Réka belépett az előszobába, és egy pillanatra megállt, ahogy az utóbbi időben mindig tette. A tágas nappali magas belmagasságú volt, a széles ablakokon keresztül szabadon áradt be a fény; a padlón az a tölgyfa parketta volt, amit még az édesapja és édesanyja fektetett le saját kezűleg.
A háromszobás, Belvárosban található lakás volt az az örökség, amelyet szülei halálát követően kapott. Minden sarokban ott rejtőztek a közös esték emlékei, a nevetés és az otthon melege.
Amikor Tamás megkérte a kezét, Réka gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy nála lakjanak együtt. Volt elég hely, a lakás bőven elég nagy volt kettejüknek. Tamás boldogan beleegyezett, magához ölelte, megcsókolta, és lelkesen helyeselt. Az esküvőt egyszerűen tartották, nagy csinnadratta nélkül. A nászút után hozzáláttak a közös élet berendezéséhez.
Réka belsőépítészként dolgozott, Tamás egy IT-cégnél volt alkalmazásban. Együtt tervezték meg a felújítást. Szereztek egy új, modern kanapét, a régi függönyöket redőnyökre cserélték, a konyhát pedig teljesen megújították — világos bútorokkal és beépített gépekkel. Réka minden változást örömmel fogadott. A lakás fokozatosan az ő közös otthonukká alakult.
Tamás rendszeresen átcsalta a barátait; a konyhában ültek, söröztek, focimeccsekről és videojátékokról beszélgettek. A vendégek rendre elismerően jegyezték meg:
— Tamás, neked aztán bejött az élet! Ekkora lakás, ilyen csinos feleség. Igazán szerencsés pasas vagy.
Tamás csak mosolygott, nem ellenkezett. Réka hallotta ezeket a szavakat, de nem bántotta: a lakás valóban gyönyörű volt, és számára magától értetődő volt, hogy megosztja a férjével.
Az első fél év nyugodtan telt. Réka otthonról dolgozott, általában a dolgozószobában ült a gép előtt és terveket rajzolt. Tamás későn ért haza, fáradtan, de jókedvűen. Esténként közösen vacsoráztak, sorozatokat néztek, hétvégékre közös programokat találtak ki. Az élet harmonikus volt, nézeteltérés nélkül.
Aztán minden felborult, amikor az anyós egyre sűrűbben kezdett megjelenni náluk. Margit néni Újpesten lakott egy régebbi kétszobás bérleményben, amelyet évekkel korábban kapott. Korábban csak ritkán jött el, ünnepekre vagy különleges alkalmakra. Az esküvő óta viszont a látogatások megsokasodtak.
Kezdetben süteménnyel állított be.
— Rékácska, sütöttem nektek. Az én Tamásom az almásat szereti a legjobban — mondta kedvesen.
Réka megköszönte, és vizet tett fel teának. Margit néni leült az asztalnál, megitta a teáját, aztán felállt és végigjárta a szobákat.
— De szép itt minden nálatok. Remek az elosztás, mennyi a fény. A felújítás is remek, látszik, hogy odatettétek magatokat — mondta elismerően.
— Köszönöm szépen, Margit néni — válaszolta Réka udvariasan.
Az anyós benézett a hálóba, végigfutotta szemével a szekrényeket, még a dolgozószobába is bekukkantott.
— Ez itt micsoda, dolgozósarok? — tudakolta.
— Igen, otthonról dolgozom — felelte Réka.
— Az kényelmes lehet. Egy egész szoba csak a munkára. Nem mindenkinek adatik meg — bólogatott Margit néni.
A hangja dicsérő volt, de Réka a szavak mögött mást is kiérzett: nem irigységet, inkább egyfajta kalkuláló pillantást, mintha az anyós arról gondolkodna, miként lehetne a helyet másképp kihasználni.
A vizitálások folytatódtak. Margit néni hol süteménnyel érkezett, hol „csak úgy benézett, mert erre járt”. Volt, hogy délelőtt állított be, amikor Tamás a munkahelyén volt. Réka beengedte, de egyre jobban nyugtalanította a dolog. Az anyós túlságosan figyelmesen szemlélte a lakást, túl sokat kérdezgetett az elosztásról, a négyzetméterekről és a környékbeli ingatlanárakról.
Egyszer megállt a dolgozószoba ablakánál és kinézett az udvarra.
— Szép a kilátás. Nyugodt, sok a zöld. Aranyat ér ez a hely — jegyezte meg.
— Igen, a szüleim is nagyon kedvelték ezt a környéket — mondta Réka.
— Tőlük kaptad a lakást? — firtatta az anyós.
— Igen — bólintott Réka.
— Hát akkor nagy szerencséd volt, Rékácska. Nem mindenkinek jut ilyen örökség — tette hozzá Margit néni.
A „nagy szerencséd volt” kifejezés furcsán hatott Rékára: mintha a szülei elvesztése után a lakás csak valamiféle nyeremény lenne.
Tamás nem foglalkozott az anyja kérdezősködésével. Amikor Réka többször szóba hozta a sűrű látogatásokat, a férfi csak legyintett.
— Ugyan már, bejön anyám, na és? Egyedül él, unatkozik — mondta. — Ne csinálj ebből ügyet.
— De állandóan úgy méregeti a lakást, mintha leltárt készítene — vetette ellen Réka.
— Túl sokat képzelsz bele — hárított Tamás. — Ne keress mindenhol hátsó szándékot.
Réka nem feszegette tovább a témát; talán valóban túlreagálta. Margit néni kedves volt, mosolygott, mindig szépen megköszönte a teát — nem volt érdemes emiatt összeveszniük.
Pár hónappal később Tamás húga, Zsófi bejelentette, hogy eljegyezték. Huszonöt éves volt, irodai asszisztensként dolgozott, nem túl magas fizetésért. A vőlegénye, Dániel, egy építőipari cégnél volt segédmunkás. Ketten egy egyszobás albérletben éltek Kőbányán, és alig jöttek ki a pénzükből.
Az esküvőt egy kis kávézóban tartották Ferencvárosban, szerény körülmények között, mintegy harminc vendéggel. Margit néni sugárzott, ölelte és üdvözölte a lányát. Tamás gratulált, Réka is mondott pár kedves szót. Az ünnep jó hangulatban zárult, a vendégek késő este búcsúztak el.
Egy héttel az esküvő után Margit néni ismét megjelent náluk, ezúttal sütemény nélkül. Az arca komoly volt, kezében egy aktatáska. Tamás a nappaliban ült és a tévét nézte, Réka a konyhában a vacsorával foglalatoskodott.
— Tamáskám, Rékácska, meg kell beszélnünk valamit — jelentette be az anyós, ahogy belépett a szobába.
Réka letörölte a kezét és kijött a konyhából. Margit néni leült az asztalhoz és papírokat húzott elő a táskájából. Tamás odahúzódott, Réka állva maradt.
— Mi történt? — kérdezte Réka.
— Zsófiéknak nagy gondjaik vannak a lakhatással — kezdte Margit néni. — Az albérlet rengeteg pénzt visz el, a fizetésük javát arra költik. Saját lakást venni nem tudnak.
— Ez az ő dolguk — reagált óvatosan Réka. — Felnőtt emberek.
— Persze, felnőttek. De család vagyunk, tartozunk egymásnak segítséggel — felelte az anyós.
A „segítség” szó másként csengett, mint ahogy egy család szájából szokott.
— És ezt pontosan hogyan képzelik? — kérdezte Réka.
Margit néni előbb a fiára, aztán Rékára pillantott, és elmosolyodott.
— Nálatok rengeteg a hely. Három szoba, ketten vagytok. Tulajdonképpen fölösleges tér — vetette fel könnyedén.
— Fölösleges? — vonta össze a szemöldökét Réka. — Pontosan mire céloz?
— Arra gondoltam, hogy a lakást ketté lehetne választani két kisebb egységre. Egy a tiétek, egy Zsófiéké. Mindenki jól járna. Nézd, itt vannak a számítások és az alaprajz — mondta, és dokumentumokat tolt elő.
A javaslat olyan magától értetődően hangzott, mintha csak egy hétvégi programot ajánlana. Réka döbbenten hallgatta. Kettéosztani a lakását? Az ő örökségét?
— Ezt most tényleg komolyan mondja? — reszketett a hangja.
— Természetesen komolyan. Zsófinak valóban szüksége van egy saját lakásra. Nektek is maradna rész, és ha esetleg marad egy kis pénz, én is elmehetnék Hévízre egy kezelésre, mert nagyon kellene már — válaszolta Margit néni magabiztosan.
Úgy beszélt, mintha nem is más tulajdonáról volna szó, hanem valami közös családi vagyonról. Réka érezte, hogy megfeszül benne minden.
— Margit néni, ez az én lakásom — szólalt meg lassan, nyomatékkal.
— Tudom, tudom, a tiéd. De Tamással egy család vagytok, ami az egyik félé, az a másiké is — felelte az anyós.
— Nem, ez nem így működik. A lakás a szüleimtől maradt rám, még a házasság előtt. Ez kizárólag az én tulajdonom — magyarázta Réka.
— Ugyan, mit számít, mikor kaptad? Együtt éltek, segíteni kell a családtagoknak — legyintett Margit néni.
Réka a férjére pillantott. Tamás hallgatott, a tekintetét a padlóra szegezte. Az arca feszült volt, az ajka összeszorult.
— Tamás, te nem mondasz semmit? — kérdezte Réka.
A férfi felnézett, az anyjára, majd a feleségére nézett.
— Igazából nem is olyan rossz gondolat — szólalt meg halkan.
Réka szíve megállt egy pillanatra; nem hitt a fülének.
— Ezt nem gondolod komolyan? — tört ki belőle a döbbenet.
— De igen, komolyan mondom. Zsófinak tényleg kellene a segítség. A lakást szét lehetne választani, kisebb helyen is megélnénk, és a húgom is megoldódna — mondta Tamás.
— Kisebb lakásban? — Réka hangja remegett. — Te egyáltalán felfogod, mit javasolsz?
— Felfogom. Nem akkora tragédia. Meg lehet oldani — próbálta bagatellizálni a férfi.
— Megoldani? — emelte fel a hangját Réka. — Ez az én lakásom, Tamás! A szüleim hagyták rám! Ebben a lakásban nőttem fel!
— Réka, ne kiabálj. Beszéljük meg nyugodtan — csillapította Tamás.
— Mit beszéljünk? Azt akarod, hogy feláldozzam a lakásomat a húgod kedvéért? — szállt szembe Réka.
— Nem feláldozni, hanem szétosztani. Neked is jutna belőle — erőlködött Tamás.
— De nem EZ jutna nekem! Nem EZ! — fakadt ki Réka.
Margit néni közbeszólt:
— Ne ess kétségbe, Rékácska. Egy ésszerű javaslatot tettünk. Te is kapsz lakást, Zsófi is kap lakást. Mindenki nyer vele.
— Nem, nem mindenki! Én elveszíteném az otthonomat! — kiáltotta Réka.
— Ez csak négy fal — legyintett az anyós. — A lényeg a család. A család összetartozik.
Réka egyre dühösebb lett. Az arca kipirult, az öklei összeszorultak.
— Semmit sem fogok szétosztani! Ez a lakás az enyém — és punktum! — mondta keményen, egyenesen a férje szemébe nézve.
Tamás összerezzent, mintha arcon csapták volna. Margit néni nagyot sóhajtott.
— Szóval ez a válaszod — mondta ingerülten az anyós. — Önző vagy. Csak magaddal törődsz.
— A jogaimat védem — felelte Réka.
— A falak fontosabbak neked, mint az élő emberek? — csattant fel Margit néni, felpattanva a székéről. — Mi a családról beszélünk, te meg a vagyonodat dédelgeted! Hálátlan vagy, Réka. Tamás szeret téged, gondoskodik rólad, te meg a saját húgának sem segítesz!
— Nem vagyok köteles odaadni a saját lakásomat! — vágott vissza Réka élesen.
— De igen, mert feleség vagy! A feleség mindenben támogatja a férjét! — támadott az anyós.
Tamás felállt és megpróbált közbelépni:
— Anya, nyugodj meg. Réka, kérlek, ne ordibáljunk.
— Ne ordibáljunk? — fordult felé Réka. — Ti el akarjátok venni tőlem az otthonomat, és én hallgassak?
— Senki nem akar elvenni semmit, csak átosztani. Nem mindegy? — próbálkozott Tamás.
— Nekem nem mindegy! Nem akarom elveszíteni az otthonomat! — tört ki Rékából.
— Miért elveszteni? Lesz egy másik lakásod — próbálta megnyugtatni Tamás.
— Nem kell másik! Itt akarok maradni! — kiáltotta Réka.
Margit néni a fejét fogta.
— Úristen, mennyire csökönyös vagy! Nem gondolsz senkire, csak magadra!
— Magamra gondolok, mert rajtam kívül senki sem teszi! — válaszolta Réka.
A veszekedés egyre jobban elmérgesedett. Margit néni a hálátlanságról és az önzésről szónokolt, Tamás közben megpróbálta lecsillapítani a kedélyeket és meggyőzni Rékát, hogy minden békésen rendezhető. Réka a nappali közepén állt, és pontosan tudta: nincs meghátrálás.
— Ez a lakás az enyém. A szüleim keményen megdolgoztak érte, és nekem hagyták. Nem adom oda senkinek — jelentette ki határozottan.
— Réka, én csak annyit kérek, hogy segíts a húgomon, te meg belekapaszkodsz ebbe a lakásba! — nézett rá szemrehányóan Tamás.
— A te családod problémáit akarod az én káromon megoldani! — felelte Réka.
— A mi kárunkra! Hiszen házaspár vagyunk! — tiltakozott Tamás.
— A házasság nem azt jelenti, hogy köteles vagyok feladni az otthonomat! — szállt szembe Réka.
Margit néni odalépett hozzá és rámutatott.
— Rossz feleség vagy. Az igazi feleség feltétel nélkül támogatja a férjét. Mindig segít a családnak. Te meg csak a magad hasznát nézed!
— Margit néni, kérem, most menjen el — mondta Réka halkan, de határozottan.
— Tessék? — akadt el az anyós szava.
— Kérem, hagyja el a lakásomat. Most rögtön.
Az anyós arcán harag villant.
— Kidobsz? — kérdezte.
— Igen. Ez az én otthonom, és nem tűröm, hogy itt kiabáljon velem — mondta Réka.
— Tamás! — fordult az anyós a fiához. — Hallod, hogyan mer beszélni velem?
Tamás tanácstalanul állt az anyja és a felesége között. Az arca elfehéredett, a keze remegett.
— Réka, ez nem volt szükséges. Anya jót akart — szólalt meg.
— Jót? — nevetett keserűen Réka. — Kinek jót? Zsófinak? Nektek? És nekem mi jut?
— Mindenkinek — felelte Tamás.
— Mindenkinek — kivéve nekem — mondta Réka.
Kiment az előszobába és szélesre tárta az ajtót.
— Margit néni, kérem — mondta.
Az anyós felkapta a táskáját, és egy dühös pillantást küldött Réka felé.
— Szívtelen ember vagy. Nincs benned egy csepp együttérzés sem — sziszegte, majd kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót. Réka bezárta, hátát a falnak vetette, zihálva; a szíve vadul kalapált.
Tamás a nappaliban állt, és szótlanul nézte a feleségét.
— Miért csináltad ezt? — kérdezte.
— Miért csinálták ők ezt velem? — kérdezett vissza Réka.
— Csak a húgomon akartunk segíteni — mondta Tamás.
— Az én rovásomra, Tamás. Érted? Az én rovásomra — nyomatékosította Réka.
— Család vagyunk. Segítenünk kell egymáson — mondta Tamás.
— A segítség nem azt jelenti, hogy mindent odaadsz — válaszolta Réka.
— Nem mindent. Csak megosztani — enyhítette Tamás.
— Nem akarom megosztani a lakásomat! Hányszor kell még elmondanom? — csattant fel Réka.
Tamás lerogyott a kanapéra, és végighúzta a tenyerét az arcán.
— Szóval nem segítesz a húgomnak? Akkor talán el kellene gondolkodnunk, van-e értelme így folytatni — mondta halkan.
A mondat dermesztően hidegen hatott. Réka ránézett, és nem ismert rá arra az emberre, akivel két éve élt.
— Ez most fenyegetés? — kérdezte.
— Ez egy kérdés — felelte Tamás.
— A válaszom: nincs értelme — mondta Réka határozottan.
Tamás felpillantott.
— Ezt komolyan mondod? — kérdezte.
— Halálosan komolyan. Ha ennek a házasságnak az ára az, hogy feladjam az otthonomat, akkor nem kérek belőle — válaszolta Réka.
— Réka… — kezdte Tamás.
— Vége — vágta el Réka. — Nincs több mondanivalóm.
A férfi felállt és bement a hálószobába. Réka hallotta, ahogy a szekrényajtók nyílnak és a csomagok zörögnek. Húsz perc múlva visszajött egy utazótáskával.
— Elmegyek anyámhoz egy időre — közölte.
— Amennyire nekem szól, akár végleg is — felelte Réka.
Tamás akart még mondani valamit, de végül csendben maradt. Kiment az előszobába, magára vette a kabátját és felvette a kulcsait.
— Ha meggondolod magad, keress — mondta.
— Nem foglak keresni — válaszolta Réka.
Az ajtó halkan csukódott. Réka egyedül maradt. Bement a nappaliba és leült a kanapéra. Nézte a falakat, a polcokon álló családi fényképeket, a parkettát, amit a szülei raktak le régen.
Csönd volt. Mély, mindent betöltő csönd. Ám belül nem volt benne félelem, sem megbánás. Csak egy rendíthetetlen meggyőződés, hogy helyesen döntött.
Felállt, az ablakhoz lépett és lenézett az esti Budapestre, a szemközti házak kivilágított ablakaira. A lakás az övé maradt. Az otthon, amelyet a szülei teremtettek, és amely megőrizte az emlékeiket. Senki sem veheti el. Senki sem kényszerítheti, hogy mások érdekében feláldozza.
Tamás elment. Margit nénit kitessékelte. Zsófi egyelőre segítség nélkül maradt. Réka nem érzett lelkifurdalást. Segíteni nem azt jelenti, hogy elveszíted azt, ami a tiéd.
Előhúzta a telefonját és írt a barátnőjének, Kingának:
„Tamás elment. Hosszú sztori. Holnap át tudsz jönni?”
A válasz pillanatok alatt megérkezett:
„Természetesen. Hozok bort. Tartsd magad.”
Réka elmosolyodott. Az élet nem állt meg. Férj nélkül, aki mások érdekét a sajátja elé helyezte. Anyós nélkül, aki idegen vagyont sajátjaként kezelt. Nélkülük, akik semmibe vették a döntését.
A lakás megmaradt. Az otthon megmaradt. A szülők emléke megmaradt. Minden más mellékes.
Réka visszament a konyhába, leült az asztalhoz és a szemközti üres székre nézett. Régebben ott ült Tamás. Most már nem ül ott. És Réka tudta: ez így van jól.
Eszébe jutott, hogy zárat kell cseréltetni. A biztonság kedvéért. Tamás visszajöhet, nyomást gyakorolhat. De az ajtó zárva lesz. Az otthon védve.
Bement a hálóba, végigfeküdt az ágyon és lehunyta a szemét. Holnap új nap virrad. Veszekedés nélkül, nyomás nélkül, idegen elvárások nélkül.
Csak ő és az otthona. Az ő erődítménye. Az ő élete. Amit soha, senki nem vehet el tőle.
