Réka lassan vánszorgott hazafelé, a karjába vágó, élelmiszerrel teli szatyor szinte húzta lefelé. A lábát is alig bírta emelni, minden lépés külön erőfeszítésébe került.
Istenem, mennyire kimerültem – zakatolt benne a gondolat.
Majdnem elsírta magát, de tudta, a könnyek semmin sem változtatnának. Attól nem múlna el a derekát marcangoló fájdalom, amit a napi robot okozott. És a szatyor tartalma sem alakulna át csodával határos módon: az olcsó, fagyasztott csirkecombok, az ismeretlen eredetű darált hús és a szürke tészta nem változna friss, gőzölgő pecsenyévé, színes olasz spagettivé, piros és sárga, viaszos paprikára emlékeztető különlegességekké, meg valami egzotikus kapribogyóvá.
A ráncos almák helyett sem kerülne elő mandarin, narancs vagy ananász. És kiwi sem. Pedig a kiwi a gyengéje volt. Réka letette a nehéz csomagokat a járda szélére, és néhány pillanatig csak lóbálta a karját, hogy visszatérjen beléjük az élet.
Nem vágyott haza. Balázs már megint ivott – felhívta a munkahelyén, összevissza beszélt, értelmetlenül. Réka úgy érezte, végképp elfogyott belőle az erő.
Az utóbbi időben mintha ködben létezett volna, bár ha őszinte akart lenni, rájött: tulajdonképpen mindig is így élt.
Fiúkkal sosem járt igazán. Nem tartotta magát szépnek, de csúnyának sem. Talán volt benne valami tartás, ami távolságot parancsolt? A diszkóban ugyanolyan ruhát viselt, mint a többiek, sőt néha még csinosabbat is. Felszabadultan nevetett, sziporkázóan viccelődött, a srácok körülötte nyüzsögtek, kedvesen becézték, versengtek a figyelméért. Aztán amikor haza kellett indulni, mégis egyedül maradt.
Később Balázs kezdte el hazakísérni. Eleinte tartott tőle, aztán megszokta a jelenlétét. Amikor a fiú bevonult katonának, akkor döbbent rá, hogy hiányzik neki. Egy levél érkezett tőle, ő válaszolt, és abból a levelezésből lassan, csendben szerelem született.
Az esküvőjük szerény volt, minden felhajtás nélkül.
Csak jó tíz évvel később vallotta be Balázs, hogy annak idején mindenkinek megüzente: aki Rékával próbálkozik, az vele gyűlik meg a baja. Balázs hírhedt vagány volt. Faluról érkezett hegesztőnek tanulni, előbb kollégiumban lakott, később egy idős asszonynál bérelt szobát.
Réka árva volt. Gyerekként semmi jót nem tapasztalt az életből. Az édesanyjuk meghalt, amikor ő és Gergő még alig voltak többek kamaszoknál. A lakás papíron az anyjuk és a nagybátyjuk nevén szerepelt, végül mégis állami gondozásba kerültek. A hivatalos iratok szerint volt hová menniük, a valóságban azonban senki nem várta őket tárt karokkal.
Amikor kikerültek az intézetből, azzal küldték el őket, hogy van lakásuk. A nagybácsi felesége gondoskodott róla, hogy „oda kerüljenek, ahová kell”. Hogy hová? Tulajdonképpen sehova – akár a pályaudvarra is mehettek volna.
Gergő egyszer megfogadta, hogy soha nem hagyja magára a húgát.
– Ha kell, még a túlvilágról is visszajövök érted, hallod? – mondta elszántan.
– Ne beszélj butaságokat… – legyintett akkor Réka.
Ketten béreltek egy apró szobát, majd amikor Réka hozzáment Balázshoz, hárman éltek tovább.
Gergő, fiatal és lobbanékony természet, egyszer verekedésbe keveredett: egy barátja barátnőjét védte meg. Felfüggesztettet kapott. A sértett egy befolyásos ember fia volt, Gergő mögött pedig nem állt senki. Hiába jártak közben a barátok, nem számított.
Aztán újabb balhé következett, megint ugyanabból a körből. Gergő megint beleállt a konfliktusba: valakinek kitörte a fogát, másnak eltörte a karját. Egy fiú késsel rontott rá, ő pedig puszta kézzel kapott a pengéhez, kicsavarta a támadó csuklóját – végül az is eltört.
Az ügyet úgy tálalták, mintha a „rossz hírű” munkásnegyed fiataljai támadtak volna az ártatlanokra. Gergő valódi börtönbüntetést kapott. Nem számított a jó magaviselet, a pozitív jellemzés – semmi.
Réka akkor rengeteget sírt. Épp Leventével volt várandós. Egy év múlva Gergőt mégis szabadon engedték. Hivatalosan jó magaviselet miatt, mások szerint helyreállt az igazság, és még azt is javasolták, hogy kérjen kártérítést. De a fiúk inkább nem bolygatták tovább az ügyet.
Balázs beszélt Gergővel. Egész éjjel halkan tárgyaltak a konyhában, két üveg vodkát is kiürítettek, de egyszer sem emelték fel a hangjukat. Másnap reggel, amikor Réka a nagyobbik lányukat, Dórát készítette az óvodába, Gergő odalépett hozzá.
– Bocsáss meg – mondta komolyan. – Soha többé nem fogsz miattam könnyet hullatni. Megígérem. Mondtam már: nem hagylak magadra. Minden rendben lesz, kicsi nővér. Itt vagyunk egymásnak, Balázs és a gyerekek is. Együtt erősek vagyunk.
Ezután levelező tagozaton tanulni kezdett, dolgozott, mellékállásokat vállalt. Lassan jobbra fordult a soruk, nagyobb lakást tudtak bérelni. Balázs is igyekezett felzárkózni hozzá.
Réka lelkét azonban rágta valami: a férje időről időre mégis ivott. Nem tudta, hogyan kell családban élni, senki nem tanította meg rá. Úgy építgette az életüket, abból, ami épp a kezébe akadt.
„Minden férfi iszik néha” – nyugtatta magát. „Amíg nem randalírozik és nem bánt, addig nincs nagy baj.”
Csakhogy Balázs egyre mélyebbre csúszott.
Réka hallgatott és tűrt.
Közben Gergő élete rendeződni látszott. Megismerkedett egy rendes lánnyal, Emesével, aki hasonlóan nehéz háttérből jött. Összeházasodtak, hitelre lakást vettek. Gergő továbbra is figyelt a húgára, Emese is igyekezett segíteni, amiben tudott. Jó hangulat uralkodott náluk, összetartó család lettek.
Gergő finoman noszogatta Balázst is:
– Lakáshitelt kellene felvennetek. Ha gond van, segítünk.
– Persze, számíthattok ránk – bólogatott Emese. – Család vagyunk.
Réka ilyenkor csak lesütötte a szemét. Szégyellte bevallani, hogy Balázst kirúgták. A gyerekeket óvodába hordta, ő maga két állásban robotolt. A férfi otthon tett-vett: kifőzött egy adag tésztát, megsütött pár virslit vacsorára. Legalább idegeneket nem vitt a lakásba, és nem hordta el a holmikat.
Esküdözött Rékának, hogy abbahagyja az ivást, és pillanatok alatt új munkát talál.
Amikor Gergő tudomást szerzett az igazságról, alaposan megrázta Balázst – és az, ami ezután történt, már mindannyiuk életét új irányba terelte.
Gergő alaposan helyrerázta Balázst, és egy rövid időre úgy tűnt, mintha valóban észhez tért volna.
Ám a változás nem tartott sokáig. Előbb csak éjszakánként kezdett inni, titokban, amikor már mindenki aludt. Aztán előfordult, hogy egyszerűen eltűnt két-három napra. Ilyenkor nem aludt otthon. Amikor végül visszavánszorgott, koszosan, gyűrötten, mintha a földről kaparták volna fel, órákig ázott a kádban. Réka teát főzött neki, próbálta felmelegíteni, ő pedig sírva könyörgött bocsánatért, a lábai elé rogyott, esküdözött, hogy ez volt az utolsó. Réka újra és újra megbocsátott. A kör pedig bezárult, és minden kezdődött elölről.
Legalább a lakásban nem ivott nyíltan. A gyerekek számára az apjuk csak „jókedvű” volt. Ha elment otthonról, azt mondták, éjszakai munkát vállalt, őrködik valahol. Így nőttek fel egy látszólag békés, hazugságokkal kipárnázott világban.
Közben Gergőéknél megszületett a kislány, Emese. Az élet ment tovább, döcögve, hol felfelé, hol a mélybe csúszva.
– Hagyd ott végre – mondta Gergő egy este Rékának. – Nézni sem bírlak. Harmincöt éves vagy, de úgy festesz, mint egy megfáradt öregasszony.
– És a gyerekek? – kérdezte halkan Réka.
– Majd elmagyarázzuk nekik. Elég nagyok már, megértik.
– De hová mennék?
– Először hozzánk. Aztán veszek neked egy szobát a szomszéd házban. Tárgyalok az egyik tulajjal, az már hajlik rá. A másik lakásban egy idős néni él, igazi angyal, még vigyázna is a gyerekekre. Idővel az ő részét is kivásároljuk. Lesz saját otthonod, Rékám, meglátod.
Réka akkorra már teljesen kimerült. Tudta, hogy ez így nem élet, csak vergődés. Gergő felesége is csendben bólogatott: nem szabad így tönkretennie magát.
Aztán egy csúszós, jeges estén egy fiatal sofőr elveszítette az uralmát az autója fölött. Gergő éppen munkából tartott hazafelé. A fiú magával rántotta őt is.
Hogy fájt-e? Réka nem tudta megfogalmazni. Olyan volt, mintha a lelke együtt távozott volna a bátyjával.
Ami megmentette, azok a gyerekek voltak. Gergő özvegye, a kis Emese, aki megszólalásig hasonlított az apjára. És Balázs is – mert bár hibázott eleget, Gergőt tisztelte és szerette, és a temetés után nem zuhant újabb ivásba. Mellette maradt, csendben.
Réka maradhatott volna a sógornőjénél, hívták is, de nemet mondott. Nem akarta elhagyni a saját, bármilyen törékeny világát.
Az évek egymásba folytak. Egy, kettő, három, négy – mintha ködön át suhantak volna el.
A fájdalom nem múlt el, csak tompább lett. Már nem égetett úgy, mint amikor az ember egy csupasz ideghez ér. Inkább állandó, sajgó nyomás volt a mellkasában. Néha azonban hirtelen újra felszakadt minden, mintha valaki belenyúlt volna egy nyílt sebbe. Ilyenkor a szíve kalapált, és tehetetlen düh gyötörte.
Az első két esztendőben, ha egyedül maradt, elővette Gergő fényképét, és zokogott. Összegörnyedt a konyhában, mint egy sebzett állat.
– Bátyám… miért? – suttogta fuldokolva.
Később már csak csendben sírt, amikor rátört az emlékezés.
Egy este a lépcsőház előtt állt meg, szatyrokkal a kezében. Arra gondolt, változtatnia kellene. Levente és Dóra kamaszodtak, már nem lehetett előttük eltitkolni semmit. Hallgattak ugyan, de a tekintetük kérdő volt. Balázst megint elküldték a munkahelyéről. Még mindig albérletben laktak – már megszámolni sem tudta, hányadikban. Saját lakásról álmodni is fárasztó volt. Csak annyit kért az élettől, hogy a gyerekei tanulhassanak, és ne egész életükben pult mögött görnyedjenek.
Nagyot sóhajtott, felkapta a nehéz táskákat, és elindult a kivilágított panelház felé. Útközben az járt a fejében, hogy nincs kinek lehajtania a fejét. Anyja, apja – senki. Az apja talán még él valahol, de sosem érdeklődött irántuk. Vagy talán már rég nincs is az élők sorában.
A keserűség úgy szorította a torkát, hogy meg kellett állnia levegőt venni.
– Miau!
– Kristóf, te vagy az? – nézett körül.
Valóban a szomszéd macskája volt az, az öntelt, fekete kandúr, aki szabadon járt-kelt.
– Gyere, beengedlek, mert Nikolett néni megijed, ha nem találsz haza – hívogatta.
A macska azonban nem mozdult, csak nyávogott, és a ház fala mellett toporgott.
– Na, mi az? Elakadtál? – lépett közelebb Réka.
Ekkor vett észre egy mozdulatot a fal tövében.
– Egy sapka? – hajolt le. – Uramisten… ez egy kölyökkutya!
A kicsi nejlonba csavarva hevert, alig lélegzett. Valaki egyszerűen odadobta a ház elé. A macska találhatta meg, és ő hívta segítségül.
Réka szeméből patakzott a könny. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?
Kibontotta a reszkető kis testet, a hóna alá kapta, a szatyrokat összeszedte, és nagy nehezen bejutott a lépcsőházba. A lift persze nem működött. Nyolc emelet várt rá. A lába sajgott, a csomagok húzták a karját, a kölyök alig mozdult.
A macska előreszaladt, néha megállt, hátrapillantott, mintha ellenőrizné, követi-e a szomszéd. Végül Réka felért, kimerülten az ajtónak támaszkodott, festéke elkenődött az arcán.
Kristóf csak akkor indult tovább a saját lakásához, amikor látta, hogy Réka bejutott.
– Anya!
– Anyu!
– Mi történt?
Réka kitört. Zokogott, mintha minden visszatartott fájdalom egyszerre szakadt volna fel. Amikor a gyerekek megértették, hogy senki nem bántotta, csak egy kiskutyát hozott haza, köré gyűltek. Balázs is odalépett, megcsókolta a homlokát. Réka fáradtan vette észre, hogy most nem érez rajta alkoholszagot.
Óvatosan lefektették a kanapéra, a kutyát pokrócba csavarták, és a család csendben köré gyűlt. A lakásban először hosszú idő után nem a feszültség, hanem valami egészen más, óvatos remény terjengett.
Réka olyan mélyen aludt el azon az estén, mintha hetek óta nem pihent volna igazán. Mire felébredt, a lakás már élettel telt meg. A konyha felől ismerős, édes illat kúszott be a nappaliba – fahéj és sült alma meleg párája. Pont olyan volt, mint gyerekkorában, amikor az édesanyja vasárnaponként almás pitét sütött.
Kicsit megszédülve ült fel, aztán lassan kiment a konyhába. A gyerekek a padlón kuporogtak, előttük a frissen megfürdetett, megszárított, fekete szőrgombóc. A kölyök tisztán, bolyhosan, csillogó szemmel nézett vissza rájuk.
– Anya, hát nem gyönyörű? Mintha egy meséből lépett volna elő! – lelkendezett Dóra.
– Egy meséből? – Réka elmosolyodott, és leült az egyik székre. – Akkor legyen a neve Mese. Jó lesz, kislány?
– Nem kislány! – nevetett Levente. – Fiú!
– Akkor is Mese marad – vont vállat Réka fáradtan.
– Mitől ilyen finom illat van? – kérdezte, miközben valami különös könnyűséget érzett magában, mintha egy súly gördült volna le a mellkasáról.
– Megsütöttük az almás sütit abból az almából, amit tegnap vettél – sorolta Dóra büszkén. – Meg csináltunk tengerész módra tésztát is. Már majd éhen halunk!
– Akkor üljünk asztalhoz – felelte Réka, és közben azt figyelte, ahogy a kölyök saját farkát próbálja elkapni.
A komoly beszélgetést Balázzsal nap nap után elhalasztotta. Esténként inkább játszott a kutyával, sétálni vitte, figyelte, hogyan nő napról napra. A lakás hangulata is megváltozott: mintha a levegőben több lett volna a nevetés.
Kristóf, aki eddig féltékenyen őrizte a területét, most méltóságteljesen kísérte a kicsit mindenhová. Ha idegent hallott a lépcsőházban, azonnal két lábra ágaskodott, morgott, és védelmezően a kölyök elé állt.
Balázs közben munkát talált, és már három hete nem nyúlt italhoz. A főbérlő is békén hagyta őket a kutya miatt – megbízható bérlők voltak, mindig pontosan fizettek, a lakást is saját kezűleg újították fel.
– Anya, nem furcsa, hogy Mese szeme olyan… emberi? – kérdezte egyszer Dóra.
– Sok kutyának ilyen a tekintete – felelte Réka halkan, de ő maga is elgondolkodott rajta.
A kölyök hamar mindenki szívébe belopta magát. Gyorsan cseperedett, és látszott rajta, hogy nagy testű kutya lesz belőle.
– Egy ilyen ebnek már kert kellene – jegyezték meg a szomszédok, amikor sétáltak vele.
Mese ilyenkor Réka szemébe nézett, mintha minden szavát értené. Olyan figyelemmel hallgatta, hogy az embernek az volt az érzése: mindjárt megszólal. Különösen Rékához ragaszkodott. Ha elment otthonról, a kutya az ajtó előtt várta vissza, és amikor meghallotta a kulcs csörrenését, majdnem a plafonig ugrott örömében.
– Réka… – szólította meg egy este Balázs, kizökkentve a gondolataiból. – Beszélnünk kellene.
– Hallgatlak.
– Tudom, hogy eleged van belőlem. Évekig idegesítettelek. Sajnálom.
– Mi történt?
– Semmi különös. Csak… még Mese előtt Gergő megjelent nálam.
Réka megdermedt.
– Ne ijedj meg, nem képzelődtem. Nem a pia miatt. Azt mondta, hamarosan visszatér, és a közelünkben lesz, ameddig kell. Azt üzente, hogy minden meg fog változni.
– Tényleg? – Réka hangja alig hallatszott.
– Nem hiszed el?
– De… hiszem.
– El akarsz válni? – kérdezte halkan Balázs.
Réka nem felelt, csak a kutya fülét simogatta tovább.
Az éjjel álmában a bátyját látta.
– Mondtam, hogy nem hagylak magadra – hallotta Gergő hangját.
– Gergő… – suttogta álmában.
– Ne sírj. Kevés az idő. Itt vagyok melletted. Mostantól másképp lesz minden. Megígértem.
– Azt is megígérted, hogy miattad soha többé nem fogok sírni…
– Ez nem rajtam múlt. Így volt megírva. És Balázzsal se kapkodj. Figyeld, mi történik. Emlékezz: nem vagy egyedül.
Réka könnyek között ébredt. A holdfényben Mese az ágya mellett ült, mozdulatlanul figyelte.
– Gergő… – suttogta.
A kutya felkapta a fejét, halkan vakkantott, majd lefeküdt, és okos, szomorkás tekintettel nézett rá.
– Néha nekem is eszembe jut – szólalt meg a sötétben Balázs. – Hogy talán ő az.
– Kicsoda? – fordult felé Réka.
– Gergő. Mintha visszajött volna.
Reggel kerülték egymás pillantását, mintha valami titkot osztottak volna meg, amitől egyszerre félnek és remélnek.
– Réka, felvettek! – tört be egy délután Balázs. – Átmentem a próbán. Gyakorlatban kellett bizonyítanom, és az én munkámat választották a legjobbnak. Olyan varrást csináltam, hogy csak néztek!
– Ez nagyszerű – mosolyodott el Réka.
– Most már elég volt neked az éjszakázásból. Keress valamit, amit szeretsz, normális időbeosztással.
– Anya! – rohant be Dóra. – Leventével találtunk munkát!
– Miféle munkát?
– Kutyasétáltatásért pénzt kapnánk! Mindenki csinálja a környéken.
– Erről szó sem lehet – csóválta a fejét Réka. – Tanuljatok inkább.
– De hát úgyis sétálunk! – érvelt Levente. – Mese is velünk jönne. Nem zsákokat cipelünk, mint Ákos meg Benedek, akik elmentek rakodónak.
– Szórólapokat is osztanánk – tette hozzá Dóra lelkesen.
– Miféle szórólapokat?
– Bolti akciókról, ilyesmi.
Réka bizonytalanul nézett Balázsra.
– Hadd próbálják meg – mondta a férfi komolyan. – Ügyesek. És én… már majdnem egy hónapja tiszta vagyok.
Réka szíve megremegett. A gyerekek könyörgő arca, a férje józan tekintete… Mintha lassan olvadni kezdett volna benne a jég.
Vacsora közben Balázs még hozzátette:
– A főnököm azt mondta, segít az önrészben, ha lakást akarunk. Szerinte nem való, hogy albérletben éljünk két gyerekkel.
– Meg egy kutyával – szólt közbe Dóra.
Mese erre felemelte a jobb mancsát, mintha egyetértene.
Réka elmosolyodott. Talán az álom miatt, talán valami másért, de úgy érezte, mintha odafentről valóban figyelnék őket, és lassan, nagyon lassan jó irányba terelnék az életüket.
Nem sokkal később különös értesítés érkezett Rékához. Egy közjegyzői iroda kereste, örökösként hivatkozva rá. Először azt hitte, tévedés. Miféle örökség? Kitől? Mégis elment a megadott címre.
Ami ott kiderült, teljesen felforgatta a múltat.
Az a lakás, ahonnan annak idején őt és Gergőt szinte egyik napról a másikra kitették, valójában az édesanyjuké volt. Az anyai nagymamától örökölte, szabályos ajándékozási szerződéssel. Réka és Gergő édesanyjának és a nagybátyjuknak különböző édesapjuk volt, így a nagybácsinak jogilag semmi köze nem volt az ingatlanhoz. Mégis birtokba vette.
Réka fejében zakatolt a kérdés: hogyan történhetett ez meg? Miért nem állt melléjük senki? Talán nem tudták az igazságot. Talán tudták, csak hallgattak.
A fordulat egy távoli országból érkezett. Az édesanyjuk unokatestvére, akivel évek óta megszakadt a kapcsolat, egyszer csak úgy döntött, felkeresi a régi címet, ahol valaha a nagyszülők éltek. Tudta, hogy a lakást az ő unokatestvérére hagyták, és örömmel indult látogatóba.
Csakhogy idegenek nyitottak ajtót. Azt mondták, a rokon már rég meghalt. A gyerekekről semmit sem tudnak.
A nő nem volt az a fajta, aki ennyiben hagyja. Utánajárt a dolgoknak, iratokat kért ki, embereket fogadott fel. Addig kutatott, amíg rá nem talált Rékára és Gergőre. Kiderült: a nagybácsi törvénytelenül sajátította ki a lakást. Bérbe adták, hamis papírokkal hadonásztak, a háttérből pedig a nagybácsi felesége kavarta a szálakat.
Amikor végül jogerősen vissza kellett adniuk az ingatlant, bosszúból mindent kipakoltak. Még az ajtókat is leszerelték. Csak a csupasz falak maradtak.
Réka mégis mosolygott, amikor először belépett az üres lakásba.
– Sebaj – mondta halkan. – Falak legalább vannak.
A nagybácsi menye nem támasztott igényt semmire.
– Nekem van hol laknom – jelentette ki. – Ti meg idegen helyeken húztátok meg magatokat annyi évig. A férjem sosem bocsátaná meg, ha most kapzsiskodnék.
– Ez már tényleg olyan, mint egy mese – suttogta Réka.
Mese, a kutya, mintha értené, mély, elégedett morgással válaszolt.
Albert közben az ablakpárkányon mosakodott, hosszú rózsaszín nyelvével gondosan tisztogatva a mancsát. Amióta a szomszéd nénihez átköltöztek a gyerekek, és a betegeskedő Nikolettet is elvitték magukhoz, a macska gazdátlanná vált. Hol ide, hol oda járt, végül náluk maradt. Nem lehetett elzavarni.
A lakást lassan rendbe hozták. Festettek, ajtókat szereltek, bútorokat szereztek. És valóban: mintha minden a helyére billent volna.
Egy este Balázs megszólalt:
– Képzeld, egyre többször álmodom a faluról. A nagymama háza is előjön. Amikor ő meghalt, a nagynéném engem is elzavart onnan. Menjünk el egyszer. Nincs messze. Kölcsönkértem egy autót a munkából.
– Menjünk – bólintott Réka habozás nélkül.
Mese izgatottan körözött körülöttük, mintha máris indulnának.
– Téged is viszünk – nevetett Balázs. – Albert viszont marad, ő vigyáz a házra.
A faluban egy apró, de masszív ház fogadta őket. Az ablakokat deszkák fedték, a kert elvadult.
– Csak nem te vagy az, Balázs? – szólt ki valaki a szomszédból.
– Én… Jó napot, Sanyi néni…
– Hát persze, hogy én! Nem halhatok meg addig, míg ezt át nem adom neked!
– Mit kellene átadnia?
– A nagymamád, Hajnalka néni rám bízta, hogy őrizzem meg a jussodat.
Balázs értetlenül nézett.
– Miféle jussot?
– Ezt a házat. A nagynénéd, Beáta, járt ide korábban, kerülgette, mint róka a tyúkólat. Vevőket is hozott. Elzavartam mindet. A ház rád lett íratva, rendesen, papírral. Régen.
– De azt mondta, eltűntem…
– Hazudott. Mutasson papírt, mondtam neki. Nem tudott.
Az idős asszony köpött egyet a földre.
– Gyerekkora óta ilyen volt. Teljesen más, mint az apád, Levente. No, bejöttök megnézni? Ő a feleséged?
– Igen. Réka.
– Szép teremtés. Gyerekeitek is vannak?
– Kettő. Dóra és Levente.
– Hozd el őket is, hadd lássam. Mit mondok majd odaát Hajnalkának, ha kérdezi?
Így lett egy kis vidéki házuk is. Egy egyszerű nyaraló, de a sajátjuk.
Hazafelé Réka Balázs kezét szorította.
– Tényleg olyan, mintha Mese érkezésével fordult volna minden jobbra.
Aznap éjjel Réka újra álmodott.
– Gergő… hiszen te nem is dohányzol… – nézett rá.
– Nem is – mosolygott a fiú. – Csak a leheletem látszik. Hűvös van.
– Hol vagy? Nem itt?
– Elköszönni jöttem. Most már nyugodt vagyok.
– Elmész?
– Ideje, hugi.
– De… és Mese?
– Ő marad. Én másképp leszek melletted. Ott leszek a tavaszi szélben, egy hirtelen napsugárban, a játszó kiscicában. Ha orgonaágat teszel a pohárba, jusson eszedbe, hogy én küldtem. Eső után, amikor gombaszagú a levegő, érezni fogsz.
Réka könnyeivel küszködött.
– Még találkozunk?
– Persze. Csak nem most. Még sok idő.
– Felismerjük egymást?
– Hogyne.
Azzal lassan elhalványult.
Réka arra ébredt, hogy a nap besüt a résnyire húzott függönyön át. Mese az ágy előtt ült, egyik mancsát felemelve, halkan nyüszített – sürgős dolga volt. Albert az ablakban tisztálkodott, teljes odaadással.
Balázs és a gyerekek még aludtak. A lakásban csend honolt, békés, meleg nyugalom.
És Réka tudta: nincs egyedül.
