pedig éhesen követte minden mozdulatát. Eszter soha nem gondolta volna, hogy közel a negyvenhez ilyen mindent elsöprő szerelem talál rá. Azt hitte, az ilyesmi már mögötte van – tévedett.
A boldogság végül újabb ajándékot hozott: egy év múlva megszületett a kislányuk, Nóra. Eszter akkor értette meg igazán, mennyire mélyen kötődik Leventéhez. Ha valaki korábban azt mondja neki, hogy még egyszer így tud szeretni, csak legyintett volna.
Levente pedig büszkén járt-kelt, mint aki kincset talált. Családfő lett, fia és apró lánya van, mellette pedig egy asszony, aki nemcsak a társa, hanem a szerelme is. Olyan öröm szakadt rájuk, amire egyikük sem számított.
Az élet kiszámíthatatlan: néha ott talál ránk a legnagyobb ajándék, ahol korábban veszteséget éltünk át. És ami elveszettnek tűnik, sokszor csak helyet csinál valami szebbnek.
