Kora hajnalban egy terebélyes, hófehér külföldi autó gördült be a falusi ház elé, amelyet Márk, a fiatal állattenyésztő bérelt. Az egyik ablak hirtelen kivágódott, a függöny meglebbent, majd gyorsan visszahúzták, ám senki nem sietett a vendég fogadására.
A volán mögött egy elegáns, fehér kosztümöt és tűsarkú szandált viselő hölgy ült. Látható undorral érintette meg a kiskaput, mintha attól tartana, hogy beszennyezi a kezét.
– Márk! Meddig kell még itt várakoznom? Ne csinálj úgy, mintha nem hallanád az anyádat! – kiáltotta ingerülten.
A szomszéd ház ablakában azonnal megjelent egy kíváncsi asszony feje. A gondosan ápolt, fiatalos külsejű nő sehogy sem illett ahhoz a képhez, amit a szerény, külsejével mit sem törődő Márkról kialakított magában.
„Na, ez érdekes… talán valami városi szerető?” – futott át rajta a gondolat. A férfi csendes lakó volt: hajnalban elment, későn ért haza, nőket sosem hordott fel. Most viszont hetekre elegendő pletykaalapot szolgáltatott.
A terasz ajtaja végre kitárult, és Márk kilépett a lépcsőre. Gyűrött, kinyúlt póló lógott rajta, mezítláb papucsba bújt, haja az alvástól kuszán meredezett.
– Szia, anya. Történt valami? – kérdezte, miközben ujjaival próbálta megfésülni vörös szakállát és lesimítani az égnek álló hajtincset. Legfeljebb huszonöt éves lehetett; arcszőrzete komolyságot kölcsönzött volna neki, ha a piros pozsgás arca nem árulja el fiatalságát.
– Beengedsz végre, vagy az utcán tárgyaljuk meg a dolgainkat?
– Gyere csak. Bár rend nincs, kemény hetem volt. A tehenek kitörtek, és eső után teleették magukat lóherével. Fél állomány felfúvódott. Képzeld, este riasztanak, én meg azt látom, hogy úgy lebegnek be az istállóba, mint valami léghajók. Harmadik napja talpon vagyok. Kettőt majdnem elvesztettem. Átmostam őket, szurkáltam, amit kellett, de semmi javulás. Már búcsút intettem a prémiumomnak. Aztán ma hajnalban végre újra kérődzni kezdtek. Úgyhogy napfelkeltekor ledőltem aludni – mondta, és büszkén elfojtott egy ásítást.
– Kávét kérsz? Csak instant van itthon.
Az asszony döbbenten nézett körbe a kopott falak, a sarokba dobott óriási gumicsizmák és a trágyaszagú esőkabát láttán.
– Teljesen megőrültél? Ezért dobtad sutba a ragyogó jövődet? Nem térek magamhoz. Az akadémia legjobb végzőse most tehenek gyomrát figyeli. Márk, anyaként könyörgöm, gyere vissza. Itt élve temeted el magad. Miféle prémiumokról beszélsz? A fizetésedből egy tisztességes kávézóban sem futná egy csészére. És nézz magadra! Ezekben a rongyokban úgy festesz, mint egy csavargó. Szégyen lenne, ha bárki megtudná, mivé lettél.
Ha valaki ezt megtudja, még a kezünket sem fogják meg többé. Inkább lettél volna egy elkényeztetett, haszontalan aranyifjú… – fakadt ki, és végül saját szavai sodorták könnyekig. A csipkés zsebkendőjével törölgette szétfolyó sminkjét, miközben hangosan zokogott.
– Anya, képzeld, megismerkedtem itt egy elképesztő nővel – kezdte Márk könnyed mosollyal, látva a túlzó jelenetet. – Olyan tejjel főzött borscsot készít, hogy az ember megnyalja utána mind a tíz ujját. A sóskás pitéje pedig… mennyei. Komolyan fontolgatom, hogy elveszem. Ugye nem gond, ha elkérem nagyi régi eljegyzési gyűrűjét? Vagy várjam meg a következő fizetést? Új élethez talán új gyűrű illik, nem?
– Mi-mi-lyen gyűrűt? – hebegte az asszony, akit a hirtelen fordulat teljesen kizökkentett. Döbbenten meredt a fiára. – Márk, miféle eljegyzésről beszélsz? Hiszen te már el vagy jegyezve!
– Az nem számít – legyintett. – Az még egy másik korszak volt, mielőtt kitettetek otthonról. Ez most komoly. Lilla csodálatos ember, együtt dolgozunk.
– Egy istállóban? Gábor, a gyógyszeripar egyik legnagyobb hazai alakjának fia, és egy tehénpásztor lány? Most már értem, bosszút akarsz állni rajtunk. Apád csak hirtelen haragú volt. Mindig is ellenezte az állatorvosi pályát. Olyan nagy kérés lett volna egyszer az életben engedni neki? Mi értelme volt ennek az ostoba makacskodásnak?
Márk felemelte a kezét, jelezve, hogy elég. De az anyját most semmi sem állíthatta meg.
– Rendben, én is hibáztam. Azt hittem, majd kinövöd ezt a dacos korszakot és hazajössz. Honnan ez a csökönyösség benned? Ismerd be, hogy ez csak gyerekes dac! Hadd nyerjen az apád, megnyugszik, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Szörnyű így látnom téged!
– Tegyük fel, hogy a vita egyáltalán nem volt értelmetlen – válaszolta higgadtan. – Halálosan komolyan gondoltam. Ugyanannyi éven át a saját lábamon állok, amennyit egy számotokra feleslegesnek tartott szakma elsajátításával töltöttem. Nem használom apám nevét, a bankkártyáját, a pénzét, a kapcsolatait. Semmilyen előnyt nem kérek a családtól. Az alku világos: ha öt év alatt önerőből eljutok oda, hogy megbecsült emberré váljak, apám nyilvánosan bocsánatot kér, és nem kényszerít semmiféle házasságra.
– Már eltelt egy év. Állom a sarat. Hároméves szerződésem van. A környéken elfogadnak, tisztelnek, ha kell, hozok ajánlást is. A gazdaság biztosít lakhatást; egyelőre bérlem, de egy év múlva már a saját otthonom megvásárlásáról tárgyalok.
…megvásárlásáról tárgyalok. A saját keresetemből élek, ahogy látod. Kizárólag készpénzzel dolgozom, bankkártyát nem használok. És képzeld, találtam magamnak társat is. Már csak hivatalossá kell tennünk a kapcsolatunkat.
Az pedig, hogy apa Szegeden minden ajtót bezárt előttem, egyáltalán nem rémiszt meg. A nehézségek edzik az embert – ezt mindig a nagyapám mondogatta. Amíg állásinterjúkra jártam a klinikákon, és egyik kilincset a másik után nyomtam le, rengeteget tanultam. Főleg magamról. Szóval, anya, tényleg rendben vagyok. Add át neki is. Az esküvőre nem küldök meghívót – egyszerű falusi ceremónia lesz, sallangok nélkül –, de egy fényképet majd kapsz.
– Miféle esküvő? Térj észhez! – csattant fel az anyja. – Norberttel már aláírtuk a szándéknyilatkozatot. Ez évszázados üzlet lenne, két komoly terület kerülne egy kézbe. Felfogod, mit beszélsz? A makacsságoddal tönkreteszel minket! Vivien kifogástalan választás: művelt, kifinomult, csinos, remek alakja van, és tekintélyes hozománya!
– Anya, elég! – emelte fel a hangját Márk, aki addig higgadt maradt, most azonban elszakadt nála a cérna. – A ti Vivienetek egy üresfejű lány. Tizenhárom éves kora óta plasztikai sebészekhez jár, már a szája nagyobb, mint a melle. A diplomáit az apja intézte, és most férjet is vásárolna neki. Ti pedig bedőltetek neki. Az az ember ravasz, veszélyes figura. Benneteket fog kiforgatni mindenből, megrág és kiköp. Engedjétek el ezt az ötletet. Tudod mit? Ha őszinte akarok lenni, talán még hálás is vagyok apának. Szeretek itt élni. Eleinte kemény volt – se meleg víz, se kényelem, se házvezetőnő. Mosni sem tudtam, takarítani meg pláne.
Még egy tükörtojás is kifogott rajtam az első alkalommal. Aztán rájöttem, hogy nem ez számít. Visszamehetnék a zárt világunkba, ahol személyzet vesz körül, repülőjáratok és éttermek váltják egymást, de kinőttem azt az életet, anya.
Nem hiányzik az állandó megfelelés: öltözz így, viselkedj úgy, mosolyogj, és egy szót se szólj fölöslegesen. Semmit sem ér. Az öreg NIVA-m elmegy ott is, ahol a csillogó terepjárók elakadnak. A tojást serpenyőből, szalonnával az igazi megenni, és az erdőben sétálni, nem báltermekben. Amit elérek, a saját erőmből fogom elérni – akár mellettem álltok, akár nem.
Az elmúlt esztendő alatt a fia nemcsak lefogyott és elvesztette a korábbi puhaságát, hanem szemmel láthatóan meg is érett. Már nem heccből beszélt, nem bohóckodott, mint a legutóbbi találkozásaikkor. A tekintete tisztán égett, és meggyőződéssel érvelt. Az asszony, miközben azon töprengett, hogyan csábíthatná haza az eltévelyedett gyereket, egy pillanatra el is veszítette a beszélgetés fonalát.
Márk azonban lendületben maradt:
– Olyan embereket ismertem meg itt, hogy el sem hinnéd. Ott van például Béla bácsi. Első ránézésre csak egy lecsúszott, iszákos öregnek tűnt, aztán egy váratlan fordulattal mégis megfogta a szerencsét.
– …öregkorára meg csinált egy hatalmas fordulatot – folytatta lelkesen –, és blogot indított. Képzeld el! Ma már annyian jönnek a faluba miatta, hogy szinte csak az nem talál ide, aki nagyon nem akar. Itt valódi emberek élnek, érted? Nem kirakatfigurák. És itt szükség van rám. Rám, személy szerint.
Márk kihúzta magát.
– Diplomám van, szakmám van a kezemben. Szegeden legfeljebb apám árnyékában üldögélnék valami irodában, vagy jó esetben ölebeket gyógyítanék meg macskákat műtenék futószalagon. Mondd meg neki, hogy négy év múlva lejár a megállapodásunk. Addigra összekészítheti a beszédét. Várom majd.
Ekkor kopogtak.
– Márk úr? Nincs bezárva… Meg tudná nézni a kocámat? Hajnal óta fekszik, nem bír lábra állni. Tizenkét malaca van, félek, baj lesz. Hoztam rétest, ahogy ígértem, meg friss tejet is.
Az ajtóban egy sudár termetű fiatal nő toporgott. Legalább egy fejjel magasabb volt a falusi állatorvosnál. Erős, telt alakját majd szétfeszítette az ing; a gombok veszélyesen feszültek a mellkasán, mintha bármelyik pillanatban megadhatnák magukat. A hűtőtáskát letette a küszöbre, vastag fonatát előrehúzta a vállára, és zavartan morzsolgatta a végét. Piros pozsgás arcán szanaszét ültek a szeplők, az orra pisze volt – olyan, akár egy életre kelt népmesei baba.
– Lilla, hányszor kértelek, hogy ne szólíts ilyen hivatalosan? Legyek csak Márk, vagy ha úgy tetszik, Márkus – mosolygott rá a férfi. – Anya, ő Lilla. Meséltem róla.
Az asszony arcán átfutott valami nehezen leplezett döbbenet. A jelenet groteszk volt számára, és nem bírt tovább maradni: sarkon fordult, és csapódó ajtóval kiviharzott. Márk utána sietett, kezében az előszobában felejtett, drága kézitáskával.
– Anya, ezt itt hagytad – nyújtotta át az autó mellett, majd halkabb hangra váltott. – Emlékszel a dédpapáék házára? Miután meghaltak, eladtátok… Pedig ott nőttél fel. Nagyobbnak tűnt, mint az enyém most, nem? Emlékszel, amikor a folyóhoz vitt pecázni? Kárászt fogtunk, én meg elhagytam az egyik csizmámat, és hazafelé végig a nyakában ültem. Te leszidtál, a halakat meg a macska kapta. És azok az almák… Olyan édeset azóta sem ettem. Ugye emlékszel?
Az asszony fáradtan sóhajtott.
– Emlékszem, kisfiam. Mindenre. A mi házunk szerényebb volt, mint a tied most. Vigyázz magadra. Legalább néha hívj fel.
Homlokon csókolta, majd beszállt az autóba.
Márk lassan visszament a házba, felhúzta a gumicsizmáját, és elgondolkodva nézett Lillára.
– Márkus… – szólalt meg bátortalanul a lány. – Ez most mi volt?
A férfi félmosollyal legyintett.
– Egy régi vita lezárása. És te segítettél pontot tenni a végére. Köszönöm, Lilla. Na, nézzük azt a kocát, mielőtt nagyobb baj lesz.
