A csengő hangja úgy hasított bele a csendbe, hogy Réka ijedtében majdnem elejtette a tálat, amelyben a palacsintatésztát keverte. Senkit sem várt. A szőnyegen ülő Lilla, aki egy megviselt plüssmackóval játszott, azonnal felkapta a fejét.
— Anya! Apa jött haza?
Réka letette a tálat a konyhaasztalra, majd a kötényébe törölte lisztes kezét. A szíve összeszorult. Három hónap telt el, és a kislány még mindig reménykedett. Minden zajra, minden lépésre felcsillant a szeme.
— Nem, kincsem. Apa… még mindig vidéken dolgozik.
Újra megszólalt a csengő, most türelmetlenebbül. Réka végigsimított kifakult pólóján, gyors mozdulattal copfba fogta kócos haját, és az ajtóhoz lépett. Amikor belenézett a kitekintőn, földbe gyökerezett a lába. A lépcsőházban Gabriella állt, egy hatalmas utazótáskával a kezében.
Az anyósa. Pont most.
Villámgyorsan cikáztak a gondolatok a fejében. Mit mondjon? Hogyan magyarázza meg? Márk határozottan megtiltotta, hogy elárulja az igazságot az anyjának. „Majd én elmondom neki, ha eljön az ideje” — vetette oda búcsúzáskor.
Azóta három hónap telt el. Gabriella egy közeli városban élt. Eleinte hetente telefonált. Réka azt hazudta, hogy Márk sokat dolgozik, elfoglalt, majd visszahívja. Később a hívások ritkultak — talán a fia maga is kitalált valami mesét.
Nem volt más választása, ajtót nyitott.
— Rékácskám! — tárta szét karját Gabriella sugárzó arccal. — Meg akartalak lepni! Ugye Márk tud róla?
— Nem… — hebegte Réka erőltetett mosollyal. — Nem szóltam neki. Ő most…
— Dolgozik, persze — bólintott az anyós, már be is lépve a lakásba. — Hol vannak az unokáim? Lillácska!
A kislány kikukucskált a sarok mögül, majd amikor felismerte a nagymamáját, sikítva rohant hozzá. Gabriella felkapta a hatéves gyereket, megpörgette a levegőben, és puszikkal halmozta el.
— Mennyit nőttél! Kész kis hercegnő lettél! És Benedek merre van?
— Iskolában — felelte Réka, közben feszülten figyelte, mit vesz észre az anyós. — Már harmadik osztályos.
Gabriella letette Lillát, és máris kipakolni kezdett.
— Hoztam ezt-azt. Saját paradicsom, friss kovászos uborka — Márk mindig imádta. Feketeribizli-lekvár is van. Neked pedig, Lillácska, egy új baba.
A kislány boldogan kapta fel a színes dobozt, de Réka rászólt:
— Előbb moss kezet, kicsim.
Amikor Lilla elszaladt a fürdőszoba felé, Gabriella körbenézett. Az arca alig észrevehetően megfeszült. A lakás, amely valaha tiszta és barátságos volt, most elhanyagoltnak tűnt. A tapéta a fal tövében felpöndörödött, a konyhában három égőből csak egy világított, a csapból egyenletesen csöpögött a víz. Az ablakpárkányon a virágok lekókadtak, a sarokban pedig egy halom kimosatlan ruha hevert.
És ott volt Réka is. Mindig ápolt, rendezett külsejű nő volt, most viszont megnyúlt pólóban állt előtte, karikás szemmel, töredezett körmökkel.
— Réka… — szólalt meg halkabban Gabriella. — Olyan sápadtnak tűnsz. Minden rendben?
— Persze, semmi baj — felelte túl gyorsan, miközben a hűtőbe pakolta az élelmiszereket. — Csak sok a munka. Két helyen dolgozom mostanában. Lilla múlt héten megfázott, éjjelente alig aludtunk.
— És Márk? — kérdezte az anyós, leülve egy székre, tekintetét le sem véve róla. — Mikor jön haza?
Réka a hűtő üres polcait nézte. Egy doboz tej, fél vekni kenyér, egy konzerv. Ennyi maradt.
— Ma későn — mondta végül, és becsukta az ajtót. — Fontos határidős munkájuk van. Tudja, milyen ez.
Lilla visszatért, és lelkesen bontogatta a babát, így a beszélgetés félbeszakadt. Réka közben lopva letörölt egy könnycseppet. Nem is olyan régen Márk minden hónapban meglepte a lányát valami aprósággal. Most még erre sem futotta.
Ebéd után, amikor Lilla a tévé előtt elszundított, Gabriella kiment az erkélyre rágyújtani — régi szokás, amelyről néhai férje sem tudta leszoktatni. Réka a mosogató fölé hajolva hálás volt a pár percnyi magányért, távol az anyós fürkésző tekintetétől.
Lát mindent — gondolta. Nem vak. Biztosan sejti, hogy valami nincs rendben. Csak nem kérdez rá nyíltan.
Réka maga sem tudta, meddig képes még fenntartani ezt a látszatot. Soha nem volt jó hazudozó, most mégis három hónapja történeteket gyárt. A gyerekeknek: apa kiküldetésen van. A munkatársaknak: családi gondok. A szomszédoknak: minden a legnagyobb rendben.
Az igazság viszont kiábrándítóan egyszerű volt. Egy fiatal könyvelőnő, közös projektek, céges rendezvény. Márk egy hajnalon jött haza, majd egy héttel később összepakolt.
— Ez nem fellángolás — mondta akkor, kerülve Réka tekintetét. — Szerelmes vagyok. Nem tudok ellene tenni semmit.
— Réka — lépett vissza az erkélyről Gabriella, ruháján halvány dohányszag érződött —, maradhatok pár napig? Szeretnék az unokákkal lenni, és… úgy látom, rád is ráférne egy kis segítség.
Réka gyomra összeszorult. Két teljes napig kellene megmagyaráznia Márk távollétét. Mégis képtelen volt nemet mondani; az anyós szemében őszinte aggodalom csillogott.
— Hát persze — bólintott végül erőltetett mosollyal. — Nagyon örülünk, hogy itt lesz velünk.
— Nálunk most… nincs igazán rend — tette hozzá Réka halkan, mintha mentegetőzne.
— Ugyan már, majd együtt helyrepofozzuk — legyintett Gabriella, és biztatóan rákacsintott. — Te pedig, drágám, rettenetesen kimerültnek látszol. Feküdj le egy órára, én addig elleszek Lillával.
Réka nem tiltakozott. Valóban teljesen kiszívta az erejét az elmúlt időszak. Három hónapja próbált egyedül talpon maradni: számlákat rendezni, alkalmi munkákat vállalni, és közben újra meg újra válaszolni a gyerekek kérdésére, miért nincs itthon az apjuk. Benedek kilencévesen már túl éles szemű volt ahhoz, hogy ne rakja össze a mozaikdarabokat. Nem kérdezett sokat, inkább magába fordult, és a mosolya is eltűnt.
Gyerekzsivajra ébredt. Odakint már szürkület ült az utcára. Kilépett a hálóból, és a konyhaajtóban megállt: Gabriella és Lilla nevetve nyújtották a tésztát, mindkettőjük arca lisztes volt.
— Anya! A nagyi azt mondta, apa ma hazajön! — kiáltotta Lilla ragyogva.
Réka kérdőn az anyósára nézett.
— Felhívtam Márkot — felelte Gabriella nyugodtan. — Azt mondta, igyekszik korábban elszabadulni.
Réka gyomra görcsbe rándult. Beszéltek? Mit mondhatott? És hogyan magyarázza majd az újabb elmaradást?
Abban a pillanatban csikordult a zár: Benedek érkezett haza az iskolából. Lehajtott fejjel lépett be, de amikor meglátta a nagymamáját, megtorpant.
— Nagyi? — kérdezte hitetlenkedve.
— Gyere ide, te nagyfiú! — tárta ki karját Gabriella.
Vacsoránál a gyerekek egymás szavába vágva meséltek. Réka alig evett, csak tologatta a falatokat a tányérján. A torkát szorította a feszültség. Mi lesz, ha elmúlik kilenc, tíz óra, és Márk nem jelenik meg?
— Anya, apa megígérte az új építőkészletet — szólalt meg Benedek váratlanul. — Szerinted megvette már?
Gabriella a menyére pillantott. Réka erőt vett magán.
— Biztosan még nem volt rá ideje. Mostanában rengeteget dolgozik.
— Három hónapja ezt mondja — morogta a fiú. — És a hívásaimra sem reagál.
A levegő megfagyott az asztal körül. Gabriella lassan letette az evőeszközt.
— Nem veszi fel? — kérdezte halkan. — Nekem ma azonnal válaszolt.
Benedek vállat vont.
— Akkor csak neked.
Réka hirtelen felállt, a szék lába csikordult a kövön.
— Aki végzett, vigye a tányérját a mosogatóhoz. Benedek, segíts a húgodnak, aztán tanulás.
Amikor a gyerekek eltűntek a szobában, nyomasztó csend maradt utánuk. Gabriella komótosan kiitta a teáját, majd a menyére emelte a tekintetét.
— Réka, mi zajlik itt?
— Semmi különös — vágta rá túl gyorsan. — Márknak sok a dolga. A gyerekek hiányolják, ennyi az egész.
— Akkor miért kong a hűtő? Miért ilyen a lakás állapota? És te miért nézel ki úgy, mint aki hónapok óta nem aludt? — hangja elmélyült. — És legfőképp: miért nem beszél a fiam a saját gyerekeivel?
Réka az ablakhoz fordult. Az üvegen megjelentek az első esőcseppek. Jó lett volna vele együtt kitörni, de Márk szavai visszhangoztak benne: ne teregesse ki a szennyest.
— Csak átmeneti nehézségek — mondta végül alig hallhatóan.
— Három hónap nem átmenet — felelte Gabriella. — Azt mondta, hamarosan itt lesz. De a gyerekek arcát látva úgy tűnik, rég nem látták az apjukat.
— Későn jár haza, korán megy el. Tárgyalások, projektek…
— Réka — tette rá a kezét Gabriella az övére —, negyven évig tanítottam. Felismerem, ha valaki nem mond igazat. Te most pontosan úgy beszélsz, mint a diákjaim feleléskor.
Réka megpróbálta kihúzni a kezét, de az anyós szorítása határozott maradt.
— Nem erőltetem, ha nem akarsz beszélni. De látom rajtad, hogy a végkimerülés szélén állsz. És a gyerekek? Ők mit vétettek?
A könnyei égetni kezdték a szemét. Hiába harapta be az ajkát, a mellkasában összegyűlt fájdalom már nem fért el.
— Elment — suttogta végül. — Három hónapja. Egy másik nőhöz.
Gabriella arca mozdulatlan maradt, de az ujjai megremegtek Réka kezén.
— Alig ad pénzt — folytatta Réka hadarva. — Azt mondja, én tehetek róla. Hogy nem voltam elég jó feleség. Hogy felszedtem pár kilót a szülések után, és csak a gyerekek körül forgok.
Keserű mosoly jelent meg az arcán.
— Négy kilót híztam kilenc év alatt. Ez lett a bűnöm.
Gabriella lassan felállt. Az előbbi meleg tekintet helyét kemény, szinte jeges fény váltotta fel. Keze finoman remegett.
— És te mindezt elhallgattad előlem — mondta megváltozott hangon. — Három hónapon át úgy beszéltél velem telefonon, mintha minden rendben lenne.
Réka ösztönösen összehúzta magát.
— Márk kérte, hogy ne szóljak. Azt mondta, majd ő rendezi… ő magyarázza el.
— Magyarázza? — ismételte Gabriella, és az asztalról felvette a csészét, amelyet olyan erővel szorított meg, hogy az ujjai megfeszültek rajta.
— Mit akart pontosan „megmagyarázni”? — kérdezte metsző élességgel. — Azt, hogyan hagyta faképnél a feleségét két gyerekkel? Vagy inkább azt, miként vette rá az anyját, hogy hazudjon helyette?
A csészét olyan hirtelen tette vissza az asztalra, hogy a benne maradt tea kiloccsant, barna cseppek futottak szét az abroszon.
Réka hangjában most először tört fel a keserűség.
— Mit kellett volna tennem? Felhívni önt, és panaszkodni? „Jó napot, Gabriella, a fia elhagyott minket, küldjön pénzt?” Ezt várta volna?
Az asszony hosszan, fürkészőn nézett rá, mintha most látná először igazán. Aztán bólintott.
— Igen. Pontosan ezt.
A konyhaajtóban ekkor megjelent egy kócos kis fej.
— Anya, mikor jön apa? Álmos vagyok, és mesét ígért — kérdezte Lilla.
Réka tanácstalanul pillantott az anyósára. Gabriella azonnal leguggolt az unokája elé, és kisimított egy tincset a homlokából.
— Apának váratlanul el kellett utaznia, kicsim. De ma este én mesélek neked. Olyat, amilyet még sosem hallottál. Sőt, kettőt is. Holnap pedig együtt megyünk a parkba, rendben?
— És apa? — makacskodott a kislány.
Gabriella egy pillanatra megakadt, de gyorsan úrrá lett magán.
— Később csatlakozik hozzánk.
Miután Lilla visszaballagott a szobájába, Gabriella lassan felállt. A keze még mindig remegett, de ez már nem csupán idegesség volt — inkább visszafojtott indulat.
— Tegnap beszéltem vele — mondta fojtott hangon. — Úgy adta elő, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Közös nyaralást terveztek, boldog családi élet… Csodálkoztam is, hogy mostanában nem te hívsz, mint régen, és nem te mesélsz a gyerekekről.
— Nem ment tovább — suttogta Réka. — Nem bírtam tovább színlelni. Inkább hallgattam.
Gabriella elővette a telefonját. Megkereste Márk nevét, és kihangosította a hívást. A csengő hangja élesen verte vissza a konyha csendjét; Réka halántékában lüktetni kezdett a vér.
— Anya? Történt valami? — szólt bele Márk türelmetlenül. A háttérben zene szólt.
— Igen, fiam — felelte Gabriella meglepően lágy hangon. — Épp nálatok vagyok. Réka azt mondja, hamarosan hazaérsz.
Hosszú szünet következett, majd a zene elnémult.
— Ööö… ma sokáig bent maradok. Fontos megbeszélés.
— Különös — folytatta Gabriella ugyanazzal a sima hangsúllyal. — Réka viszont azt állítja, hogy három hónapja elköltöztél egy másik nőhöz. Valaki nem mond igazat, nem gondolod?
Újabb csend. Aztán egy ingerült sóhaj.
— A fenébe… Elmondta? Kértem, hogy várjon.
— Tehát igaz — mondta Gabriella halkan.
— Anya, ez nem telefonra való — próbált magyarázkodni Márk. — Rékával már régóta nem működött semmi. Teljesen elhanyagolta magát, csak a gyerekek körül forgott minden.
— Mi mást kellett volna tennie? — kérdezte csendesen az anyja.
— Hát… velünk is foglalkozhatott volna. Velem, a kapcsolatunkkal. Nem csak „gyerekek, gyerekek, gyerekek”.
— A te gyerekeid — javította ki Gabriella. — Meg tudod mondani, hány éves a lányod?
— Ez most komoly? Persze, hogy tudom. Lilla.
— És hány éves?
— Hat… vagy hét… körülbelül.
Gabriella Rékára nézett. Az ajkai hangtalanul formálták: „Öt és fél.”
— Rendben, fiam — váltott hirtelen jeges hangnemre Gabriella. — Most figyelj rám. Holnap reggel megjelensz itt, a családodnál. Jelentős összeget hozol a gyerekek fenntartására. Réka alig tudja kifizetni a számlákat, miközben te éttermekben költöd a pénzt.
— Nem érted a helyzetet…
— Nagyon is értem — vágott a szavába. — Elhagytad azt a nőt, aki két gyermeket szült neked. Rávetted, hogy fedezzen téged, miközben te új életet kezdtél. Tudod egyáltalán, milyen körülmények között élnek? Láttad mostanában, milyen állapotban van Réka?
— Utalok pénzt — morogta Márk. — Minden hónapban.
— Mennyit? — kérdezte szárazon.
Amikor meghallotta az összeget, Gabriella keserűen felnevetett.
— Ez még a rezsi felére sem elég. És az étel? A ruhák? Benedek iskolai költségei? A különórák?
— Nem tartozom elszámolással — keményedett meg Márk hangja. — Jogom van a saját életemhez. Rékával már rég csak idegenek voltunk.
— Idegenek? — ismételte Gabriella. A hangja remegett, de nem gyengeségtől, hanem a visszafojtott haragtól. — A gyerekeidnek is az akarsz lenni? Azt hiszed, az apaság olyan, mint egy munkahely, ahonnan fel lehet mondani?
A hangja most már felemelkedett.
— Az apád soha nem fordított volna hátat a családjának. Inkább megszakadt volna, de gondoskodott volna rólunk. Te mire költöd a pénzed? Vacsorákra az új nőddel? Az ő ruhatárára? Közben a lányod kinőtt kabátban jár!
— Túlzol — jött a bizonytalan válasz.
— Holnap bemegyek a munkahelyedre — mondta Gabriella tagoltan. — Az unokáimmal együtt. Hadd lássák a kollégáid, milyen gyerekeket hagyott hátra a mintafőnökük.
A vonal túlsó végén súlyos csend telepedett.
— Ezt nem tennéd meg — szólalt meg végül Márk.
— Próbáld ki — felelte az anyja kérlelhetetlenül. — És ne hidd, hogy ennyiben hagyom. Már beszéltem Eszter nénivel is. Holnap itt lesz az egész család, és mindenki megtudja, miféle döntést hoztál.
— …és itt lesz holnap az egész rokonság. Mindenki szembesül majd azzal, milyen embert neveltem.
— Anya, ezt nem teheted…
— Dehogynem — vágott közbe Gabriella kőkemény hangon. — Bármit megteszek. És gondolkodj el valamin, fiam: amikor majd megöregszel, és már segítségre szorulsz, ki fog melletted állni? Az az új nő? Kétlem. A gyerekeid? Ők arra fognak emlékezni, hogy az apjuk cserben hagyta őket, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rá.
Azzal bontotta a vonalat. Néhány pillanatig mozdulatlanul ült, tekintete a semmibe révedt. Réka döbbenten figyelte; még soha nem látta az anyósát ilyen elszántnak és kérlelhetetlennek.
— Nem kellene ezt vállalnia — szólalt meg halkan. — Ez Márk és az én ügyem. Nem szeretném, ha miattam összeveszne a fiával.
Gabriella lassan ráemelte a szemét.
— Miattad? Azt hiszed, rólad szól? Nem, kedvesem. Arról, hogy hibáztam. Olyan férfit neveltem, aki most nem áll helyt. Ez az én szégyenem is.
Felállt, idegesen járkálni kezdett a konyhában, ujjai doboltak a pulton.
— Holnap leveszek pénzt a számlámról. Nem vagyon, de kezdetnek elég lesz. Aztán eladom a hétvégi házat. Úgyis alig járok ki, csak viszi a pénzt.
— Szó sem lehet róla! — tiltakozott Réka. — Találok pluszmunkát, megoldjuk valahogy…
— Te most a gyerekeiddel foglalkozol — jelentette ki Gabriella ellentmondást nem tűrően. — A többit bízd rám. És Márkkal is elintézem, amit kell.
Szinte azonnal megszólalt a telefonja. A kijelzőn a fia neve villogott.
— Hallgatlak — szólt bele fagyos nyugalommal.
— Rendben — hadarta Márk ingerülten. — Viszek pénzt. Holnap. És a váláshoz szükséges papírokat is. Ha már így alakult.
— Nem „így alakult”, hanem te idézted elő — felelte metsző pontossággal Gabriella. — És nem holnap. Ma. Azonnal. A lányod sír, mert mesét ígértél neki estére.
— Most nem tudok menni, dolgom van…
— Dolgod? — kérdezett vissza halkan, de fenyegető éllel. — Mi lehet fontosabb a saját gyerekednél?
— Reggel ott leszek! — csattant fel Márk. — Ne próbálj meg zsarolni!
— Legyen reggel — egyezett bele váratlanul nyugodtan Gabriella. — De ha nem jelensz meg, délben az irodád előtt állok az unokáimmal. És nem üres kézzel. Lesznek táblák is: „Az apukánk lecserélt minket.” Szerinted a főnökeid értékelnék ezt a látványt?
A vonal másik végén káromkodás hallatszott, majd a hívás megszakadt. Gabriella lassan letette a készüléket; a keze még remegett.
— El fog jönni — mondta határozottan. — Ismerem. A botránytól jobban fél, mint bármi mástól.
Réka szinte hitetlenkedve nézte. Az a mindig higgadt, szabálykövető asszony most oroszlánként védte az unokáit.
— Gyere, fektessük le őket — szólalt meg Gabriella. — Reggel intézkedem: pénz, szerelők, minden. Nem marad így semmi.
— Köszönöm — suttogta Réka, és végre utat törtek a könnyei. Három hónapja próbált egyedül helytállni, most először érezte, hogy nincs magára hagyva.
— Ne hálálkodj — rázta meg a fejét az anyós. — Én is hibás vagyok. Túlságosan elkényeztettem az egyetlen fiamat. De ennek most vége.
Másnap kora reggel, amikor a gyerekek még aludtak, csengettek. Réka ajtót nyitott. Márk állt a küszöbön, sápadtan, karikás szemekkel. A kezében egy nagy zacskó játék.
— Réka… — kezdte bizonytalanul. — Sajnálom, hogy így történt. Csak…
A konyha felől megjelent Gabriella.
— Játékok? Komolyan? Azt hiszed, háromhavonta egy ajándék megold mindent?
— Beszélhetnénk négyszemközt? — kérdezte Márk ingerülten.
— Nem — felelte az anyja. — Amit mondani akarsz, itt mondod. Hoztad a pénzt?
Márk kelletlenül elővett egy borítékot.
— Több van benne, mint szokott. Egy hónapra elég.
— Egy hónapra? — Gabriella hozzá sem ért. — És utána? A gyerekeid csak harminc napig esznek egy évben?
Márk zavartan Rékára pillantott.
— Miért kellett mindent elmondani? Megoldottuk volna.
— Így, ahogy az elmúlt három hónapban? — vágott közbe Gabriella. — Miközben Réka erején felül küzd?
Ekkor közelebb lépett a fiához, két kezével megfogta a vállát, és a szemébe nézett.
— Nézd, Márk. Nem kötelezlek arra, hogy visszamenj. Ha új életet akarsz, az a te döntésed. De az apaság nem választható opció. A gyerekeid nem hibáztak.
A folyosón megjelent az álmos Lilla. Amint meglátta az apját, felragyogott az arca, és odaszaladt.
— Apa! Visszajöttél!
Márk ösztönösen felkapta, magához szorította. A kislány szemében őszinte öröm csillogott. Tekintete átvándorolt az anyjára, majd Rékára, aki némán, összeszorított ajakkal figyelte.
— Nem ígérhetem, hogy minden olyan lesz, mint régen — mondta végül rekedten. — De azt igen, hogy felelősséget vállalok. Nem csak szavakban.
Gabriella lassan bólintott. A harag mögött most először halvány megkönnyebbülés is megjelent az arcán. A csata talán még nem ért véget, de az első lépést megtették.
